A tavalyi évadban ébredtem rá, hogy mennyire igaza van azoknak az ismerőseimnek, akik újra meg újra megnéznek egy előadást, akár mindössze néhány nap különbséggel. Prózai előadásoknál ez számomra nem adja magát természetesen, egyébként is rengeteg az új bemutató, amelyeket egyszer sem látok. Operák esetén viszont - a zene miatt is - kezdem azt érezni, hogy egy nézés nem igazán elég ahhoz, hogy azt érezzem, hogy valóban láttam az előadást. A Lukrécia meggyalázása tavaly az Operaházban nem volt rossz, de igazi hatást rám az új helyszínen tett, a Zeneakadémia Solti György termében. Most, a szerdai bemutatón szerettem meg a művet, sőt elkezdtem hallgatni utazás közben is. Ez biztos jele annak, hogy a találkozás valóban megtörtént. Kisebb hezitálás után végül most is a teljes sorozat megtekintése mellett döntöttem.
A korábbi bejegyzésekben szinte mindent leírtam, amit fontosnak tartottam. Az újranézések inkább megerősítették azt az álláspontot, hogy mennyire jó erőkkel lett az előadás kiállítva.
Talán nem nyomatékosítottam még eléggé például, hogy mennyire erős narrátorként az általam régóta megfigyelt Csiki Gábor és különösen a női kart éneklő Kun Ágnes Anna. Az énekesnőt majdnem (de sajnos mégsem) láttam Szombathelyen Kékszakállút énekelni 2009. júliusában. Azóta a felvételekből jöttem rá, hogy muszáj lett volna...Az előadás minden rezdülését követi, ma különösen sokat figyeltem és még akkor is élénken reagált minden elhangzott mondatra, amikor meg sem volt világítva. Mimikája mindent kifejez, leolvasható a női szereplők minden rezdülése róla. Az persze természetes, hogy mindkettejük játéka egyre könnyedebb lett, ahogy egyre jobban begyakorolták az előadást...
A narrátori szövegben mindig feltűnt, de még nem tettem szóvá, hogy valami hiba lehet a kronológiával, mert elhangzik ilyen mondat, hogy "ők, akik még látták Krisztus könnyét" . Az, hogy beleviszik Krisztust a történetbe, amely annak születése előtt ötszáz évvel játszódik, nem magától értetődő, de felfogható. Lukréciát Krisztus kortársaként megjelölni azért meredek húzás volt a szerzőtől, vagy a feliratba a helyesírási hibáknál is nagyobb elírás csúszott...
A darabban a női erényesség kérdése elég komoly teret kap. Kétségbevonják, hogy a nők hűségesek is lehetnek, Lukrécia valami különleges kivétel (és emiatt muszáj lerántani a sárba őt is). Collatinust szerencsésnek mondják a férfiak, mert erényes asszonyt kapott. Fel sem merül bennük, hogy Lukrécia erényessége nem kötelességérzeten alapul, vagy a társadalmi elváráshoz való igazodás vágyán, hanem csak azon, hogy szerelmes a férjébe, aki ezt viszonozza. Összetartoznak és ezért fel sem merül, hogy másra vágynának. Hálásak lehetünk Brittennek, aki egy olyen ritka jó természetű férfival ajándékozott meg minket, aki a feleségének napi két levelet is küld, nem őt hibáztatja tragédiájáért, sőt legszívesebben említés nélkül átlépne a történteken. Nagyfokú kompromisszumkészség van benne, látjuk, amint Tarquinius és Junius vitáját is lecsendesíti. Nem kérkedik jó helyzetével, ha valaki, ő megérdemelné, hogy nyugodt és eseménytelen élete legyen.
Számunkra kicsit nyugtalanító, hogy az áldozatok nem követtek el semmiféle bűnt vagy mulasztást, ami miatt szenvedniük kellene...Még csak a hübrisz sem volt rájuk jellemző....Cser Krisztián hitelesen játssza el ezt a kivételesen jó embert, kivételesen szép basszus hangja betölti a termet. Amilyen szép ez a hang, olyan vonzó maga az eljátszott karakter is. És mivel rendkívül jó és hiteles Lukrécia is Simon Krisztina alakításában, ahogy ezt az előző bejegyzésben részleteztem, megint átérezzük ezáltal, hogy nagy érték megy veszendőbe a házasság megsemmisülésével.("Mert igazi összetartozást ritkán tűr az Ég.")
Collatinust a többi férfi fölé nemcsak erényes felesége emeli a nézők szemében, és nem csak az, hogy a legerőteljesebb a hangja, egészen különleges a hangszíne. A nézők nem lehetnek azzal tisztában, hogy ki mióta kapta meg a szerepet, énekelte-e tavaly is, vagy csak frissen kapta... Feltétlenül imponáló, amikor azt látják, hogy valaki egy koncertszerű (vagy félig-koncertszerű) előadáson egyáltalán nem használ kottát. Ez kevés szereplőre volt emondható, így óhatatlanul a két narrátor és a főszereplő házaspár felértékelődött, mert csak ők négyen énekeltek kívülről.
Nagyon szépek a női kvartettek, amikor mindegyik női szereplő együtt énekelt. Külön-külön és együtt is nagyon rendben volt a négy szólista. A három előadáson kiegyenlítetten magas szinten énekeltek. (Na jó, a szerző is belesegített, hogy a legszebb részeket ők, a nők kapják.)
Kun Ágnes Anna a nők szemszögéből mutatja a történetet, szövegeiben több elgondolkodtató mondat is van - visszavágások a férfiaknak, a cselekmény kommentjei, illetőleg általános bölcsességek. Az egyik ilyen rész a háztartásban dolgozó, otthont teremtő asszony nehéz sorsáról szól. Ahányszor ideért a történet, mindig lelkiismeretfurdalásom lett. A hétvégém sem kifejezetten házimunkák végzésével telt, ehelyett láttam négy előadást, megírtam a bejegyzéseket és rengeteg dolgozatot kijavítottam. (Nem igazán valósítom meg az ideális asszonyt, úgy tűnik.)
Érdekes kapcsolódási pontokat is találhatunk az Operaház másik friss előadásával, a Vérnásszal. A túlhajszolt ló, mint motívum, az "őrült férfivágy" megtestesítője mindkettőben lényeges, de megjelenik a nők vágyakozása is, ez elfojtottabban. Ebben az előadásban az az izgalmas, hogy éppen a tiszta és erényes Lukrécia az, akinek az emésztő vágyáról hallunk, amely nem a megszokott módon, egy elérhetetlen partnerre irányul, hanem a távollévő férjre, aki viszonozza az érzelmeit. A vágyak ebben az esetben is kínzóak - de hallhatjuk a szerző bölcsességét: "jobb ha vágyódsz, mint tengődni vágyak nélkül".
Megkapjuk a címben idézett szentenciát is a mű vége felé: "A szépség a lét, a kezdet és a vég". Átérezzük, így sokadszorra hat rám is ez a zene, megszerettem, még hallgatni fogom egy ideig. Az előadás pedig hiányozni fog. "Is it all?" - kérdezhetem én is. Sajnálom, hogy csak három volt belőle...
