Mezei néző

„Előbb utóbb ezt a Ringet be fogják tiltani” – mondta valaki mögöttem az egyik előadás szünetében a folyosón. Olyan, mint a mi világunk, tette hozzá az illető barátnője értetlenkedésére magyarázatul.

Ezzel a megállapítással egyet lehet érteni, a világ lényegileg ilyen, és nem olyan, amilyennek mi szeretnénk látni - esetleg egy-egy jól sikerült előadáson vagy más különleges helyzetben érezhetjük, hogy a dolgok mégis rendben mennek.

A Wagner-napok ilyen kivételes élmény volt a dupla Ringgel, még hosszan fogjuk emlegetni.

A Ring első sorozatának a lefutását Iréne Theorin pozitív covid tesztje erősen meghatározta, helyette két beugrásra is szükség volt – az egyik ráadásul a teljes fesztivál legszenvedélyesebb estéjét eredményezte, így valószínűleg nem csak én várom Allison Oaks és Tomasz Konieczny újabb feltűnését, lehetőleg együtt, szintén A walkürben.

A második sorozat is váratlan fordulattal kezdődött: a két kisebb, de mégis jelentős szerepet játszó Sorin Coliban megbetegedésével. A változás ezúttal az első két előadást érintette….

(Feltételezem, hogy az első HÁROM bejegyzést már olvasta az első körről, aki erre rákattint. Miután abban mindenkit említettem, ezt újra nem teszem meg, csak néhány megjegyzést fűzök hozzá, elsősorban nyomhagyó célzattal. Amíg ezeket megírtam, a teljes Ring legalább még egyszer meghallgatható lett volna…)

A második Ring végén a hagyományos meghajlás - teljes zenekarral - Kotschy Gábor fotója/ Müpa sajtóközlemény

Nem, nem lesz idén egyetlen bejegyzés, amelyben fel van sorolva az öt legjobb előadás, színész, stb.

Lesz helyette egy sorozatos visszatekintés az évad olyan előadásaira, amelyek számomra valóban megkönnyítették az életet, a hatásukra azt éreztem, hogy azért mégis érdemes vonszolódni tovább, sőt meg is örökíteni ezeket az előadásokat egy-egy AJÁNLÓban, hogy esetleg több mezei néző kicsivel jobb eséllyel elvetődjön rájuk.

Mindig jó érzés visszanézni, hogy milyen sok minden volt, ilyenkor kicsit bizakodhatunk mégis abban, hogy ugyanezek a művészek és műhelyek tovább fogják nyomni, akármilyen kedvezőtlen körülmények között is csak túlélnek. Én ezerrel drukkolok, hogy így legyen.

Mindenkinek javaslom, hogy így évad végén pörgessen vissza.

Számomra Budaörsön az évad végén az igazi örömet és boldogságot az áprilisban bemutatott „Az osztály vesztese” adta. Jó kezdése volt a júniusi hónapnak, mázlista minden osztály, amelyiket erre elvisznek, és ezzel jó esélyt kapnak, hogy a hatására javítani tudnak majd a közösség hangulatán is. Ezt az előadást nagyon jó lenne valami támogatott programban tömegekhez eljuttatni, és nemcsak ötödikesekhez. Az egyik leghasznosabb előadás, amelyiket idén láttam.

Fröhlich Kristóf, Szőts Orsi, Vrabecz Botond

Ennyit nem csúsztam még egy ajánlóval sose (pláne nem kettővel), de végre kész van. Egyetlen mentségem van csak: a budaörsi társulat idei utolsó előadásai voltak ezek, és ez az ajánló úgyis csak jövőre tudja majd ellátni a feladatát, így ezúttal három hét késésnek kisebb a jelentősége, mintha éppen a következő hónap jegyeit árulná a színház.

A lényeg: REMEK ez a társulat – ez volt az ok, hogy az évad végén két lemaradt előadást még pótolni szerettem volna mindenképp, és a megtekintés után is ez lett a konklúzió. (Annak ellenére, hogy a két előadás egészen másként érintett, és az egyiknek igazán a célközönsége voltam, a másiknak pedig nem.)

Pető Kata, Chován Gábor, Spolarics Andrea

Június közepe alig múlt el, a legtöbb színház már éppen az utolsó előadásait játssza, de a 6Színben a leállásnak még nyoma sincs – néhány napja ismét tartottak egy új bemutatót, amelyről már a színlapja alapján világos, hogy sikerre ítéltetett. Már csak azért is, mert rengeteg ember lehet, akinek Presser Gábor életművének valamely szelete csak vonzó…

Vajda Katalin látott a témában fantáziát, darabot írt a Presser könyvéből, amelyben nagyon sok dala is elhangzik, amelyek hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat, még akkor sem, ha szeretnénk.

