Nagyon ritkán megyek színházba ennél jobb hangulatban, mint ahogy múlt szombaton mentem. Előre örültem ennek a Sirálynak, amelyre korábban nem jutottam el Szolnokra, csak a menetrendek tanulmányozásáig. Ráadásul az erre a napra eső programok sokasága a régi szép időkre emlékeztetett: beindult a Hoffmann-sorozat az Operaházban (ezt is Székely Kriszta rendezte, akárcsak a Sirályt), megtartották a Marton Éva Énekverseny döntőjét, a Müpában Britten-operát játszott a BFZ és már lélekben készültem a BFZ templomi sorozatára is, amely az évem csúcseseményei közé tartozik. (Arról is nemsokára kiteszem a nyomhagyást – már annak is vége lett azóta.)
Sokat számítanak a körülmények, nyilván más lett volna az eredeti helyszínen nézni ugyanezt a Sirályt február végén - én is máshol tartottam, a világ is.
Ezen az estén az előadás a szokásosnál erősebben hatott rám, eleinte szórakoztatott, de a végére megrázott, olyannyira, hogy képtelen voltam tapsolni. Ez azért nem sűrűn fordul elő velem. Lehet, hogy emiatt történt az a malőr, hogy most már hetedik napja írogatom ezt a bejegyzést minden éjjel, és lassan olyan hosszú, mint az operás bejegyzéseim szoktak lenni. Hét oldal. Most már mindegy, köszönöm az olvasást mindenkinek, aki rá tudja magát szánni.
Minden Sirály markánsan szól a művészek sorsáról, de ezúttal Szabó-Székely Ármin szövegmódosításai (Radnai Annamária fordításán) még hangsúlyosabbá tették, hogy amit látunk, az elsősorban a mai fiatal művészek reménytelen sorsáról szóló látlelet. Olyan mintha nem is lenne jó út előttük: vagy idomulnak a társadalom elvárásaihoz, és lassan eljelentéktelenedik az életük, amely végül nem sokban lesz eltérő a civilekétől (lsd. a horgászás bárkinek lehetne a hobbija, már önmagában is az elvonulásról szól), vagy feladják a küzdést, akár az életükkel együtt. Happy endre nincs kilátása senkinek. „Kit anya szült, mind csalódik végül…”- ez is lehetne a darabnak az egyszerű konklúziója, és persze vonatkoztatható a nem-művész szereplőkre is.
Az előadásban rengeteg a keserűség, számomra kegyetlen élmény volt – emiatt is örültem utólag, hogy olyan nagyon jó hangulatban érkeztem, volt honnan leereszkednem a mélygarázsba. Ugyan a rendező és munkatársai mindent megtettek, hogy menet közben kellemesen szórakozzunk, és komédiának játszották Csehov darabját, nem melodrámának, mégis muszáj volt felismernünk, hogy a két fiatal sorsa ismerősen tragikus.
Ezen az estén a Városmajori Szemle nézőterén nagyon sok jó színészt, még több színházi embert lehetett látni, és nem kevés törzsnézőt is, akiket szintén ismertem legalább látásból. Ezeknek a színházi témára fogékony embereknek könnyebb lehetett éppen Sirályt játszani, érzékenyen reagáltunk a művészvilág működésével kapcsolatos csehovi szurkálódásra. A sokféle okból kiszolgáltatott művészek féltékenysége a többiek sikereire a darab egyik fő motívuma, poénok forrása lesz, és ezek nem is maradtak hatástalanok.
A jelenség kétségtelenül létezik, bloggerként is átéreztem ezt többször: igazán pozitív cikket nem lehet írni, mert ha csak dicséret van benne, akkor sem azonos súllyal említődik mindenki, és akiről nincs szó (akár csak azért, mert a környéken sem volt), annak fájhat, ha valaki más sok figyelmet kap. Mindenkinek nem lehet kedvezni, sőt nem is érdemes erre törekedni – az elmúlt tíz év alatt 3000+ ajánló megírása közben ezt azért megtanultam.
