Mostanában körülöttem annyi minden szól a halálról, hogy kicsit sem meglepő, hogy a mai "újratöltött" Britten opera esetén is éppen az elmúlást sirató mozzanatok hatottak rám a legerősebben. Az előadás tavaly még az Operaházban volt látható, egy alkalommal ugyan, de legalább nyolcvan százalékos ház előtt. A ma esti bemutatón valami gubanc folytán a nagyjából háromszáz fős Solti György teremben jó ha hatvan-hetven ember ült itt-ott elszórva. Pedig ez a félig-szcenírozott előadás valóban figyelemre méltó és akiben kicsit is van némi kíváncsiság a "kortárs" szerzők iránt (mondom ezt egy 1946-ban bemutatott, de még mindig alig ismert műre), annak még van pontosan két esélye: november 7 és 9. Még merengenék kissé a nézők "gyilkos érdektelenségén", ha nem tudnám pontosan, hogy a múlt hét végén a jegymester eladottnak mutatta az egész mai házat, azaz lehetnek bőven olyanok, akik vettek volna jegyet, ha az év elejétől kezdve módjuk van rá.
A tavalyi előadásról írtam már egy bejegyzést, ami most következik, annak a kiegészítése illetve néhány olyan pontról szól, amelyik új, vagy nem kapott elég figyelmet.
Az előadás szempontjából a legnagyobb változás az, hogy egy hatalmas térből egy kamaraterem falai közé került. Más hatást kelt így az előadás csúcsjelenete. Már tavaly is így láttam, most is Lukrécia és férje néma egymásra nézése a legfeszültebb és legmegindítóbb, látjuk, hogy itt valami igazi érték ment veszendőbe. A távolság kisebb, bár most is ott van a zenekari árok, amelynek a jelenléte jelképesen is értendő. Olyan sok ellentétet mutat fel a darab, a kétfelé választott férfi és női énekesek is jelzik ezt.
Csányi János rendezésének alapjellegzetességei megmaradtak, most is sok esetben színészek illusztrálják azt, amit elénekelnek. Akár ők is eljátszhatnák, juthat sok néző eszébe. Ez így van, de most másodszorra már egészen természetessé vált számomra ez a megoldás. Nyomatékosít, kiemel a két Lukrécia együttes megmutatásával is. A színészek közül sok esetén éreztem, hogy kifejezetten hatnának önmagukban is (a nevük a színlapon nem szerepel) és így voltam az énekesekkel is.
Az énekesek közül nagyon sokat lecseréltek. Ugyanakkor azokon, akik maradtak, határozottan látszott, hogy érett bennük a szerep, ők többnyire már nem is énekeltek kottából. Az összjáték szempontjából biztosan nehézséget okozott az, hogy az új betanulókhoz is alkalmazkodniuk kellett, viszont a nézők ebből esetleg annyit vehettek le, hogy furcsa módon az énekesek egyrésze teljesen kívülről tudta a szerepét, míg a többiek a kottát nézték. Most már a nők sem mehettek ki a jeleneteik között, ennyiben kiegyenlített lett a helyzet. Aki épp nem énekelt, az a terem falától csak árnyalatnyiban különböző ruhájában-öltönyében ("valami vajszínű árnyalat") igyekezett belesimulni a háttérbe és észrevétlenné válni.
