A vasárnapom hullámvasútra hasonlított, amelynek egyik eleme a Pinceszínház új korszakának a nyitó előadása volt. Sztarenki Pál igazgatói pályázatában szerepelt ez az Ady-est, és nem kellett sokat várnunk a megvalósulásra sem. Másnap viszont még a régi korszak egyik (a covid miatt) elcsúszott premierjén lehetettem, a "Maggi és Lillemor"-on.
Nagyon szeretem a Fesztiválzenekar közösségi heteit, és ezeken belül is a templomi koncerteket, amelyek közül az első élményem igazi revelációként hatott rám, és azóta (2015 májusa óta) igyekszem eljutni annyi ilyen hangversenyre, amennyire csak módom van, ha ebben személyes ok (leginkább kivédhetetlen program-ütközés) nem zavar meg.
Ez a mostani szép, nyugodt, harmonikus három nappal ajándékozott meg, amikor képes voltam minden mást félretenni, és csak az együttesre koncentrálni.
Czirók Györgyi, Szefcsik Zsolt, Kádár István, Gátay Tibor, Lesták Bedő Eszter, Szlávik Zsuzsanna, Bodolai Cecília, Yamamoto Nao - majdnem minden vonós együtt
Nagyon köszönöm a zenekarnak és a Barokk Együttes vezetőjének, Lesták Bedő Eszternek, hogy a próbákkal és a buszozással együtt ismét része lehettem az élménynek, remélem, hogy nem utoljára.
Teljesen tele volt a Spinoza nézőtere, ugyanúgy összezsúfolva ültünk, mint évekkel ezelőtt, mintha minden a régi lenne, és csak egy-két maszkos néző jelenléte emlékeztetett arra, hogy közbejött a covid. Ez az ősbemutató egyben a 19. Spinoza Zsidó Fesztivál nyitóeseménye is volt, Erzsébetváros polgármestere is beszédet mondott ebből az alkalomból. Ahogy a műsorból már látszik, Czeizel Gábor rendezése a továbbiakban havonta egyszer megnézhető lesz.
Mózes: Schneider Zoltán - Jézus: Makranczi Zalán
Az október számomra mindig az őszi szünetig tartott a covid előtt, így rövid hónap volt színházilag. Az, hogy most mi lesz, nem tudhatom, de átnéztem a színházak műsorát, és most is kiválasztottam azokat, amelyek a leginkább érdekelnek. Hátha lesz olyan, amelyik nektek is megtetszik ezek közül. A Fidelio havi magazinja most már online és nyomtatott formában is elérhető, és újításként VIDÉKI SZÍNHÁZAK MŰSORÁT IS TARTALMAZZA. Évekkel ezelőtt volt külön kiadvány erre, de most ez a megoldás is jó - azoknak, akiknek belefér az ingázás bármilyen viszonylatban. Minden program nincs benne, de így is jelentősen több érdekes előadás van, mint amire valaki be tudna ülni.
2013. április 23. (Janikovszky Éva 87. születésnapja) óta van műsoron Tollár Mónika képzeletszínháza, amelyet Janikovszky Éva „A lemez két oldala” című, felnőtteknek szóló könyvének írásaiból hozott létre és vitt premierre ősbemutatóként a budapesti Katona József Színházban. Még emlékszem, amikor a bemutató előtt hallottam róla, és tekintve, hogy Fullajtár Andrea is szerepelt a kétszemélyes előadásban, eléggé menni akartam rá. De ütközött valamivel, és aztán hiába láttam még az előadás címét itt meg ott, mindig volt valami.
Azért kicsit hátra hőköltem, amikor ma este azzal szembesültem, hogy a vidéki helyszíneket is számolva, mostanára több, mint nyolcvanszor előadta már ezeket a szövegeket összesen 42 színész, a legkülönfélébb kombinációban. Van, aki ritkábban, van, aki meglehetősen sokszor.
Csőre Gábor,Kovács Patrícia, Horváth Lili, Simon Kornél
A Lemez most éppen a 6színben vendégeskedik, várhatóan havonta lesz belőle egy-egy, nem mindig pontosan azonos színészekkel, de többnyire Horváth Lili, Kovács Patrícia, Simon Kornél és Elek Ferenc közreműködésével. (Ahogy hozza az élet, illetve a műsor, közülük egy-egy cserélődhet.)
A Kamrában végre bemutathatták a Káli holtakat, Térey János regényét Dömötör András rendező és Bíró Bence dramaturg átdolgozásában, akiknek júniusban már volt egy igazán nagyszerű közös munkája, a Figaro3 az Eiffel Műhelyházban, amely várakozáson felüli jó élmény lehet nem operabarátoknak is. Ezek után még fokozódott a megelőlegezett bizalmam a Káli holtakkal kapcsolatban, amely regény formájában kevésbé tetszett.
Az alábbiakat a második előadás kapcsán írom.
Röviden: a színház iránt általában is érdeklődőknek különösen ajánlható ez a majdnem négyórás előadás, érdemes jól rákészülni. Nagyon szerethetőek a színészek ebben a tökéletes szereposztásban, miattuk is nézendő. A szerző boldog lett volna, ha ezt láthatja.
Színészek a Hamletből - Bán János, Rujder Vivien, Elek Ferenc, Tasnádi Bence, Fullajtár Andrea
Hosszabban kifejtve, Szokodi Bea képeivel:
Az előző hétvégén fesztivál volt a Bartók Béla út vidékén. Az „Eleven Ősz”-ből sokat ugyan nem láttam, az utca csendes volt ezen a verőfényes vasárnap délutánon, bár nyugtáztam, hogy a Bűvészbolt működtetője kiköltözött üzlete elé, és az arra elhaladókat, majd előtte megállókat valamiféle mutatványokkal szórakoztatja.