Trigorin: Hajduk Károly
A közönség reakciói feltétlenül visszahatnak a játszókra – ezt a háromszor egymás után nézett templomi koncertek kapcsán is újfent beigazolódni láttam. Ez a városmajori felújítás feltehetőleg a szolnokiak egyik legjobban sikerült Sirálya lehetett az előadást megelőző felfokozott várakozások és a nézőtér összetétele miatt is. (Várnék ezzel kapcsolatos kommentet olyanoktól, akik ezt is látták, és az eredeti helyszínen is megnézték.) Nyilván az is számíthatott, hogy ki hol ült – már láttam megjegyzéseket, hogy néhány szélső székről nem volt belátható a színpad egésze.
Ez az előadás a Városmajori Szabadtéri Színpad történetében is mérföldkő: amint megtudtuk, most először alakították át a nézőteret, kihasználva, hogy a felújításkor az első sorokat mobil székekkel látták el. Ült néhány sor néző a színpadon is, így a játékteret két tribün vette közre. Sokszor köztünk jöttek-mentek a szereplők, így ezáltal is nyomatékossá vált, hogy rólunk szól a történet. (A szolnoki színház felújítása miatt az eredeti helyszín egy művelődési ház volt, feltehetően annak a térkialakítását próbálták reprodukálni itt,)
Dorn és szeretője: Molnár László - Gombos Judit
Mi magától értetődőnek vettük, hogy így néz ki most a tér, de mindez a szolnoki és a vendéglátó színház dolgozóinak KÉT napnyi közös munkájába került. A gyors átdíszítéseket is sokan végezték egyszerre, nagyon összehangoltan, így a két-két felvonás között épp csak egy szusszanásnyi szünet volt, nem estünk ki a ritmusból.
Ezen az estén szerencsésen beépült az előadásba a máskor olyan zavarónak tűnő kutyaugatás is, illetve minden más beszűrődő zaj is, amelyek kivédhetetlenül hozzátartoznak az összes szabadtéri előadáshoz. Nem is mindig tudtam eldönteni, hogy valami szándékos effekt, vagy véletlen, a szokásos esti harangzúgás is mintha egészen jókor kezdődött volna ezúttal. (Ez külön kihívás lehet a színészeknek, hogy talán nyolc percen át el kell róla vonniuk a figyelmünket.) A városmajori kutyaugatást előadás közben hallgatva mindig ki szoktam esni az adott mű ritmusából, és elgondolkodni azon, hogy nyáron nem lehetne-e elérni, hogy a kutyások az előadások jellemzően három órányi időtartama alatt a park más részein legyenek. Annyira nem kicsi a Városmajor.
Tihanyi Ildi minimalista és a szöveghez illő díszletet tervezett, amelyből inkább a hetvenes-nyolcvanas évekre gondoltunk, nem Csehov korára ismertünk rá (előző nap a Müpában, a Britten opera jelmezei visszavittek minket ugyanebbe az időszakba). A bútorok érezhetően egy régebbi időszakból maradtak meg, nem selejtezték ki őket: ebben talán az is benne van, hogy kényszerűségből visszük a múltat magunkkal. Pattantyus Dóra jelmezei ehhez a látványvilághoz igazodtak. A fotókról remélhetőleg mindez jól kivehető – ez összességében nem az az előadás, amely pazar látványvilágával kápráztatna el, a képekre nézve is hiányérzetünk támad, amelyet a rendezői szándékkal összhangban látok.
Hétköznapi emberek, hétköznapi környezetben jelennek meg – átlagosak, ahogy mi nézők is azok vagyunk, így ezekkel a szereplőkkel könnyebb azonosulnunk. Nem nagyon látunk senkit, akinek a sorsát érdemes lenne irigyelni – minden illúziónk azonnal szétfoszlik.
A Sirály kapcsán mindig ott a lehetőség a rendezői döntésre, hogy a művész-karakterek közül kik a tehetségesek és kik nem. Az én olvasatomban ebben az előadásban mind a fiatalok, mind a már középkorú művészek átlagos képességűek, nem különleges tehetségek, de nem is borzasztóan gyengék. A világhoz való hozzáállásuk tér el, illetve a beilleszkedésre való hajlandóságuk. Látjuk, hogy kerülnek bele az életbe, azaz a „Nagy Darálóba” a fiatalok, látjuk az idősebb generációt, akik ezt már annyira megszokták, hogy nem is képesek másként élni, észre se veszik, hogy már csak vegetálnak.
