A Csikós Attila és Menszátor Héresz Attila által írt előadás az RS9 és az Anyaszínház közös produkciója, és megállja a helyét a szerzők minősítése (filozofikus vígjáték), és bár alapvonalaiban valóban sok hasonlóságot találhatunk a Berlin fölött az ég című filmmel, ez mégis önálló alkotás. Sediánszky Nóra dramaturgnak is komoly része lehet a munkában - ne maradjon ki. (Jellemzően dramaturg csak akkor említődik, ha felelőst kell találni például egy előadás hosszáért.) Ugyancsak itt a legelején említődjenek a további alkotótársak is: Kántor Kata (mozgás), Koleszár Bazil Péter (hang) - jelen esetben ez a szokásosnál lényegesebb szerepet kap (aki nézi, pár perc után érteni fogja), Nagy Ferenc (fény). A díszlet kialakításán az író-rendező-főszereplő Menszátor Héresz Attilán kívül Vadász István és az egyik szereplő, Farkas Dani is dolgozott - nekik is jár a kredit.
A filmet 1990-es magyarországi bemutatója után nem sokkal láttam, és most az előadás hatására már majdnem végig is néztem újra. (Mindig az élő színházat részesítettem előnybe, és most mégis várakozáson felül sok eseményem van, így most ezt úgy posztolom ki, hogy nem jutott még időm az utolsó 40 percre.)
az RS9 főangyalai: Csáki Rita és Menszátor Héresz Attila
A színház más műfaj, ezúttal közel 200 percen át együtt vándorolgattunk a 12 színésszel az RS9 három helyszíne között. Luxus a javából, nem lehet tagadni – és mivel maximum negyven néző férhet be, ez fokozottan így van.
Normál esetben még eggyel többen is vannak az előadók, de a hétvégére Miklós Marcell megbetegedett, a szombat estit így lemondták, a színész öt szerepét pedig a többiek részben átvették, részben módosították a jeleneteket. Ezek szerint, ha nem tévedek, 26 év után ismét jelen voltam a színház évadnyitó előadásán.
Hosszas halogatás után tehát mégsem az előadás eredeti verzióját láttam, hanem egy újat, amelyet erre a vészhelyzetre hirtelen alakítottak ki. Ez volt a 23. előadás. Azonnal mondom: sose jöttem volna rá, hogy itt valami másként működik, mint ahogy szokott, különleges stresszhelyzetet sem érzékeltem. A legtöbb színház sok előadását csak havonta egyszer játssza egyébként is, így sosem érhetik el a rutinszerű működést – lassan minden előadás bemutatónak, vagy legalábbis különleges eseménynek érződik - a covid időszakban pedig nagyon gyakori esemény volt a beugrás egyébként is - az volt a megdöbbentő, ha valami szabályosan ment le.
Adonisz: Kassai László
Ahányszor láttam az előadás színlapját, illetve a kiírást a műsorban, mindannyiszor beterveztem ezt – legelőször a 2020. januári bemutató után nem sokkal, március 11-én, amikor a covid-tiltás miatt már csak az egészen kis helyek játszhattak. (Aztán persze kiderült, hogy a nézők is félnek, és nem érdemes az árral szembe menni, végül ez az időszak szinte csak napokig tartott.) Így visszanézve az a márciusi este ideális lett volna erre a kalandra – a lezárás miatt hónapokig emészthettem volna a látottakat zavartalanul.
Ezen a vasárnap délutánon ugyan nem tűnt annyira ideálisnak a helyzet, mivel még az előző esti Sirály foglalkoztatott, és már készültem az esti bemutatóra a Spinozába. Ennek ellenére közben végig lekötött ez az előadás is, amelynek jelenetei nem váltak túl hosszúvá, és láthatóan a nézők nem is viselték rosszul a helyszínváltásokat.
A „Budapest fölött az ég” a vándorlás miatt még fokozottabban közösségi élmény – a színház varázsa ebben is áll. Ennél közelebb már nem kerülhetünk a játszókhoz.
Marion: Kálóczi Orsolya
Fontos tudnivaló, hogy aki nem könnyen mászik lépcsőt, az számoljon azzal, hogy itt többször is muszáj oda-vissza megtenni a Vallai Kerthez vezető utat – emiatt sem mondható ez kényelmes előadásnak. (A CsRSnyés sikere is igazolta, hogy van olyan nézői réteg, amely kifejezetten szereti a szokványostól elütő formájú előadásokat. Ez is ilyen.)
A nézők között biztosan lesz olyan, aki nem látta az alapul szolgáló híres filmet, vagy olyan, mint én, aki ezt az 1990-es megjelenése után nem sokkal nézte, azaz harminc évnél régebben (!) és így nem annyira emlékszik, és lehetnek persze olyanok is, akiknek nagyon friss az élmény, esetleg ez az egyik kedvencük.
