Elkészült az idei új Pintér Béla-előadás, ráadásul úgy, hogy a hiányzó állami támogatás helyett a csapat rajongóinak adományai tették ezt lehetővé: egy nap alatt több, mint ötmillió forint gyűlt össze célzottan azért, hogy „Az imádkozó” létrejöhessen.
Jankovics Péter és Fodor Annamária
Ez a gesztus önmagában is reményt ad: kell ez a független színház, Pintér Béla és társulata nem hiába dolgozik, szükségünk van rá.
Ez korábban is tudható volt, önmagában is jelzi ezt, hogy simán meg tudnak tölteni nemcsak egy 130-as szkénés nézőteret, de rendre eljön 460 ember miattuk Újpestre is, annak ellenére, hogy ehhez többet kell utazni, mintha egy belvárosi programot választana valaki. (Leszámítva persze a csapat újpesti rajongóit, akiknek persze ez így pont ideális.)
Most is teltház volt szerdán, a hídfoglaló tüntetés által okozott közlekedési fennakadások ellenére is megjöttek a nézők, minden széknek akadt gazdája.
Az imádkozóról semmi előzetes információm nem volt, és nem is terveztem begyűjteni, hiszen annak is megvan a varázsa, ha teljesen tudatlanul megy az ember egy friss darab előadására. Három ismerősöm is rám írt nagyon gyorsan a bemutató után, hogy neki tetszett, és ez már önmagában is jó jel volt.
A kérdés most is az, hogy kik tartozhatnak az előadás elsődleges célközönségébe. Persze, lehet, hogy Pintér Béla 29. darabja kapcsán inkább azt lehetne kérdezni, hogy kik nem. (Aki minden PB-előadásra menne, annak fel se merül ez, de nem is nekik szánom az ajánlót elsősorban.)
Anya és fia: Messaoudi Emina és Szabó Zoltán
Amíg nemrég egy Tosca után azt gondoltam, hogy ott a három főszereplő háromszögtörténete elé tolakszik a környezetrajz és szinte eljelentéktelenedik a magánéletük (elmossa őket a történelem), ezúttal nekem ebben az előadásban a jelen közállapotaira tett minden utalás (vannak azért bőven, említődik a filmesek és a színháziak közege, a támogatáshoz jutás lehetetlensége) akkor is másodlagos, ha ezek a mondatok sem vesznek el.
Ezúttal valóban a szereplők magánélete lesz kiemelten fontos, és a sablonszerű alaptörténet kapcsán rengeteg néző lehet kisebb vagy nagyobb mértékben érintett. Nem mindenki fog a látottak után nyugodtan aludni, és olyanok pláne kevesen lehetnek, akiket semmilyen szinten nem szólít meg az, amit láttunk.
Akinek sosem volt párkapcsolati válsága, nem vett részt egyetlen háromszögtörténetben sem, elkerülte a gyermekvállalás problematikája, azok lehet, hogy akár komédiának is nézhetik. (El tudom képzelni, hogy egy-két ilyen egyén lehet a nézőtéren, akiket jelenleg tényleg csak az infláció és a közállapotok nyomasztanak, de alapvetően rendben vannak, de a többséget feltehetően a történet valamely mozzanata meg fogja érinteni.)
A zongoránál: Takács Géza - a Gellérthegy mögött pedig...
Az előadás egyetlen díszletfal előtt játszódik (tervező: Gergely-Farnos Lilla), amely betölti a teret, és egyben jelzi a helyszínt is. (Talán a nyomasztás is cél, a szereplők fölé magasodik, akik aprónak tűnnek előtte – mintha önmagában ez is jelezné, hogy ezek az emberi problémák kicsik és szánalmasak. – Ez saját benyomás, nem biztos, hogy ez másban is felmerül majd.)
Nagyon kevés kelléket használnak – a játék közben előkerülő hangszereknek (zongora, gitár, dobok) lesz a legnagyobb jelentősége, már csak azért is, mert a szereplők a színpadon énekeseket és zenészeket játszanak. Ez nemcsak azért számít, mert Pintér Béla most is inspirálódott a felhasznált zenék által, amelyeket egyébként a színlapon is feltűntet. (Aki tisztában van a Holdfény szonáta keletkezésével kapcsolatos anekdotákkal, az valamivel közelebb kerül a cím megfejtéséhez is, de ezen a vonalon nem haladok tovább a kifejtésben.)
Az orvosszakértő: Szabó Zoltán
Mit jelent egy gyermek születése vagy éppen meg nem születése? Hogyan befolyásolja a párkapcsolatok dinamikáját? Mit jelenthet egy férfi számára a szülővé válás, különösen akkor, ha elsősorban nem ő vágyakozott a gyerek után?