Nyina és Trigorin az, akik a számukra megszabott vágányról le tudnak térni és össze is kapcsolódnak átmenetileg - a darab harmadik és negyedik felvonása közti átugrott két évben. (Eszembe is jutott Kiss Csaba darabja, amelyik az utalásokból készült, és pontosan be is illeszkedik az eredeti műbe.)
Ebből a Sirályból láthatjuk, hogy nem lehet jelentős sérülések nélkül kiszakadni a keretek közül, nem lehet őszinte és szenvedélyes életet élni. Mindenki birtokolni szeretne valakit, de nem azt, aki éppen rá vágyik, nem épülhetnek ki tartósan működőképes kölcsönös kapcsolatok.
Az előadás kezdő felvonása a vékony nejlonokkal néhány freeszfés előadást juttatott az eszembe: tavaly több produkció is ugyanezzel a kellékkel operált, így ezeket a lepleket direkt utalásnak vettem.
A rendező pontosan értelmezte az egyes szituációkat, és ennek érdekében sokszor olyan szereplők néma jeleneteit is látjuk párhuzamosan, akik csak említődnek. A hétköznapiságot élhettük meg ezekben a plusz jelenetekben is, és felmerülhetett bennünk, hogy akár mi is lehetnénk a darab szereplői.
Arkagyina: Radó Denise
Most értünk el oda, hogy szépen sorban emlegessem a szereplőket, akiknek a többsége szolnoki színész már hosszabb ideje, és ebből következően keveset láttam őket színpadon, így számomra legtöbben újdonságot jelentettek. (Sajnos.)
Sok Sirályt láttam már, és különösen szeretem, ha átérzem, hogy a rendező minden pici dologra gondolt, és meglep. (Nincs az a remekmű, amellyel kapcsolatban ne lehetne még valami új elemet felfedezni.) A teljesség igénye nélkül így most néhány saját megfigyelést kiemelek:
A darab elején játszódó „színház a színházban” jelenet a legtöbb Sirályban igazán fontossá válik. Csehov talán a kísérleti színház paródiájának szánhatta, rokonszenvesen esetlennek, semmiképp nem zseniálisnak. Én még eddig nem láttam olyan rendezést, amelyből az jött volna le, hogy Trepljov az évszázad monodrámáját írta volna meg Nyinának, és olyat sem, amelyben a naplemente hangsúlyosan megjelent volna, pedig erős jelkép: éppen azt nézzük, ahogy Nyina szerelmének vége szakad, és Trepljovra ráborul a sötétség.
Ez a hiány lehet, hogy most csak azért merült fel bennem, mert nem volt még olyan rég a Török Tamara (őrült, de zseniális) ötlete nyomán készült naplementés-napfelkeltés Dante. Láttam, hogy milyen, amikor valaki TÉNYLEGESEN és tehetségesen hasznosítja ezeket a természeti jelenségeket ahhoz, hogy egy megkérdőjelezhetetlenül formátumos színész (Gyabronka József) alakítását megerősítse. (Ennek a katartikus előadásnak nagy szerepe volt abban, hogy visszaszereztem a motiváltságomat a blogíráshoz is, ha ez nincs, lehet, hogy többek között ezt a bejegyzést sem javítgatnám minden éjszaka lassan már egy hete.)
A színdarab nézése közben feltűnt, amikor az intézőt játszó Mészáros István egy pillantást vetett lányára, Mására, akit Molnár Nikolett játszott. A Sirály egyetlen korábbi előadásában sem vettem észre semmiféle kapcsolódást apa és lánya között, sőt szöveg is van rá, hogy a lány idegennek érzi az apját. Ebben az egy pillanatban mégis megéreztem, hogy akármilyen harsány és gyakran nevetségessé váló ember is ez a Samrajev, mégis számon tartja a lányát.
