Egy újabb szinte friss előadást nézhettem meg ma a Bethlen Téri Színházban, ahova legutóbb „A testőr” miatt látogattam el, még tavasszal, amikor helykihagyással lehetett csak ülni és kötelező volt a maszk is.
Ez már a múlté, de az nem mondható el, hogy a vírus hatása nyomtalanul eltűnt azóta: a közönség egy része még óvatos (túlságosan? vagy azoknak van igaza, akik kerülik még mindig a közösségi élményeket?), és kevesebb az érdeklődő más helyszíneken is, és túl sok a lehetőség a maesteszinhaz.hu-n. (Átmenetileg ez persze jó, de hosszú távon kevésbé.)
Az ArtSzíntér most ezt a kétszemélyes, romantikus vígjátékot kínálja nekünk, amelyiket korábban lehetett látni a Budapest Kamaraszínházban és a Tháliában is, nem egészen idegen a „Frankie és Johnny”. Terrence McNally darabját Hamvai Kornél fordításában, Deés Enikő dramaturg támogató közreműködésével, Dicső Dániel rendezésében játsszák.
Aki egy párkapcsolati témájú, rövid (egy rész, 80 perc), szórakoztató és egy jó beszélgetés kiindulópontjául szolgáló előadásra vágyik, annak ez jó választás. Esetleg akkor is, ha „csak” Ullmann Mónikát vagy/és Makranczi Zalánt „élőben”, három méter távolságban szeretné látni valaki, és nem a kedvenc sorozatában. (Hm. Ha valaki nézte a Drága örökösöket, akkor nem lesz újdonság számára a kettős, illetve éppen ellenkezőleg: ez most egy másik leosztás.)
Szakács Ferenc kisméretű stúdió lakást épített fel a Bethlen téri színpadra, ahol viszonylag ritka az ilyen komplett díszlet. Összességében az utóbbi időben látott előadásokra visszagondolva (lsd. Gordiusz, El kell mondanom, Poppea, Liaison) manapság általában is ritka a valósághű környezet megteremtésére törekvő, részleteiben is kidolgozott (és nem jelzésszerű) háttér. Jelen esetben valódi az ágynemű, vannak holmik az éjjeliszekrényben is, a hűtő tele van, és nem mindegy mivel…Törődtek a részletekkel. Az előadás kezdetére várakozva olyan, mintha kulcsot kaptunk volna egy üres lakáshoz és ott várnánk a tulajdonosra. A jelmeztervező Cselényi Nóra ezt a munkát egészíti ki, ruhái a két szereplő stílusa közti különbséget is érzékeltették. (Jó volt látni végre egy használtnak tűnő cipőt, valahogy a színpadi cipők mindig vadonatújak, pláne a premier környékén.)
A darabnak Arisztotelész is örülne: hajnaltól reggelig játszódik, kizárólag a nő nappalijában és nincsenek mellékszálak, pusztán az a kérdés, hogy a két negyvenhez még közeli ember képes lesz-e egy éjszakánál hosszabb ideig együtt maradni, vagy sem.
Ha kétszereplős, ismerkedésről szóló történettel szembesülök, nem tudok nem gondolni a Kékszakállúra – most is eszembe jutott, csak ezúttal a női szereplő az, akit előélményei meglehetősen bizalmatlanná tesznek.
Ullmann Mónika pincérnője inkább csak a felületen maradna, fél hinni egy újabb férfiban. Az előadás elejétől látjuk, ahogy legszívesebben kihátrálna ebből a laza, munkahelyi flörtként indult viszonyból is, minduntalan sürgeti a férfi távozását, bár vonzónak találja.
A kapcsolat mégsem teljesen esélytelen – semmi sem az, amíg legalább az egyik fél hisz benne. Ebből a pozícióból még megmenthető.
Jelen esetben nem a nő álmodik családról, közös jövőről, hanem a férfi, ő viszont meglehetősen kitartóan és meggyőzően. A rendező semmilyen gesztussal nem ássa ezt alá, így az előadás után akár azzal a reménykedéssel is hazatérhetünk, hogy semmi sem lehetetlen, a valóságban is eljöhet Csipkerózsikához a Herceg.
Makranczi Zalán jó partnere Ullmann Mónikának, nem kihívás számára ez a helyenként kajla, de alapvetően mégis nagyon sármos szakács. (Az előadás vége felé azt a majdnem kész szendvicset valahogy elsikkasztják, ennyi kritikai megjegyzésem azért lenne. Ha már egy valóságszerűen beállított sztoriban vagyunk, nehezen hihető, hogy a sokszor megsürgetett szendvicset a nő a végén elfelejtené – én vártam, hogy valami legyen vele.)
A darab nagyon erőteljesen szól a szexualitásról, nem is egy ágyjelenet van benne, de a színészek ezen a téren nem erőltetik, hogy legyen realisztikus. Nincsenek alulöltöztetve a szereplők, a hangsúly nem a primér hatásokon van, hanem azon, hogy az emberi kapcsolatok törékenységén, a kapcsolódás lehetetlenségén, és esetleg saját emberi viszonyainkon, saját magányosságunkon is elgondolkodjunk – már amennyiben van erre kedvünk.
Ez mégis egy tanmese, és a szerző titokban reményt akar adni nekünk, hogy elhiggyük, hogy akár bántalmazó kapcsolatok után is van esély az újrakezdésre. A lényeg ez lenne, és persze az, hogy két jó színészt helyzetbe hoztak, és hosszan nézhetjük őket. Mindkettejükben megláthatjuk azt, ami vonzó.
PS. A fotókat az ArtSzíntér oldaláról használtam fel.