Ilyen és hasonló kérdésekre válaszol többek között az előadás, amely most mintha a szokásosnál kevesebb színészt használna fel. (Lehet, hogy a válság ezen keresztül látszik?)
Nekem hiányzott a színpadról maga Pintér Béla, a szerző-rendező is, aki mintha az utóbbi időben kicsit vissza is venne a tempóból – lehet, hogy előbb-utóbb egy-egy estét pihenéssel fog tölteni, bár talán ide még nem érkezett el.
A színészek művészeket játszanak és tényleg tudnak többen is hangszeren játszani, amely nagy pozitívum. Takács Géza és Jankovics Péter kétféle férfitípust mutat (akik másként élik meg az apaságot), míg Szabó Zoltánnak három szerep is jut – Hornyák Dóra jelmeztervezőnek ő adott leginkább munkát. Messaoudi Emina is két karaktert kap, de ezek közül az egyik csak egy jelenetben jön elő – elsősorban „A” feleségként marad meg nekünk.
A darabot azt hiszem elsősorban „A” férj oldaláról bevonódva nézzük, az lehetett a szerző elsődleges szempontja, hogy megértsük cselekedeteinek mozgatórugóit. Jankovics Péter nem játszik magamutogató nárcisztikus művészt, akinek a kisugárzása mindenkit elvakít. Nem tűnik hőstípusnak, sem ellenállhatatlannak, inkább hétköznapi, és szerethető átlagember benyomását kelti. Vele tényleg könnyen azonosulhatunk, és nem törünk pálcát fölötte, hanem megbocsájtunk neki. Pintér Béla ezt eléri, bár nehezen védhető, amit tesz, viszont mégis könnyen megérthetővé válik. Nem lepne meg, ha néhány férfi magára ismerne a szereplőben, és az sem, ha ezt az előadást használná fel helyzetének rendezésére.
Még ennél is nehezebben védhető a csábító nő alakja – a legtöbb házasság felbomlása esetén ezt az egy érintettet hibáztatja mindenki, bár háromszög sosem jöhetne létre, ha az érintett házaspár tagjai között valóban minden rendben működne.
Fodor Annamária minden lehetőt megtesz, hogy az ő szemszögéből is lássuk a történteket, hogy őt is elfogadjuk. Az előadásban vágyódó karaktere központi szerepbe kerül, akit a vörös ruhája még jobban ki is emel. (A Long Réka névben én felfedezni véltem a vágyódást, talán nem képtelen ez az asszociáció.) Hosszú utat jár be a szereplő, hatalmas színészi feladat ezt az ívet megrajzolni. Amit látunk, egyértelműen mérföldkő a pályáján – lehet, hogy csak ezért is érdemes volt ide szerződnie a Pintér Béla Társulathoz, hogy ezt eljátszhassa. Akit az ő színészete érdekel, akik szerették akár a Tháliában, akár a Munkaügyekben, azok akkor is jól döntenek, ha elmennek erre az előadásra, ha netán Pintér Béla más előadásai nem vonzották be őket még.
A szereplők szövevényes ügyeit látva könnyen leszűrhetjük azt a végkövetkeztetést, hogy az örök hűség gondolata is illúzió, érzelmeink változnak, nem tudjuk őket sehogy sem kordában tartani, és ennek következtében emberi kapcsolataink is bomlékonyak. Erről persze a világ végezetéig nagyon sok előadást lehet építeni, de a legtöbb, ami elérhető, az a megértés és elfogadás. Az előadás után jót lehet beszélgetni erről.
Mi van akkor, ha az élet nem nyújtja azt, amiért fohászkodunk? Baj. És mi van akkor, ha igen? – Néha még nagyobb baj… - Ez jutott eszembe általánosságban, bár itt konkrétan a gyerek megléte, illetve hiánya az, ami kapcsán elindíthatjuk a gondolkodást.
A darabot megnézve persze felmerülhet a „mi lett volna, ha?” is bennünk (saját életünkre gondolva), de mivel „vissza nem foly az időnek árja”, így a legjobb, ha ezt félre tudjuk tenni. A bemutatott veszekedések így is nagyon életszerűek, és meglehet, hogy eszünkbe fognak még jutni hasonló helyzetben…
PS. Ha a darabban nem is nagyon merülnek fel olyan mozzanatok, amelyeknek kifejezetten tudunk örülni, örüljünk annak, hogy Pintér Béláék tudnak működni, lám, ez az előadás is létrejött, öt színészt jó helyzetbe hozott. Amíg ez elmondható, addig tudhatjuk, hogy valami esély mégis van, nem veszett el minden remény.
PS.2. Az előadáshoz a Molmik Photography képeit használtam fel, Molnár Miklós fb-oldaláról. Érdemes ezt az oldalt további negyven kép miatt külön is megkeresni.