Székely Kriszta tényleg nagyon részletesen átgondolt mindent, és igyekszik néhány lyukat is betömni – Csehov csak nem írhatott le mindent, feltehetően teret is akart hagyni a rendezőknek és színészeknek. Bizonyos helyzetek valóban sokféleképpen megmutathatóak – aki például látott már Göttinger Pál-féle Operabeavatót (a csütörtökiről nemsokára szintén lesz nyomhagyó ajánló) ezt még annál is jobban tudhatja. Érvényes lehet ugyanannak a helyzetnek a teljes ellentéte is, ha a szereplők úgy állítják be.
A nyár örömei...- Harna Péter - Molnár Nikolett - Bíró Panna Dominika
A rendező által betoldott részek közül a legemlékezetesebb az a rész, amelyben megláthatjuk, milyen lehetett a nyár a birtokon, hogyan unatkozik Arkagyina. Radó Denise nárcisztikus díva, aki szenved, mert a saját színházi közegéből kikerült. Sokkal kevésbé érzékeljük, hogy a fia tényleg fontos számára. Trigorinhoz valóban ragaszkodik, bár elsősorban presztizsből, és láthatóan elég nagy mozgásteret nyújt számára, amíg biztosítva látja, hogy az mellette marad. „Okos asszony”.
Nem mértem az időt, de a zenék gyors egymásutánjából nemcsak átjön a lényeg, de ez a néhány perc oldja a feszültséget és a darab komikus vonalát is erősíti. Rövid időre csapdába esünk: már-már azt hisszük, hogy szórakoztató előadást nézünk.
Sokat mond az is, hogy Nyina – Bíró Panna Dominika - egy vastag könyvet lapozgat, amely az általa valóban imádott színésznőről szól, Arkagyináról, akinek a társaságát éppen élvezi. Ebben a gesztusban persze az is benne van, hogy meg akarja ismerni az irigyelt vetélytársat, akitől Trigorint – Hajduk Károlyt - el kellene hódítania. Nem tűnik egyszerű feladatnak első látásra…
Mása alkoholizmusa ebben az előadásban a szokásosnál jelentősebb problémának tűnik, a szemünk előtt tönkremenő, ráadásul teljesen céltalan fiatalok egyike. Szerelmes – lehet, hogy csak azért, hogy valami vele is történjen? Semmi más nem érdekli. Molnár Nikolett játékát élmény nézni: szerető aggódással figyeli szerelmét és irtózik a tanítótól, akitől óriási távolság választja el, még nagyobb, mint más Sirály előadásokban. A rendező a szereposztással már dönt ebben a kérdésben – az első pillanattól tudjuk, hogy Mása rosszul választ, ha férjhez megy a tanítójához, aki olyan jó ember. (Csehov Másái úgy tűnik, hogy mindig rosszul döntenek…- egy héttel korábban a Városmajorban a Három nővér is ott volt a fesztiválon, Béres Márta abban volt formátumos Mása.)
Molnár Nikolettet nem nagyon vigasztalhatja meg semmi az előadásban, viszont színészként most már a Liliomfi Mariskájára készülhet, és abban a darabban elnyerheti végre Csákvári Krisztiánt, aki a címszerepet fogja játszani a szeptember végi szolnoki bemutatóban. (Ez egy ajánló blog, nem kritikai, emiatt utalgatok annyit más produkciókra.)
Az előadás több szereplőjére is mondanám, hogy eltér a szokványtól, nemcsak a Medvegyenkót játszó Harna Péterre.
Ebben a beállításban Dorn doktor sem látszik ellenállhatatlan sármőrnek, Molnár László a figura másik oldalát emeli jobban ki: az életbe (és a nőkbe) már régen belefáradt orvost. Elhisszük, hogy egykor mindenki rajongott érte, de ezt most már nemigen élvezi. Gombos Judit által játszott szeretője féltékenysége már csak azért is felesleges, mert ő is csak egy nő a sok közül. Mása egy ilyen kapcsolatban sem lehetne boldog, ahogy az anyja sem az.
Igazi szeretetkapcsolatot Arkagyina agglegény fivére – Karczag Ferenc – és Trepljov között érezhetünk: ez a nagybácsi-unokaöccs viszony mentes minden játszmázástól.
Karczag Ferenc - Csákvári Krisztián
A rendkívül nehéz helyzetű fiatalok egyikét, Nyinát a már említett Bíró Panna Dominika kapta. Feltétlenül ideális választás, tényleg fiatal és üde, megvan benne a női vonzerő az ártatlanság varázsával kombinálva, amely elég lehet még egy szórakozott író elcsábítására, még akkor is, ha a vetélytárs egy befutott színésznő.
