Mezei néző

Szilágyi Fanni első nagyjátékfilmjét (Veszélyes lehet a fagyi) külföldön „Not a Thing” címmel forgalmazzák, amely számomra nem „semmi”-t jelent, hanem egy mondat kezdete, amelyet önkényesen így fejeztem be: semmi sem biztos – sosem tudhatjuk, kiben mi lakik (beleértve saját magunkat is), és mindig van újabb megközelítési lehetőség. Nekem erről szólt a film elsősorban, nem az ikerlét tagadhatatlan különlegességéről és nem pusztán Stork Natasa (már most legendás) színészi bravúrjáról.

Jó, hogy a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjában ez a film elkészülhetett. Mindenkinek érdemes megnéznie, azoknak is, akik hozzám hasonlóan elsősorban „csak” színházba szoktak járni.

90 perc remek színészekkel, 16 éven felülieknek november 17-től a mozikban.

Stork Natasa (Adél) és Stork Natasa (Éva)

Fiatal független csapat, romantikus dráma nehezen mondható szöveggel – hatalmas kihívás. Az, hogy nehezen mondható, és kihívás lehet bármely színésznek Kleist romantikus drámájának természetes közlése, nem jut eszünkbe kicsit sem, ha Kertész Pétert (Kottwitz ezredest) halljuk. Láthatóan a fiatal kollégákra is hatott, mert a többségüknek már a bemutatóra elég jól ment ez a lehetetlen feladat, és minél több előadás lesz, még annál is jobban fog. De Kertész Péter „igazi csoda” – írná le ezt biztosan Fehér Elephánt az előadás kapcsán, ha még köztünk volna. Ezt biztosan meg akarta volna nézni.

Kertész Péter

Egy egész hét telt el azóta, hogy az Apertúra még tavasszal, közvetlenül a választások előtt bemutatott előadását megnéztem. Azonnal tudtam, hogy olyan jó szöveget semmiképp nem tudok írni, amilyet ez a kiemelt fontosságú előadás megérdemelne, és ez az érzés azóta is velem van és jobban késleltette ennek az ajánlónak a posztolását, mint az időhiány – utóbbi csak objektív akadályt jelentett.

Ez az az előadás, amelyiket AZONNAL meg kellett volna rég néznem, és nem csak sajnálkozni az ütközések miatt, bár az is egyértelmű, hogy ezt pont azoknak kellene látni ezt és elgondolkodni rajta, akik semmiképp nem fognak sem erre, sőt valószínűleg más független előadásokra sem elmenni.

Apróbetűs szerelem a címe a Rózsavölgyi Szalon új előadásának, amely mostanára, alig két héttel a bemutató után meglehetősen beindult, jelenleg már csak a decemberi két időpontra vannak jegyek. (Akit érdekel, az kénytelen előre tervezni, itt nem érezhető a válság.) A Rózsavölgyi esetén (már csak a könyvesbolt miatt is) nem kell a bezárástól tartani, eddig sem a fűtés volt a probléma, hanem a légkondicionálás: az előadások többnyire teltházakat vonzanak, és a nézők ténylegesen bemelegítik a termet.

Stephen Emersen darabja Baráthy György, a produkció dramaturgjának fordításában kellemes estét ígér, aki a Szalon korábbi előadásait szerette, az most sem fog csalódni. Menetidő: 90 perc, szünet nincs. Érdemes időben menni, a Szalon hattól nyitva van. Ezen a szerdán fél hétkor félig meg is telt már, kellemes helyszín a beszélgetésre - kár, hogy előadás után mindenki éppen úgy rohant el, ahogy "kőszínházi" nézőterekről szokott.

Ugyanez kifejtve:

Vannak előadások, amelyekhez lényegében elegendő ajánló maga a szereposztás, vagy akár csak a plakát, amelyen szerepel a produkció legfőbb vonzereje.

Ez is épp ilyen, így ezt az ajánlót én sem húzom el: aki szereti nézni Molnár Piroskát, az ragadja meg a lehetőséget, és tekintse meg a darabot csakis miatta. Vannak járulékos hozadékok is, de a lényeg mégis ennyi: örüljünk Molnár Piroskának, hogy még színpadon van és nézzük. Az Egy német sorsban is. 

Mindenkit akkor lehet nézni, ha műsorra van tűzve, és ez mostanság fokozottan is igaz, amikor még kiderülhet, hogy a fűtés költségessége miatt esetleg néhány fővárosi színházat is bezárnak, nemcsak sok vidékit, illetve a MOM-ot.

Tegnap az Apertúra (Ex-K2) Rebellisek című előadása (külön ajánló jön!), illetve a múlt héten Székely Kriszta rendezése, a Hedda Gabler számomra tökéletes választás volt: minden pillanatában lekötött, egészen felvillanyozott, elgondolkodtatott, várakozáson felül tetszett minden részletében. Különösen szerettem a színészek játékát, mindenféle szuperlatívusszal megszórnánk őket, ha már nem szoktunk volna hozzá, hogy ennyire jó ez a társulat. (Az Apertúrát azért is hozom ide, mert Székely Kriszta az említett produkcióban konkrétan is említődik – aki kíváncsi nézze meg azt is, és megtudja, hogy milyen összefüggésben.)

