A keddi élményfürdő második része következik.
Elkéstem volna, ha nem kezdődött volna negyedóra csúszással. Földes Imre zenetörténész, a Zeneakadémia tanára arra vállalkozott, hogy négyszer másfél órában megvilágítja a lényegét Bartók egyetlen operájának. Én annyit tudtam, hogy remek előadóról van szó, de kifejezetten azt hittem, hogy csak ülni fogunk és hallgatni Földes Imre gondolatait. Ez nem így alakult. Azonnal párbeszéddé alakult a helyzet, a csoport és az előadó között.
Néhány fesztiválnapot leszámítva ritka nálam, hogy hét óra leforgásán belül négy színházhoz köthető eseményen veszek részt. Ha valakit érdekel, most a tegnapi keddemről olvashat, amely a Katona József Színház vendégjátékával indult háromkor (tantermi előadás volt a József Attila Gimnáziuban), majd öttől meghallgattam a Bartók Emlékházban Földes Imre a Kékszakállúról szóló előadássorozatának első részét (akit érdekel: a következő három kedden is lesz, négyszer másfél óra alatt jutunk végig! - ráadásul díjmentes), majd átrohantam a Spinozába a Popperára. Ezek után már nem volt más hátra, minthogy - kevéssé stílusosan - , de megnézzem a második felvonását a Carmen második szereposztásának. Eredetileg ez az utóbbi volt csak a tervben. Így visszanézve, biztos hosszú távon nyomot fog hagyni az egész együtt. Részletek következnek...
A naptáramban öt hónapja szerepelt fixen ez az időpont. Valóban meg kellett néznem a Dózsát, ez utólag is beigazolódott.
Egy héttel ezelőtt Rost Andrea pályájának 25 éves jubileumát ünnepeltük, ma viszont a parasztvezér halálának 500. évfordulójára emlékeztünk, mégpedig Erkel róla szóló zenedrámájával. Amíg a Rost Gálára háromszoros árakon is elkeltek a jegyek, addig erre a ritkán hallható operára nagy nehezen lett félház - bár ez a mennyiségű ember bármely más színházat zsúfolásig megtöltött volna. Viszonyítás kérdése volt, hogy ez most - egy kétmilliós városban vagyunk - jó eredmény-e, vagy sem. De azt a tovább nem kattintóknak még gyorsan összegezem előre: a koncertszerűen - három és fél órán keresztül - játszott négyfelvonásos opera nagyszerű szereposztásban lett kiállítva. Szép siker volt. A főpróbán és a mai előadáson CD-felvétel is készült, amely remélhetőleg megváltoztatja az opera ismertségét.
Szombaton kaptam egy FB-üzenetet, amelyben Máté Gábor harmadéves színészosztályának előadását (zenés mestervizsga) a nálam messze tapasztaltabb, tömörebben fogalmazó és nem utolsó sorban jóval többféle előadást néző Fehér Elephánt (http://www.toptipp.hu/szinhaz/) nyomatékosan ajánlotta, mint amelyik "veri az összes budapesti programot". Miután eddig nem tűnt ok nélkül lelkesedős típusnak, hittem neki. Ugyan tegnapra csak egy kirándulást terveztem, színházat nem, viszont délután háromkor éppen ment a darab az Ódryn - a kirándulást lérövidítettem és megnéztem azonnal a Brémaiakat. Ti is tegyetek így: már kitűzött előadások: nov. 28., dec. 3. Részletesebben:
Ha jól meggondolom, ez a hét kizárólag színházi szempontból volt sikerültnek mondható. A színvonalas Rost-gálával indult, Lázár Kati csodás monodrámájával folytatódott (szintén a Spinozában), majd következett egy várakozáson felüli Cosí fan tutte, egy igazán nagyszerű Brémai muzsikusok az Ódry Színpadon (bejegyzés félig kész) és ma este ennek tetejébe kaptam egy meglepetés-ajándékot, majdnem két óra "színtiszta boldogságot," egy "opera-stand up comedyt" Hábetler Andrástól és barátaitól.
