Egy egész hét telt el azóta, hogy az Apertúra még tavasszal, közvetlenül a választások előtt bemutatott előadását megnéztem. Azonnal tudtam, hogy olyan jó szöveget semmiképp nem tudok írni, amilyet ez a kiemelt fontosságú előadás megérdemelne, és ez az érzés azóta is velem van és jobban késleltette ennek az ajánlónak a posztolását, mint az időhiány – utóbbi csak objektív akadályt jelentett.
Ez az az előadás, amelyiket AZONNAL meg kellett volna rég néznem, és nem csak sajnálkozni az ütközések miatt, bár az is egyértelmű, hogy ezt pont azoknak kellene látni ezt és elgondolkodni rajta, akik semmiképp nem fognak sem erre, sőt valószínűleg más független előadásokra sem elmenni.
A magyar színházi élet IS egyre jobban kettészakad, a színészek többsége ezzel sok mindent nem tud kezdeni, nagyon kiszolgáltatottak – van, aki egyik vagy másik oldalon jól elvan ugyan, de láthatóan egyre többen kötnek ki épp ebben az egyre mélyülő szakadékban, a szabadúszók leginkább, hacsak nem szerződnek el egy sorozathoz vagy reality showba, amely legalább a megélhetésüket biztosítja.
Engem is nyomaszt ez a szakadási folyamat, amely lassan tíz éve ennek a blognak a beindítására késztetett, az utóbbi időben pedig éppen ellenkezőleg, az abbahagyás felé terel. Az SzFE „átalakítása” óta már leginkább a leálláson gondolkodtam nap mint nap, de mindig tovább lök valami: az évad elején azonnal Gyabronka József Dantéja, most pedig a Rebellisek, amely elég muníciót adott az egész hétre önmagában is (bár végig nyomasztott ennek a bejegyzésnek a befejezetlensége). Vannak azok a színházi teljesítmények, amelyek motiválnak minket is a reménytelen küzdésre.
A „Rebellisek” „szépen mondja ki a rettenetet”, és önmagában is igazolja a K2 létjogosultságát. Nem szűnhetett meg. Nem szűnhet meg.
Benkó Bence tovább folytatja „Apertúra” néven a munkát, sajnos Fábián Péter nélkül, akinek szintén tavaszi búcsúrendezése, a Felhőkakukkvár legközelebb november 9-én látható. (Ez a KV Társulattal közös munka, akiknek a Médeiáját KIEMELTEN ajánlom ezúton is.)
A K2 csapata Bíró Bencével és Urbán Richárddal gazdagodott, akikkel az előadás folytatását próbálják is már HIDEGPONT címmel (bemutató: december 15), ezt még itt az elején elmondom.
Ez az előadás számomra a „feltétlenül nézendő” kategória, aki teheti, diákokat is vigyen rá.
Vannak fájdalomcsillapító előadások, vannak olyanok, amelyek megmutatják, hogy milyen az életünk, és van ez, amelyikről az jutott eszembe, hogy ez lehetne a „kelj fel és járj” típus.
Az előadás társadalmi hasznossága miatt túlmutat önmagán, és ugyan kemény tartalma (a nem rejtett politikai utalások) ellenére is kifejezetten szórakoztató, sokat nevetünk és helyenként még zenés is (ezek a színészek már sokszor bizonyították, hogy jól énekelnek hangszeres kíséret nélkül is). Ilyen a jó színház, sem Arisztophanész (az ő darabja a már említett Felhőkakukkvár), sem később Shakespeare nem tartotta meg magának véleményét, bár utóbbi ezek burkolására is fordított némi energiát. Nem lehetett félreérteni így sem a hatalommal kapcsolatos álláspontját. (Egészen nyíltan nehéz megszólalni, ha valaki a királynő és köre támogatására is rászorul.)
Fiatal, az életből minden akadály ellenére NEM kiábrándult színészeket látunk, akik csakazértsem adják meg magukat, nem hajlandóak elfogadni a megosztottságot.” Olvass ellenoldali médiát!” – hangzik el, ne maradj meg a saját buborékodban!
