Alig egy hete a Kongresszusi Központban Mozart Requiemjét játszotta a BFZ. Megnyugtató élmény volt a zenekar és „saját énekeseim” látványa, akik ezek szerint át tudták menteni magukat a covid-időszakon. Meglepve fedeztem fel az énekkar soraiban sok más szólistának is bevált művész között Najbauer Lórántot és Kalafszky Adriánát, akik éppúgy a Purcell Kórushoz (is) köthetőek, ahogy a koncert tenoristája, Megyesi Zoltán. Róluk jutott eszembe, hogy Vashegyi György csapatai után eredjek, és egymást követő napokon megnézzem Händel Messiását három különböző vidéki helyszínen. (Varga Tóth Attila volt a harmadik énekes, aki mindegyik koncerten részt vett, nehogy kimaradjon.)
És így lett, mentem.
Pécs - Kodály Központ
A legtöbb „koncert-követős” programom egyébként éppen a BFZ-hez kötődik, különösen szeretem a Lesták Bedő Eszter által irányított templomi hangversenyeiket, és mindig hiányérzetem volt, ha nem láttam a teljes sorozatukat. Már most lelkesen készülök a júniusi Bach kantátákra, érdemes a BFZ-honlapot figyelni a regisztráció miatt. Ütközik persze a Wagner-közvetítésekkel, de ez éppen annak a jele, hogy meg fog valósulni.
Covid nélkül nyilván egy (müpás) Messiást terveztem volna be, nem szárnyalt volna a fantáziám Debrecenig, de a Müpa nem nyitott még ki. Elmaradt az a hallei Händel-fesztivál is, amelyre eredetileg elővették. Így sem tűnt túlságosan racionális döntésnek az utazgatás, hiszen tudni lehetett, hogy a háromból két koncertet élőben közvetíteni is fognak, de olyan jól sikerült ez a három nap minden részletében, hogy biztosan tudom, hogy mennem kellett mindhárom estére.
Akit érdekel, rögtön most mondom, hogy jelenleg a debreceni és a pécsi koncert MÉG MINDIG MEGNÉZHETŐ a youtube-on. Nem olyan, mint az élő, de nekem jólesett ezekkel a felvételekkel még utólag is szembesülni, a pécsi különösen jó minőségű.
Az írásos nyomhagyás – pláne ha nem is zenekritika - ilyen körülmények között még kevésbé lényeges, egy felvétel sokkal többet ad, mint bármilyen leírás.
Ez a bejegyzés elsősorban AJÁNLÓ célzattal készült a koncertek apropóján, hogy meggyőzzem a bizonytalankodókat, akiknek van védettségi kártyájuk, hogy most már célszerű lenne a buborék elhagyása, és sokat veszítenek, ha a kényelemre szavaznak. – Menjetek be legalább a legközelebb eső koncertterembe! - A továbbiakban kevesebb közvetítés várható egyébként is, így talán egyre többen fogják ismét az offline teret választani. (Amíg nem, addig viszont a távolságtartás spontán is megvalósítható marad. Aki eljön, annak a biztonságérzete ettől akkor is megteremtődik, ha eredetileg félt. Az üres terek látványa azért nagyon elszomorító lehet a fellépőknek is, de hátha nem sokáig már.)
Az orgonánál Szokos Augusztin
Nyilvánvalóan nem volt kényelmes a három város és Budapest közötti távolság miatt az utazásokat tömegközlekedéssel megoldani, de a fellépőknek sem lehetett túl pihentető a rengeteg buszozás. Sajnáltam őket, hogy a helyzet ennyire kevés levegővételt engedett nekik, ilyen hosszú leállás után ilyen intenzíven kellett újra a topon lenni.
A Messiásban – még rövidített formájában is – a kórustételek dominálnak, rengeteget kell énekelni, igazi kihívás volt a produkció minden közreműködő számára, de nem is kérdés, hogy ennek kiválóan megfeleltek, most is nagyon egységesen szólt kedvenc kórusom, amelyben olyan sok a szólistaként is teljes értékű énekes.