Akik semmit nem tudnak, azoknak mondom: felesleges bárminek is utána nézni (azért köszönöm, ha ezt elolvassák, ha már eddig eljutottak – a történetet nem fogom szpoilerezni, így is örülni lehet, ha színházban valami igazi meglepetésként hat), érteni fogják, és könnyen elkapják majd a flowt. Csinálják azt, amit az egyik - józanságát (szinte) végig megőrző - „főangyal”, Csáki Rita mond és minden jó lesz. A mi csapatunk is gyorsan belejött…
a gondolatok kihangosítása
Aki jól emlékszik a filmre és azért megy, azoknak előre tisztában kell lenniük, hogy a két műfaj nagyon nem azonos, a színházban például sehogy nem nézhetjük szürkében a történéseket, bár a filmben ez könnyen megoldható, amikor az angyalok nézőpontjából látunk rá az eseményekre. A színházi előadás élő, sok minden történik, de a város látványos bemutatására (filmes eszközökre, kivetítésre) ezúttal ne számítsanak. A filozofikus vígjátékon van a hangsúly, nagyon sok minden elhangzik, amit át lehet gondolni. Néhány mondatot fel fognak ismerni belőle, egy-egy cselekmény-mozzanatot is, de ami az RS9-ben létrejött, az egy teljesen új mű, új szereplőkkel és sorsokkal. Leleményes megoldás a gondolatok kihangosítása, minket nézőket is aktívan hasznosítanak, kismértékben interaktívnak is mondható a produkció, de nem kell azért félni tőle, a játszók nem esnek túlzásba.
Akinek vannak emlékképei (megmaradt benne például a cím), de magától nem tudná elmondani, hogy mi is ez a Wim Wenders-film (amely egyébként még a nyolcvanas évek kettészakított Berlinjében játszódik, amely akkor még így nem lehetett Európa egyik igazi kulturális centruma), azok talán szükségszerűen valamiféle saját időutazáson fognak részt venni, amely helyenként fontosabbá is válhat, mint az elmesélt történet. Mi történt veled a film megnézése óta eltelt akár 32 évben?
Lehet, hogy az alkotókat is valami ilyen gondolat indította el, mert ahogy a címből kiderül, a színhely Budapest, a szereplők tipikusnak tűnő emberek mindenféle társadalmi rétegből, akiknek a sorsa néha összefonódik, máskor pedig csak epizódszerűen jelennek meg.
Eredetileg 13 színész játszik nekünk 44 karaktert, közülük heten csak egyet, míg a többiek – Kókai János, Benkő Bence, Farkas Dani, Mérai Kata (majd más estéken helyette Kadlót Zsófi) és Iszak Dorottya - 4-5 különböző alakban tűnnek fel. Réz Ági jelmeztervező ruháiban az is világos lesz, hogy kik azok, akik új személyiséget kaptak, és kik azok, akiknek az útját követni fogjuk.
Buda Gézának egészen elhittem, hogy igazi hajléktalan, (a színház előtt az utcán láttam meg szatyraival először, és ránézve valóban ez volt az első gondolatom), sőt azt is, hogy egykor tanár volt. (Azóta megtaláltam „Buda Géza konyhája” néven futó fb-oldalát, sok lengyel recepttel – ez egy ajánló blog, így ez itt a reklám helye: akit érdekel a gasztronómia, nézzen rá.) Mellesleg emlékeztett engem egy igazi hajléktalanra, akivel 1998 nyarán több órát beszélgettem Visegrádon, és aki egyébként amerikai állampolgársággal rendelkezett, hat-nyolc nyelven beszélt folyékonyan, de miután a koreai háborúban bevetésre került még egészen fiatalon, nem tudott letelepedni sehol, azóta folyamatosan járta a világ összes, amerikai útlevéllel elérhető országát – sátorral, gyalog és stoppal. Ez az élmény azóta is rendre eszembe jut, ennyire szabad embert lehet, hogy azóta se láttam – ha hozzá viszonyítok, Buda Géza hajléktalanja azért mégis inkább valamiféle magyar típusra hasonlított, a szabadság szó nem jutott volna róla eszembe.
Az előadáson éreztem, hogy az alkotók valóban törekednek arra, hogy a mai magyar valóság legjellemzőbb alakjaival találkozzunk, bár azért van egy kivétel is, egy különleges ikerpár, akiket Molnár Csaba és Téri Sándor kapott - akik másoktól vették át a szerepet. Folyamatos vitájukban megjelenik az ország értelmiségi rétegének jobb és bal oldala, a folyamatos gyűlölködés, amelyet segítségükkel szinte bohózatként is be lehet mutatni. (Azt, hogy hogyan, legyen meglepetés, róluk illetve elődjeikről szándékosan nem teszek be képet emiatt.)