Az előadásban nagyon szerettem a Nyina – Trigorin nagyjelenetet, komikusan hatott a saját magát kevésre becsülő, de azért aktívan alkotó sikeres művész és a lelkes rajongó párbeszéde. Nagyon szépen látszott a váltás, ahogy a beszélgetésbe belemelegedő és az alkotás gyötrelmeiről őszintén valló író hirtelen beleszeret, hirtelen többet lát a lányban, mint kis témát egy elbeszéléshez. Felfedezi a helyzetben rejlő lehetőséget, szüksége van új inspirációra. Mi már korábban láttuk a lány oldaláról ennek a rajongó szerelemnek a fokozatosabb kibontakozását, majd a flörtölés folyamatát, amely a környezetnek még akár szórakoztatónak is tűnhet – egyedül Arkagyina számára hathatna drámaian, de ő se csinál ebből botrányt, hiszen megszokhatta a hasonló rendre lecsengő ügyeket. Ez se lenne több, mint a nyári unalmat színesítő időtöltés – az írónak akár egy nap is elég lenne a szerelem megélésére, aztán vissza is térhetne a hétköznapokhoz. Ott kezdődik a bonyodalom, amikor Nyina komolyan veszi, és feladja addigi életét az álmaiért, ezért a szerelemért és a színészi ambícióiért, amelyek összefonódnak. (Később látjuk, hogy mennyire tönkremegy ebbe, és csak drukkolhatunk, hogy valami csoda folytán kerüljön mégis jó helyre, bár az előadás vége vele kapcsolatban sem kelt reményeket.)
Aki már látott kibontakozó flörtöt valamely művész és az érte vakon rajongó között, az nyilván felismerte ennek a humoros oldalát, sőt talán még az is, aki maga is szereplője volt hasonló beszélgetésnek. (Túl sok színész volt a nézőtéren ahhoz, hogy egyiküket se képzeljem el rajongás tárgyaként…) A közönség élénk reakcióiból azt szűrtem le, hogy Csehovnak, illetve Székely Krisztának sikerült ebben a jelenetben valamit nagyon elkapnia.
Minden probléma forrása, hogy hajlamosak vagyunk vagy isteníteni a művészeket, majd a sárba tiporni őket, ha kiderül, hogy alapvetően mégis úgy működnek, ahogy a civilek. Ezért kell nekünk nézőknek csak a teljesítményt nézni, és egyáltalán nem foglalkozni azzal, hogy a művészek milyen emberek. – Ezt fejtette ki nekem a minap egy olasz fizikus, akivel egy koncert kapcsán beszélgettünk az előadóművészek helyzetéről és megítéléséről. (Erre az egyszerű felismerésre ugyan évekkel ezelőtt én is eljutottam, de nem volt olyan egyszerű folyamat.)
Végül már csak az írók maradtak: én mindkét színészt szerettem, ahogy Trepljov illetve Trigorin volt, és egy jelenetben, amikor szinte szeretettel nézték egymást mintha egy pillanatnyi harmónia is megszületett volna: már nem ellenfelekként tekintettek egymásra. Eszembe jutott róluk a „Találkozás egy fiatalemberrel”: mintha lehetnének ugyanannak a közepesen tehetséges írónak a megtestesülésérei két különböző életszakaszban. Trepljov Trigorin által láthatja, hogy mi lehet a legtöbb, amit elérhet, láthatja ennek az életmódnak a kínjait, vegetatív jellegét és nem kér belőle. Még ez a viszonylagos siker is sok energiát igényelne, nem biztos, hogy érdemes ezért hosszan küzdeni – az öngyilkosság tűnik a könnyebb útnak.
Nekem tetszett Csákvári Krisztián fiatalembere, ahogy Nyina is, ő is beleillett sok más szereplővel ellentétben abba a képbe, amit jellemzően Trepljovról gondolunk – sovány, intellektuális karakter, nem kifejezetten az alfa-hím típus. Amikor beszélt, éreztem, hogy megáll a levegő – remélem, hogy sok jó feladatot kap és nem lesz ebbe a szerepkörbe bebetonozva.