Ezt a Heddát Ibsen és/vagy a társulat kedvelőinek feltétlenül ajánlom. Az előadás éppen arról szólt, amiről a darab, ilyen értelemben „klasszikus” produkció, bár a szövegen változtattak, húztak is belőle – egy részben nézhető, emlékképeim szerint kb. másfél óra. De nem néztem az órára még jó darabig utána sem, így ez csak becslés. A rendező munkatársa Szabó-Székely Ármin dramaturg és  Matisz Flóra Lili, zenei szerkesztő volt. Ennyit röviden, ennél valamivel bővebben kifejtve:

Mentes Júlia, Jordán Adél, Kiss Eszter, Bányai Kelemen Barna

„Szavakkal egyszerűen leírhatatlan!” – választhatnám ezt a megoldást is „Az utolsó bárány” méltatására. Nézzétek meg, mert nekem nagyon tetszett. - Aki már látta, az pontosan fogja tudni, hogy abban mire is vonatkozott ez a kezdő mondat. De ez most egy másik helyzet...

Az előadás megtekintését feltétlenül ajánlom. Két óránál rövidebb, egy szünettel.

Ennél valamivel hosszabban kifejtve azoknak, akik tovább jönnek velem:

Ez a nap személyes okokból számomra különlegesen fontossá vált, és mellékesen most már hozzá fog tapadni ez a nyolcvan perces előadás is, amelyről a legfontosabb mondanivalóm: nagyon más, mint amihez hozzászoktunk.

Léner András rendezéséről a 6Szín honlapján nagyon jól megírt ajánló olvasható, amelyből egyértelműen kiszűrhető, hogy ez a nagyon igényesen, az újítás szándékával is kivitelezett produkció kiknek való.

A második előadás közönsége érezhetően szerette, erősen tapsolt a nézőtér. Ennek tudok nyomot hagyni.

Fekete Linda, Illés Dániel

Színházi berkekben létezik egy íratlan szabály: ugyanazt a nevet nem szokás viselni azonos tevékenységet folytató embereknek, mert a név (egy idő után mindenképp) garancia. Meglátva a „rendezte: Horváth Csaba” megjelölést, remény ébredt bennem, mert sok bejegyzésem foglalkozik a Forte Társulat vezetőjének előadásaival, és a Horváth Csaba névhez nekem ő tartozik.

Ezt az előadást egy másik H. Cs. rendezhette, aki amennyiben később kezdett ebbe a tevékenységbe, egy megkülönböztető plusz betűt (a színlapokon legalább) hozzátehetne a nevéhez. (Eközben szeretettel gondoltam vissza a most már Esti Norbert nevet viselő színészre, aki egy hasonló észrevételem után másnap már nevet is váltott Nagy Norbertről, miután erről a témáról hosszan beszélgettünk.)

Ez volt az előadás után a legelső gondolatom. De nem az egyetlen.

Ebben a bejegyzésben ezúttal is azon van a hangsúly, hogy kik fogják szeretni a Fejős Éva szövegéből készült 100 perces előadást, kiknek ajánlható jószívvel. A premier hatalmas siker volt, mind a színésznőt, mind az írónőt melegen fogadta a közönség - ez viszont tény, nem vélemény.

Azoknak biztosan való az előadás, akiknek ez a plakát tetszik. (Ez a teszt gyors döntést tesz lehetővé.)

Ma egy hete volt ez az Operabeavató, ahogy a dátum is mutatja, a beszámolót félig meg is írtam még utána az éjszaka folyamán, de aztán elsodortak az események: négy előadásról már nyomot is hagytam (Az imádkozó, Julius Caesar, A kastély, Leenane szépe), a Bábszínház Utolsó bárányáról majd ezután fogok, és a további négy eseményre majd később, más bejegyzésekben térek vissza érintőlegesen. 9,5 évnyi blogírás után le kellett mondanom időhiány miatt a „mindent, amit nézek, meg kell örökíteni”-ről, pedig ehhez a legutóbbi időkig sikerült magam tartani.

Ezen a most már elmúlt héten nem a válságot érzékeltem: tíz helyszínen állapítottam meg, hogy mennyire színes is a pesti kulturális élet, mennyire kiváló előadások készülhetnek, amíg van támogatás is. Az Operabeavató pedig az egyik legjobb – mondjuk úgy – „tartalmas szórakozás”, ami adható, egyértelműen az én előadásom, ennek 100%-ban a célközönsége vagyok. Így ezt a részemről 21. nyomhagyást nekik (a 89. alkalomról) nem spórolom el, és nekifutok még egyszer. Bárkinek, akit a zene és a színház megérint, csak javasolni tudom. Sajnos előadásfotók nélkül, mert azok most sem készültek.

Dinyés Dániel és Göttinger Pál - fotó: Gordon Eszter