Ehhez képest meglepően sokan voltak a Szatyor Bárban, ahova a „Válótársas” sorozat egyik alkalmára igyekeztem.
Kedvelem Mayenburg darabjait annak ellenére, hogy nem kifejezetten nézőbarát művek, így számomra ezúttal a szerző neve volt a legfőbb vonzerő, és eleve felkészültem némi nyomasztásra.
Számításom be is vált, a 90 perc alatt a közönségnek talán 4-5 olyan mondat jutott, amelyiken felnevethetett – ezekért az alkalmakért érezhetően hálásak is voltunk. Az előadás ugyan masszívan nyomasztó, de ezzel együtt igazán fontos is – a múltat tényleg be kell vallani ahhoz, hogy túl lehessen lépni rajta. A ki nem beszélt dolgok megmérgezik az emberi kapcsolatokat, hiába tűnik néha a szőnyeg alá söprés az egyszerűbb megoldásnak. (Ami azt illeti, ez magára a Vígszínházra is vonatkozhat, mintha itt sem zárultak volna le a közelmúltat tisztázó folyamatok...- de ez leginkább a most ott dolgozókat érinti, nem minket nézőket, akiknek az előadásokkal van kapcsolatunk, nem a színészekkel.)
A Pesti Színház előadása veszélyes, mert a nézőnek megélt saját élményei, sőt esetleg a családját érintő és csak hallomásból ismert múlt is visszaköszön, előadás után ott találja magát szintén a második világháború idején, vagy netán az ötvenes években.
Aki úgy érzi, hogy egy ilyen időutazást nem bírna el, az jobb, ha egy másik előadást választ a Víg nagyon gazdag repertoárjából.
Antóci Dorottya - Nagy-Kálózy Eszter - Szilágyi Csenge - három generáció együtt
Én a lányommal mentem, akiben ennyire mélyre nem mentek a látottak, de kifejezetten érdekesnek találta, azonosulni tudott a korban hozzá legközelebb álló szereplővel, és mindketten csak ajánlani tudjuk a megtekintését. Vilma kritikus szellem, már hétévesen is az volt, nemigen írna ajánló blogot (ez az, nem kritika), így örültem, hogy egy olyan előadásra vittem magammal megint a Don Giovanni után, amelyiket alapvetően szeretett.
Fabók Mancsi bábszínházát 2014 óta követem, és igyekszem minden repertoáron lévő produkciójáról nyomot hagyni, illetve ajánlani ezt a számomra kétségbevonhatatlanul zseniális (igen, ez most nem maradt bennem, nincs jobb jelző) és nagyon könnyen szerethető művészt, akinek a bábelőadásait a felnőtteknek is jó nézni, nem csak az óvodás-kisiskolás korosztálynak, akiket elsősorban megcéloznak.
Népmeséket hallunk tőle a saját feldolgozásában, közben rendszeresen megszólítja meg a közönséget, kapcsolatot tart velünk, reagál még arra is, ha netán mi meg se nyikkanunk. Öt-hat karaktert is eljátszik, saját magával párbeszédezik, és mi hol nevetünk, hol meghatódunk.
Miután három-négy napja a Bethlen téri színház műsorát apróra végignéztem egy másik előadás (Ketten egyedül) kapcsán, akkor jöttem rá, hogy Fabók Mancsinak ezt a több, mint tíz éves, szakmai díjjal is kitüntetett produkcióját még épp nem láttam, és most lehetne. Erre a vasárnapra ugyan volt már két előadásom, és lélekben nagyon készültem már a Káli holtakra, de délelőtt erre rá kellett érnem.
Nagyszerű döntés volt, csak kár, hogy kevesen tettek hasonlóképpen...
Egy újabb szinte friss előadást nézhettem meg ma a Bethlen Téri Színházban, ahova legutóbb „A testőr” miatt látogattam el, még tavasszal, amikor helykihagyással lehetett csak ülni és kötelező volt a maszk is.
Ez már a múlté, de az nem mondható el, hogy a vírus hatása nyomtalanul eltűnt azóta: a közönség egy része még óvatos (túlságosan? vagy azoknak van igaza, akik kerülik még mindig a közösségi élményeket?), és kevesebb az érdeklődő más helyszíneken is, és túl sok a lehetőség a maesteszinhaz.hu-n. (Átmenetileg ez persze jó, de hosszú távon kevésbé.)
Az ArtSzíntér most ezt a kétszemélyes, romantikus vígjátékot kínálja nekünk, amelyiket korábban lehetett látni a Budapest Kamaraszínházban és a Tháliában is, nem egészen idegen a „Frankie és Johnny”. Terrence McNally darabját Hamvai Kornél fordításában, Deés Enikő dramaturg támogató közreműködésével, Dicső Dániel rendezésében játsszák.
Aki egy párkapcsolati témájú, rövid (egy rész, 80 perc), szórakoztató és egy jó beszélgetés kiindulópontjául szolgáló előadásra vágyik, annak ez jó választás. Esetleg akkor is, ha „csak” Ullmann Mónikát vagy/és Makranczi Zalánt „élőben”, három méter távolságban szeretné látni valaki, és nem a kedvenc sorozatában. (Hm. Ha valaki nézte a Drága örökösöket, akkor nem lesz újdonság számára a kettős, illetve éppen ellenkezőleg: ez most egy másik leosztás.)