Dramatizált regénnyel rendszerint bajban vagyok. Igazán jó adaptációt regényből nem is egyszerű készíteni, sosem lesz olyan jó, mint egy színpadra írt mű. Ha egy ilyen előadásra készülök, mindig felmerül bennem a kérdés: célszerű-e közvetlenül előadás előtt megismerni (vagy felfrissíteni) a kiindulásul szolgáló művet? Volt már eset (lsd. Mefisztó), amikor abba fürödtem bele, hogy közvetlenül az előadás előtt olvasva a könyvet, annak a világát kértem részleteiben is számon az adaptáción. Legutóbb jó döntés volt a Csemegepultos előtt az, hogy megmaradtam tudatlannak és csak az előadás után szembesültem vele. (Ellenkező esetben biztos szóvá is teszem, hogy több maradt a felvágottakból, mint a nőkből, a dramatizálás a legérzékenyebb jeleneteket megszelídítette vagy kihagyta. Mindenesetre még sokkal kiábrándítóbb képet fest a mai magyar viszonyokról az eredeti mű.)
Megnézvén a Rózsavölgyiben Grecsó Krisztián regényének színpadi változatát (2014. nov. 2-án) egy másik hibát sikerült elkövetni: az előadásról nem írtam meg frissen a benyomásaimat egyből utána. Majdnem tíz napba telt a könyv beszerzése (sikerkönyv) és elolvasása. Így most két héttel később, viszont már a regény ismeretében írom meg a benyomásaimat.
A monodráma egy színész számára a legnagyobb létező kihívás. Egyedül kell lekötni – jelen esetben másfél órán keresztül, szünet nélkül – a közönséget. Igaz, hogy legalább más színészhez sem kell alkalmazkodni és jól egyeztethető így az előadás. Ennek következtében pedig sokat játszható, utaztatható.
Visszaültem három héttel később a Cosí második szereposztására is, ahogy azt előre jeleztem a korábbi bejegyzésben. Az újranézés - öt eltérő szólistával - nem változtatta meg a rendezésről, díszletről leírt véleményemet, sőt megerősített abban, hogy leszögezzem: az énekesek ennél több támogatást érdemeltek volna a rendezőtől. És azt is azonnal - a tovább nem olvasók kedvéért - kinyilvánítom: a második szereposztás is jó erős, kifejezetten jó énekeseket lehetett hallani ma is. (Ez volt a második szereposztás első alkalma, lesz vasárnap is, aztán 22-én. Nagyon kevés a jegy, aki nézné, annak igyekezni kell a vásárlással.) A rendezés problémái helyett most koncentráljunk az énekesekre, "nézzük a dolgok jobb felét", ahogy erre felszólít minket a librettó is.
Íme egy bejegyzés Rost Andrea jubileumi koncenrtjéről. A művésznő 1989-ben az Erkel Színházban debütált Gounod Rómeó és Júlia című operájában, Júliaként. Ez adta az esemény apropóját.
A tavalyi évadban ébredtem rá, hogy mennyire igaza van azoknak az ismerőseimnek, akik újra meg újra megnéznek egy előadást, akár mindössze néhány nap különbséggel. Prózai előadásoknál ez számomra nem adja magát természetesen, egyébként is rengeteg az új bemutató, amelyeket egyszer sem látok. Operák esetén viszont - a zene miatt is - kezdem azt érezni, hogy egy nézés nem igazán elég ahhoz, hogy azt érezzem, hogy valóban láttam az előadást. A Lukrécia meggyalázása tavaly az Operaházban nem volt rossz, de igazi hatást rám az új helyszínen tett, a Zeneakadémia Solti György termében. Most, a szerdai bemutatón szerettem meg a művet, sőt elkezdtem hallgatni utazás közben is. Ez biztos jele annak, hogy a találkozás valóban megtörtént. Kisebb hezitálás után végül most is a teljes sorozat megtekintése mellett döntöttem.