Számomra a menet közben jelentkező nehézségek nem voltak igazán észrevehetőek a téli kéktúra-teljesítésemhez viszonyítva, amikor valóban rengeteget kellett utaznom korai keléssel. Kaland-jelleget is öltött ez a három nap, és igazi bónusz volt, hogy ennek köszönhetően mindhárom régi barátnőmet is láthattam, akiktől a covid miatt éppúgy el voltam zárva, mint az élő színháztól.
A covid alatt a személyes beszélgetésektől is elszoktunk, ezt az internetes vagy akár telefonos kommunikáció sem pótolhatta, ahogy a mégolyan jó közvetítések sem adhattak közösségi élményt (a zenehallgatás minőségéről már nem is beszélve). A lezárás hosszú hónapjai alatt lassan belefásultunk az egyszerűbb, kényelmesebb távolságtartó megoldásokba.
Még két hete magam is azt gondoltam, hogy messze van a visszaszokás, de nekem zökkenők nélkül ment. Az, hogy jövő hétre már nyolc programom van, sőt törölnöm is kellett ezeken kívül kettőt, mégis arról győz meg, hogy minden újra megvan.
Sivatagi virágok jutottak az eszembe, amelyek teljesen eltűnnek, de ha jön egy hatalmas eső, akkor pillanatok alatt kinőnek újra…Az újjáéledéshez erős hatás is kellett persze, amilyen ez a Messiás-projekt volt, elég jó impulzus a komfortzónából való kilépéshez. Bármire nem lett kedvem elmenni, csak azért, hogy ne legyek otthon.
Az utóbbi napokban megnézett négy koncert és két színházi előadás (a Lear király a Katonában, a Déjá Vu Miskolcon – bejegyzések jönnek azokról is) annak a jegyében telt, hogy örüljek annak, hogy a színészek/énekesek/zenészek sikeresen átmentették magukat, újra nézhetőek-hallhatóak.
Ha még minden nem is volt egészen olyan, mint régen – a védőkártya-ellenőrzések, a nézők maszkhordása, a kihagyott ülőhelyek csak jelzik, hogy nincs még minden egészen rendben, de reménykedni már így is lehet.
Éppen Vashegyi György együtteseinek koncertje volt számomra az utolsó (2020. okt.23-án a Szent Imre templomban), amelyet láttam a nagy leállás előtt.
Szívfacsaró látvány volt, hogy a zenekar ÉS minden énekes maszkban lépett fel, akkor jöttem rá, hogy ehhez képest a nézők maszkviselési kényszere lényegében nem is számít. Ezek után már nem tudtam rávenni magam, hogy ismét maszkban éneklőket nézzek, minden további, már betervezett hangversenyt kihagytam, erre az eshetőségre gondolva.
Vashegyi György (fotó: Márkos Tamás)
Ez a megoldás már a múlté remélhetőleg, amely egyébként nem veszett el, mert az orfeo.hu honlapon nagyon aprólékos precizitással megmaradnak az adatok. Ez a honlap felébresztette a belőlem időről időre feltörő filológust. Az elmúlt időszakban színház helyett nagyon sok időt töltöttem a régi fellépéseik, repertoárjuk böngészésével. (Ha valaki erre ránéz, nem zárom ki, hogy ismeretlen zeneszerzők tömegével találkozik, és ez részben alkalmas arra, hogy valaki a látókörét bővítse, másrészt – ha esetleg túlságosan elszállt volna magától – rádöbbentse, hogy a régizene sokkal több műről szól, mint amennyi a köztudatban benne van.) Ez az oldal sokat elárul az együttes elmélyült művészeti tevékenységéről, amelyről én először igazán csak 2015. április 1-én bizonyosodtam meg, amikor két másik János-passióval tudtam frissen összevetni az övékét.
Friss hír, amely ide kapcsolódik: 2021 elejétől a régizene kutatására alakult új központ, a Haydneum rezidens együtteseivé válhatott a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar is.