Miután színészekről van szó, a fiatal színinövendékeket érintő kérdések vannak előtérben, nagy hangsúlyt kap az egyetemi képzés minősége, amely minket mezei nézőket csak közvetve érint, de közvetve persze nagyon. Nyilván nem ugyanúgy játszik egy elégedett színész, aki egy olyan társulat anyagilag és erkölcsileg is megbecsült tagja, mint aki végig azt érzi, hogy kompromisszumot köt és méltatlan helyzetbe van kényszerítve.
Ha a K2, illetve most már Apertúra tagjait nézzük, legalább abban biztosak lehetünk, hogy ők azt csinálják, amiben hisznek, és ez talán a legfontosabb. Másként nem tudnak minket sem meggyőzni.
Az előadás két síkon fut, a múltban, a harmincas évek Németországába visz minket vissza, Sophie Scholl és a „Fehér Rózsa” mozgalma kapcsán gondolhatjuk át, hogy mennyire kockázatos lehet, ha valaki véleménye szabad kinyilvánítása mellett dönt, ugyanakkor mennyire elkerülhetetlen. Egy ponton túl már nem lehet vacillálni.
A társulat már sokféle térben eljátszotta ezt a darabot, amelynek nagyon kevés kelléke van – talán az íróasztal, egy szék és a tábla az, ami mindenhogyan kell, így esélyes, hogy vihető lenne iskolákba is. Nagyon nem ártana, jól jönne a diákoknak nemcsak az előadás, hanem az azt követő beszélgetés is, szó lehetne a másként gondolkodó emberek iránti nyitottságról, a gyűlöletkampányok ártalmasságáról – többek között.
A színészek saját ruháikban és saját identitásukkal vannak jelen, sőt érezhető, hogy a darab szövegébe a tőlük származó élményeket is beépítette a darabot író két Bence. Ez a személyes érintettség eléri, hogy bevonódjunk, hogy ne legyen mindegy nekünk, hogy mi lesz velük.
Megszeretjük őket – már abban az esetben, ha valamely korábbi élményünk hatására már nem kerültünk volna közel hozzájuk.
Nagyon jó, hogy a Gólem Színház befogadta a produkciókat, profilban közel vannak egymáshoz, az itt futó előadások is keményen szembesítenek a világgal, nem megúszós jellegűek. Jó, hogy minden anyagi bizonytalanság ellenére mégis elmondható, hogy mégis lett bázisuk a további munka így nem egészen esélytelen.
A színészek megérdemelnének hosszas laudációt is, jók együtt és külön, mindenkinek több színe van. Borsányi Dániel és Formán Bálint játszik bátor lázadót, aki legalábbis a véleménye hangoztatását bevállalja, de megalkuvót is. Ez a kettősség nem kerüli el a figyelmünket, és segít abban, hogy elfogadjuk, hogy így működik a világ. Piti Emőkének nagyon testhezálló Sophie Scholl, őt már Antigonéként is láthattuk, így elég könnyen azonosítható ezzel a lázadó szerepkörrel, de ő is kap azért egy másik, a körülményekhez erősen igazodó karaktert.
Bán Bálint valóban hozott egy nagyon bátor döntést, amikor jó szerepeket és biztos egzisztenciát hagyott ott a K2-ért, láthatóan a helyén van.
Urbán Richárd láthatóan már a felbomlás után kapcsolódott a csapathoz, így ő az, aki némileg kívülállóként viszonyulhat az újonnan kialakult helyzethez. Formátumos színésznek tűnik, akinek erős a jelenléte. Nem hiába szólítja meg éppen őt a kérdés, amelyből egy másik előadás címe is lett: „Ricsimicsinájjunk". Elég határozottnak tűnik, és menet közben én is kezdtem reménykedni, hogy majd ez az egészen fiatal generáció erősebb, ügyesebb és okosabb lesz, majd csak kitalálják, hogy lehet ezt a szakadékot valahogy mégis áthidalni-eltüntetni…
Más lehetőség nem nagyon adódik számunkra.
Az előadás lehetőséget biztosít a nézők megszólalására is. Ezen az estén ezt heten tették meg...
PS. Toldy Gábor képeit használtam.