Hajduk Károly sem tipikus sármőr, inkább látjuk magunk előtt horgászva, vagy az íróasztalánál görnyedve, nem képzelnénk róla, hogy vesztegeti az idejét nők utáni futkosással. Azt tudjuk róla elképzelni, hogy az írói hírneve miatt ráakaszkodókat azért mégsem pattintja le túl gyorsan.
Sokakat Hajduk Károly neve vonzott be az előadásra, és szerintem nem is járt rosszul, aki rá volt kíváncsi. Ezeknek a nézőknek mondom, hogy figyeljenek, és ne hagyják ki, ha majd megint „Az eltűnt idő nyomában” jár majd.
„Innen szép nyerni” – hangzik el az előadásban a dramaturg beleírt mondata – lehetetlen jól kijönni ebből a felvázolt helyzetből, „ha küzd, abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni” minden szereplő – fejezem be a több oldallal korábban megkezdett József Attila idézetet.
Nagy bajban vannak manapság a Nyinák és Kosztyák, de még rosszabb a Másáknak: mi lesz azokkal, akiknek még vágyai, céljai sincsenek, ha azok, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak és még tesznek is érte, ugyancsak nem boldogulnak?
További megjegyzések:
Ps.1. Aki most felbuzdult, és szeretne Sirályt, de nem jut le Szolnokra, tetszés szerint mehet a Vígbe, ha egy nagyon mozgalmas és látványos előadást szeretne, amelyben Trepljov a legkiemeltebb szereplő, vagy a 6Színbe, ahol egy puritánabb, színészközpontú verzió látható, amelyből inkább Nyinát és Trigorint emelném ki. Mindkettőről részletesen írtam én is, más is – eldönthető, hogy kinek mi való igazán.
PS.2. Ezt a Sirályt most úgy kellett néznünk, hogy már számítunk sok színház téli leállására – sok helyen az előadásszám már csökkent. Nem mindenkinek fog jutni támogatás, és sokan már most kénytelenek színészként nem színházi munkából megélni, a bizonytalanság növekedett - engem ez színházi bloggerként mindez elkeserít.
DE:
nem állítom, hogy minden egyes nézőre ilyen intenzíven kellett hatnia ennek a Sirálynak. Mindig rengeteg függ a néző pillanatnyi állapotán és egzisztenciális helyzetének stabilitásán kívül attól is, hogy tekint a külvilág híreire, mennyire érzékeli tragikusan a körülöttünk zajló háborús eseményeket, az inflációt, vannak-e neki magának is szövődményekkel teli kapcsolatai akár gyermekével, akár bárki mással. A színház egyik szépsége, hogy valóban nem ugyanazt az előadást nézzük, hiszen szükségszerűen magunkon szűrjük át. Nagyon szívesen fogadok eltérő véleményeket kommentben ezúttal is.
PS.3. A második rész közben pokrócba csavarva ültem – ugyanerre télen is hajlandó leszek, ha hasonló színvonalú előadásokat kínálnak fel.
PS.4. A Városmajorban a képeket Schmidt Alfréd készítette, előadás közben – a színház honlapján sokkal több is megtalálható. Miután ez a színház fontos bemutatója volt, nagyon sokan írtak róla, érdemes rákeresni, biztosan lesznek még a fotóspróbán készült közeli felvételek is. Most, hogy egy hét után befejeztem az írást, én is így teszek majd, engem is érdekel, hogy mások mit emeltek ki az eredeti helyszínen.
PS.5. Remélve, hogy lesz egy-két szolnoki néző is, aki most olvassa ezt, beleírok egy privát kérést, hátha tud valaki segíteni. Hónapok óta nem reagál leveleimre Éri Pál, aki híres szolnoki néző, korábban évente 350 színházi előadást nézett naponta ingázva, sokszor beszélgettünk, jó ismerősöm volt. Az, hogy a tavasszal már nem láttam a felújított Operában sem, nem jó jel. Ha valaki tud róla valamit, megköszönöm, ha értesít. (Pali, ha olvasod te magad, pláne reagálj, hiányzol – nemcsak nekem.)