További előadások: július 7-én és 14-én.

A bevezetés és a magyar szólisták méltatása után most jöjjenek a külföldiek, ugyanúgy öt oldalon. - Ha tetszik, ha nem, a Müpa Ringjének a rangját a karmester, Fischer Ádám személyén kívül az adja meg, hogy sokszor ugyanazok éneklik a főszerepeket, akik például Bayreuth műsorába is bekerülhettek. Néhány sztárnak számító énekest nálunk lehet a leggazdaságosabban megtekinteni, nem véletlenül is javasolta a New York Times, hogy Budapest is opció, ha valakinek Wagner fellegvárába nem jutott jegy. (A fesztivál készíttetett egy pólót is ezzel a felirattal - korábban a Wagner-napok kapcsán ez nem merült még fel.)

A beugró: Allison Oakes (Brünnhilde) és "apja" Tomasz Konieczny (Wotan)

Ugyan eredetileg a bevezető után előadásról előadásra haladva szerettem volna naplószerűen beszámolni, de ezt menet közben elvetettem. Az első ciklust csak a már említett megbetegedés és a csütörtöki egésznapos eső, vihar zavarta meg – utóbbi miatt sokan elkéstek a Rajnáról, és ez számukra egyben a szünet nélküli előeste teljes kimaradását is jelentette. A nyavalyás kezdést viszont remek előadások követték, lehetne szórni a szuperlatívuszokat – a közönség az átlagosnál intenzívebben ünnepelt, már majdnem annyira, ahogy azt egy BFZ turnén megtapasztaltam még a covid előtt. (De még mindig lehetnénk kicsit lelkesebbek….)

Ez a második rész kizárólag az idén fellépő magyarokról szól, öt oldal elsősorban a 17 énekes szólistáról, de nem csak róluk...

Magyar istenek: Horti Lilla, Schöck Atala, Haja Zsolt, Brickner Szabolcs

A Müpa idei fesztiválja ebben a nézőhiányos, válságos időszakban (eddig) egy beugrással súlyosbítva minden várakozásomat messze felülmúlta, pedig nagyon lehangolt állapotban ültem be az első estére… És nemsokára jön a második ciklus is, amely szintén izgalmasnak ígérkezik.

Néhány benyomást ezzel kapcsolatban rögzítek, rövidebb darabokban. (A magyar szólistákról és a külföldi vendégekről külön, majd a második ciklusról ismét külön.)

Kötődöm az Eiffel Műhelyházhoz, talán azért is, mert az első megmutatása és az átalakítására készített tervek ismertetésétől kezdve a legfőbb eseményeken ott lehettem. Ezek között a bokrétaünnepségen is, amely az építők megbecsüléséről szólt, és erre emlékeztetett legjobban ez a múlt péntek délutáni esemény, amelyre meghívást kaptam.

Saját helyszíni fotó (az összes többi Berecz Valteré)

Szerettem a tavalyi Don Carlos közvetítést, mert úgy láttam, hogy Frank Hilbrich  rendezése az opera viszonyait a hatalmas fehér lépcsősor segítségével világosan értelmezi. Nem hiányzott a XVI. századi környezet, és az, hogy érzékeltem, hogy mindennek van értelme, az előző produkció valóban emlékezetesen gyönyörű jelmezeiért is kárpótlást nyújtott. Ezen túl hatottak rám az énekesek arcát közelről mutató képek, és összességében úgy emlékszem erre a közvetítésre vissza, mint egy kis fénysugárra a covid időszak második, túl hosszúra nyúlt leállásából, amikor már szinte meg is szoktuk, hogy színház nélkül élünk.

Emiatt a jó alapélmény miatt is vártam az élő előadást, és erősen sajnáltam, hogy az időzítése miatt mindössze egy megtekintésre futotta a harmadik emeletről.

Néhány benyomásomat rögzítem (3+2 oldalon), bár aki nem tud semmit a produkcióról, az jobban jár a tavalyi ajánlómmal, ez mindössze annak a kiegészítése. (Annyira tetszett, hogy ebből egy praktikus RÖVIDÍTETT verziót is készítettem, az is választható.)

Még az elején: az Operaház zenekarát Leonardo Sini vezényelte, jó volt őket egyben látni, még ha messziről is. Az énekkar most is nagyon odatette magát, a Don Carlosban nagyon kell az erőteljes jelenlétük, és ez most adott is volt (karigazgató: Csiki Gábor).

Szegedi Csaba, Gál Erika, Ádám Zsuzsanna