Az együttes honlapjáról konkrétan az is kideríthető, hogy ezt a darabot mikor és hol vették elő (melyik változatban!), sőt – ami extrém csodás! – minden fellépő zenekari művész és énekes neve is szerepel rajta.
A Messiást korábban egyszer már Vácott is hallottam tőlük, és azon kívül korábban még nyolcszor biztosan eljátszották, de az együttes műsorán volt még más verzióban is, azaz egyértelműen egy jól bevált, sokszor begyakorolt repertoár-darabról van szó. Ez a rövidített változat az említett hallei fesztiválra készült, ahol feltehetően a beavatatlanokra gondolva, kétszer 45 percnyi zenei anyagot vártak tőlük.
I.Debrecen – 2021. május 30. vasárnap – Egyetem Aula
Ez is egy közvetített koncert volt, de ahelyett, hogy otthon a korábbi hónapokban megszokott módon egyedül ücsörögtem volna a laptopom mellett, most legközelebbi barátnőmmel együtt mentünk át Miskolcról Debrecenbe, ahol a hangverseny előtt sétáltunk a belvárosban (pont ott és akkor sütött a nap és nem is esett), fagyiztunk, és felidéztem a városhoz kötődő legutóbbi (katartikus) élményemet, Kolonits Klára Traviátáját,(annak is már öt éve!) illetve a kb. 25 évvel korábbi debreceni színházi találkozó eseményeit is.
Az egyetem főépületében 37 évvel korábban egy nyári iskolai tábor keretében jártam egyetlen egyszer, és tényleg egészen olyan volt, mint amilyennek eltároltam magamban, nem volt rossz élmény újra ott lenni.
A koncert az „Universitas-Debrecen Hangversenysorozat Konzervatóriumi esték” keretében valósult meg. A rengeteg elmaradt program után most négy koncertet is tartanak majd tíz napon belül, és ez volt az első.
Túl sok néző nem jött el, és ez nyilván egyszerre köszönhető a védőkártya kötelezettségnek, az ingyenes közvetítés lehetőségének (megszoktuk a kényelmet, el lehet akár ezt is ismerni), és erős tényező lehet még a megfertőződéstől való félelem is. (Igen, a kártya léte nem jelenti azt, hogy mindenkinek letelt az ideje a második oltástól, és sokaknak lehet annyi rossz tapasztalata, hogy még egy ideig nem akar tömegbe menni.)
Én maszkviselős nézésre számítottam, de egy helyi szervező (benyomását keltő személy) körbejárt és felhívta a figyelmünk, hogy nem kell a maszk, hiszen mindenki be van oltva. Így bónuszként, várakozáson felül nemcsak az az öröm ért, hogy az énekeseket és Vashegyi György karmestert nem kellett maszkban látnom, hanem mi is levehettük. (Valóban tartható volt a távolság a nézők között egyébként is.) – Persze, akkor lesz majd tényleg jóvilág, ha ezt a témát (kártya, maszk, fertőtlenítés, távolságtartás) egyáltalán nem is kell majd szóba hozni. Most még igen, egészen nem lehetünk önfeledtek.
Najbauer Lóránt
Kicsi volt a terem, nem volt pódium, és a harmadik sor közepén ülve nagyjából három méter választott el a fellépőktől. Vagy csak két és fél. Ennél közelebb már nem is lehettem volna, és így a kontraszt a közvetítések korszakához képest nem is lehetett volna nagyobb. Akár azt is érezhettem, hogy a saját zenekaromat és énekeseimet nézem. (Ezt a Purcell Kórussal kapcsolatban nem egyszer éreztem már ezt az elmúlt évek alatt, büntetlenül nem lehet a felvételeiket ennyit hallgatni.)
Az, hogy rövidített változatot hallgatunk, feltűnt, de nem zavart meg a műélvezetben igazán, bár a kihagyott kedvenc basszus áriáért eléggé fájt a szívem (People in darkness…), de feltehetően a mű arányainak megtartása miatt szükség volt erre a húzásra is. Az előadás után ezt pótlólag azért meghallgattuk hazafelé – mi másért gyűjt az ember a telefonjára felvételeket, ha nem a hasonló helyzetek miatt?