A vígjátéki mozzanatok azért nem kerülnek mégsem túlsúlyba, és ha Budapestről van szó, csak előkerül a második világháború időszaka is, szükségszerűen megérint minket a tragédia szele. (Később, alig két óra múlva erre a Spinozában vissza is gondolhattam Cserna Antalt hallgatva, a két egymás után látott előadás össze is kapcsolódott.)
Ebben az előadásban is jelentős szerepet kapott Kassai László, aki a számomra is meghatározó RS9-es Sirályban volt Trepljov. (Közel harminc év után elég jól látszik, hogy annak az előadásnak hosszan tartó hatása volt rám.) Nyilván véletlen, hogy előző napra esett a Városmajorban a legújabb, szolnoki Sirály vendégjátéka, így már akkor visszagondoltam erre az 1994-es bemutatóra is, ahogy mindig visszagondolok, ha a Sirály akármilyen összefüggésben felmerül. Minden mindennel összefügg.
(Megjegyzem, hogy a jegy.hu-n Kassai László életrajzában rosszul szerepel a bemutató dátuma – én 1994.09.08-án láttam a főpróbát, erre határozottan emlékszem – majdnem pontosan 26 évvel ezelőtt.)
Nem esett szó még arról, hogy az előadás egyik írója és rendezője játssza a központi szerepet, a nagy váltást betervező angyalt, aki az öröklétet áldozná fel egy szerelemért, amelyet a Kálóczi Orsolya által megtestesített szereplő iránt érez. Látjuk ennek a folyamatát, és persze megértjük. Az angyal láthatatlan, nem érzékeli a színeket, a biztonság és egyformaság helyett a szenvedélyes élet vonzza, még akkor is, ha közelről érzékeli a tragédiákat, amelyeket nem képes minden esetben elhárítani. Talán a szerelem mellett a tehetetlenség érzete is komoly tényező, amely döntésében szerepet játszik.
Átválthatunk-e megfigyelőkből résztvevőkké? Biztonsági játékosokból bátran élőkké? És ha igen, érdemes-e egyáltalán?
Menszátor Héresz Attila színpadi jelenléte most is annyira erőteljes, minden szavának súlya van, hogy által pillanatok alatt bevonódunk. Minden pillanatában érdekessé válik, végig foglalkoztat minket, hogy végül mire jut – csak miatta is érdemes az előadást megnézni. (Nem volt felejtős a korábbi vándorlós Kékszakállúja sem, bár játszaná még újra.)
Az angyal problémáját akár vonatkoztathatjuk a saját életünkre is.
Nem kizárt, hogy valaki hasonlóképpen fájdalmasnak, de elkerülhetetlennek érzi a rá váró váltást, és még az sem, hogy akár egy ilyen előadás is kihatással lehet egyes érzékeny helyzetben lévő nézők személyes sorsára. (Lehet-e egy teljesen másik pályára váltani, ha egyszer egészen azonosultunk valamivel már? – Külön bejegyzésben foglalkozom majd az Erőss Zsolt özvegyéről készült új filmmel, amely két nappal később erről is szólt nekem, és szükségszerűen összekapcsolódott ezzel az előadással is.)
Az eltelt közel 200 perc alatt olyan sok elgondolkodtató mondat merült fel, hogy feltételezem, hogy másoknak más vált lényegessé. Kommentben várnám a további nézői véleményeket, azért is, hogy más megközelítést is megfontolhassunk.
Messzebbre tekintő lezárás:
Könnyen lehet, hogy a várhatóan horribilis fűtésszámlákat több színház sem tudja majd felvállalni, és így szénszünetet tartanak a téli hónapokban. Ebben az időszakban nagy szerepe lesz a kisebb tereknek, ahol talán ez a probléma könnyebben áthidalható, és ezekben a pincékben (lsd. az RS9 mellett még a Pinceszínházat például) akár át is telelhetünk, akárcsak a krumpli. (A kicsírázással a hasonlatot nem akarnám bonyolítani.)
A magam részéről felkészültem a kabátos-pokrócos színházlátogatásra – ha a szabadtéri helyszíneken nyáron ezt be szoktuk vállalni, akkor menni fog ez télen is.
Budapest fölött az ég az előadás másnapján - 2022.09.12.
PS. A címben felhasznált mondat az előadásból származik ezúttal is. Kőkemény sorsokat látunk – lehet, hogy sokaknak némi megkönnyebbülést fog jelenteni, ha ezeket a saját életéhez viszonyítja. Felhőtlen szórakozást azért nem ígérhetek – Budapest felett se mindig kék az ég.
PS.2. - Az előadás fotói az RS9 és az Anyaszínház FB-oldaláról származnak, még a bemutató idején készültek.