A produkció mindegyik szólistája az együttes saját emberének mondható, régen dolgoznak Vashegyi Györggyel.
Szutrély Katalin
Szutrély Katalint látva már egy jó pár éve nem lepődöm meg azon, hogy számára a kotta csak kellék, kívülről tudja a darabot, mély átéléssel énekli, biztosan maga előtt látja azt, amiről szól a szöveg és ezáltal eléri, hogy még intenzívebben figyeljük.
A szuggesztív közlés a férfi szólisták előadásmódját is jellemezte: amikor Megyesi Zoltán, Bárány Péter vagy éppen Najbauer Lóránt énekelt, magam előtt láthattam egy-egy különböző alkatú prófétát (a Messiás szövege végig szó szerint a Biblia szövegeiből idéz). Megyesi Zoltán a legderűsebb, legbizakodóbb, Bárány Péter szövegeiben és közlésmódjában éreztem valami fenyegetőt, míg a basszista (akarva? akaratlanul?) mintha a metakommunikációjával azt fejezte volna ki, hogy ez a „we shall all be changed in a moment” mégsem lesz olyan komplikációmentes, pláne, ha valaki ezt az emberek megváltozásaként értelmezné. Hamarabb fogunk mi visszazökkenni a régi kerékvágásba, minthogy a korábbi mindenféle tapasztalatunkat összegezve egy másik, minőségibb életre váltanánk. Utóbbi – félév kihagyás után is – tiszta illúziónak tűnik, bár jó lenne… Az énekes kicsit emlékeztetett egy politikusra, aki magát is meg akarja győzni arról, amit mond.
Bárány Péter a debreceni Aulában
A kórus színes ruhái már régen nem lepnek meg, és jólesett rájuk nézni most is – annál is inkább, mert nekik nem kellett maszkban lenniük, a zenekarnak viszont igen.
Azóta is jó erre az alkalomra visszagondolni, a helyszín intimitása nagyon sokat adott hozzá az élményhez, és remekül illeszkedett ahhoz, amit a karmester a produkció előtt közölt velünk, azaz: nem törekszenek a manapság szokásos monumentális hangzásra, a Händel korában megszokott létszámú együttessel adják elő a műveket. Szép élmény marad ez a debreceni este, bár, ha csak egy helyszínre tudtam volna elmenni, ez lett volna a legkevésbé esélyes, így külön örülök, hogy mégsem maradt ki.
A fellépők számára ez talán a harmadik „élőközönséges” alkalom volt, ennek az izgalma még érződött ezen az estén. (Erősen emberfüggő lehet, hogy kinek mikorra válik természetessé az, hogy ismét fellépések köré szerveződik az élete.)
II.Miskolc – Művészetek Háza - 2021.május 31.
Ez volt a háromból az egyetlen koncert, amelyiket nem vettek fel. A terem is nagyobb volt, valamivel többen is jöttek – mindenki elegánsan felöltözve.
Sosem jártam itt korábban, bár miskolci vagyok, legutóbb évtizedekkel korábban, amikor ez még „csak” a Béke mozi volt. Sok emlékem van abból a korszakból, és későbbről, amikor gimnazistaként minden komolyzenei koncerten ott voltam, amit a város bármely pontján rendeztek, leginkább mégis a színházban.
Miskolcon - plakát az utcán
A koncertre Bayreuthban élő miskolci barátnőm két gimnazista gyermekével mentem, akik csak négy napra érkeztek a városba és saját akaratukból választották, hogy hozzám csatlakoznak, érdekelte őket a zene, amelyet korábban nem hallottak. A gyerekeket tíz hónapja nem láttam, meglehetősen zárkózottak és így az, hogy ténylegesen mennyire ment mélyre az élmény, nekem nem biztos, hogy valaha ki fog derülni. Mostanára már ismét otthon vannak, így majd talán augusztusban fogjuk ezt személyesen megbeszélni.
Ezen a koncerten nagyon jó volt többnyire maszk nélkül játszókat látni, és sajnáltam, hogy másnap Pécsett a vonósoknak ismét el kellett az arcukat takarni, ahogy az orgona és a csembaló között ingázó Szokos Augusztinnak is. A csembaló egyébként a koncert egyik sztárja, a műnél nem sokkal keletkezett később, és akár Haydn is játszhatott rajta. A csembalista saját tulajdona, aki ezt felújíttatta és rendszeresen külön is koncertezik rajta.
III.Pécs – Kodály Központ - „Show must go on” – „Halleluja” - 2021.jún.1.
Minden megvan, örvendezzünk és haladnunk kell tovább. Igazából ennyi volt a tanulsága az utolsó estének is.
Miskolcon a Népkerti Kisállatklinika irodájában, a pécsi koncert másnapján pedig egy szakmunkásképző iskolában üldögélve kezdtem bele a nyomhagyásba. Ezen a helyszínen a „Show must go on” a becsengetést jelezte, míg a „Halleluja” a kicsengetést ünnepelte. Ezt a két zenei idézetet összességében is nagyon találónak éreztem jelenlegi helyzetünkre.
Erre az utolsó estére nem sokkal a kezdés előtt estem be, nem volt szívem kihagyni az Operaház sajtótájékoztatóját, amelyet éppen úgy időzítettek, hogy némi erőfeszítéssel elérhetővé vált. Kellett ugyan hozzá két deus ex machina is, hogy nem késtem le, de ezen a kedden a véletlenek többnyire kedveztek. (Nem gondoltam, hogy egy órával korábbi Intercityt is elérhetek – annyit késett, hogy így lett.)
A Kodály Központban is éppen azt tapasztaltam meg, amit a korábbi két helyszínen, de itt még fájdalmasabb volt: brutálisan kevés a néző. Ennek oka lehetett nyilván az is, hogy a Filharmónia ingyenes és jó minőségű közvetítést ajánlott fel, amely még mindig elérhető, és a kényelem mégis fő szempont lehetett a biztonság mellett a távolmaradóknak, akik korábban megtöltötték minden koncerten a helyszínt, itt eddig nyolcvan százalék alatti telítettséget sosem tapasztaltam még.
Megyesi Zoltán
Pécsett volt egyértelműen a legjobb az akusztika, távolabbról is jól hallatszottak az egészen halk hangok is, és ebbe az utolsó alkalomba mindent beleadhatott az együttes. Különlegesen jó formáját futotta Megyesi Zoltán, akinek a pályáját nem véletlenül követem 15 éve már – nagyon szeretem mind hangszínét, mind ihletett előadásmódját – legyen szó operáról vagy oratóriumokról.
Ezen az estén énekelhetett először Balogh Eszter, aki alkatából adódóan nyilvánvalóan másként interpretálta szólóit, mint korábban Bárány Péter. Mindkettejükkel meg lehet az előadást hallgatni, ez a szerencsés helyzet állt elő a két felvételnek köszönhetően. Balogh Eszter nem emlékeztetett ószövetségi prófétára, rajta azt láttam, hogy előttünk gondolkodik el Jézus szenvedésein és mélyen megrendül.
Balogh Eszter
A koncert másnapján (mint mindig, ha Pécsre vetődöm), meglátogattam a Csontváry Múzeumban kedvenc képemet. Zrínyi változatlanul ott lóg a galéria falán, mintha mi se történt volna az elmúlt években, amióta nem jártam nála látogatóban.
Nem maradt más hátra, mint ünnepelni és kitartóan örülni, örülni ezeknek az élményeknek, miként ezt EP meghagyta nekünk. Ennek a Messiásnak lehetett is, a felvételek pedig meg is maradtak – minden megvan.
PS. A plakátok az együttes FB-oldaláról származnak, a képernyőképek pedig a belinketlt youtube-videókból.