Simon Krisztina - szerencsére - maradt Lukrécia. Minden rezzenésében, apró villanásában sikeresen megtestesíti a címszereplőt. Elhisszük neki azt, hogy mélységesen vágyódik a férje után, kapcsolatuk nem ürült ki, hanem valódi és élő, szeretettel teljes. Ahhoz, hogy ebben biztosak legyünk, nem kell a férjet látnunk sem, elég ha Simon Krisztina gesztusait figyeljük. Az is kristálytiszta, hogy a lelkét tényleg nem adta a csábítónak, és nem is vágyódott Róma hercegének udvarlására. Nincs itt semmi kétség, akkor sem, ha Sextus ezt állítja. Megrázó Lukrécia összeomlása is. De hitelesíti a döntést, nem tudna tovább nyugodtan élni a gyalázat árnyékában. Neki fontos a tiszta becsület. Az opera kétféle állapotában mutatja fel - a gyalázat előtt és után. A néző közben kapja a szünetet, amely éppen a kritikus pillanat előtt következik be, késleltetésként hat. (Gyönyörű az első felvonásvég - a "jó éjszakát!" előrevetíti a pusztulást is, finoman....) Nagyon összetett és szép alakítás az övé, és milyen szerencse, hogy megfelelő partnereket kap hozzá, így jól érvényesülhet. (Jó lenne Simon Krisztinát minél többször, többféle szerepben látni - mondom én ezt 2006 óta, amikor Cherubino volt a Kovalik-Figaróban.)
Cser Krisztián szintén tovább érlelte a férj, a római hadvezér, Collatinus alakját. Már tavaly is eszembe jutott a történet alaphelyzetéről, hogy párhuzamot vonjak a Bánk bánnal. Abban is akarata ellenére veszik el a feleség becsületét, de mennyire más a helyzet így, hogy a férj nem lök még egyet a meggyalázott asszonyon, hanem mellé áll és az operairodalom egyik legmegértőbb "megcsalt" férjét láthatjuk. Ezt a melegszívű Collatinust látva nem csodálkozunk azon, hogy Lukrécia nem keresett mást.
Az, hogy mennyire élő és mennyire igazi ez a szerelem, nagyon jól látszik a találkozás jelenetén, amelyet az elején már kiemeltem. Milyen kár, hogy a dramaturgia kényszere miatt muszáj késve érkeznie és nem tudta megvédeni szerelmét - gondoljuk és együtt érzünk. Előre tudható, hogy a felesége nélkül Collatinus sem lehet már boldog.
A darabban elég gyakran utalnak az etruszk-római ellentétre, a rómaiak elnyomott szerepére. Valószínűtlen, hogy a Lukrécia meggyalázását netán azért vették volna elő tavaly, hogy azt sugallják, hogy diktatúrában, ahol elnyomás van, "néhány ezernek sem juthat üdv", mert akármit is csinálnak, nem lehet behúzódni a csigaházba, a hatalom mindenkinek az életébe beleszól. Nincs egyéni boldogulás. Nem, ez csak egy mellékes körülmény, de ez akkor is kisugárzik a darabból, ha nem akarnak erre hangsúlyt fektetni és még aktuálpolitikai jelentést is nyerhet. Már akkor, ha lesz a maradék két előadáson elég néző.
Az előadásban a házaspár mindkét tagja énekesként is erőteljes, nemcsak színészként. A hatáshoz nagyban hozzájárul a biztonságos szereptudás is. Ők már ott tartanak, hogy azonosulni tudnak a szereppel ebben a félig-szcenírozott előadásban is. Miattuk sajnálható, hogy nem lesznek további előadások.
Tavaly erősnek találtam Junius szerepében Gradsach Zoltánt, akit most hiányoltam. Nem rossz Ambrus Ákos sem, de a szerep eredeti alakítójában azt éreztem, hogy egészen kitölti a kereteit. Rezsnyák Róbert és Csiki Gábor maradtak eredeti szerepükben. Azóta Rezsnyák Róbertet számos Mario előadásban láttam, így rá idén ezek miatt a kifejezetten pozitív előélmények miatt talán most még jobban figyeltem. Kellően ellenszenves Sextus alakjában és jól elhihető az ő vágyakozása is.
Az előadás elején a Hangolóban László Ferenc beszélt a mű fogadtatásáról, a "librettó előzetes kiheréléséről". Hiába a Krisztusra és a megváltásra tett megjegyzések, a bölcselkedés, a politika, ez az opera akkor is a szenvedélyről és a vágy romboló hatásáról szól. A vágy férj és felség között is létezik, de ebben is érezzük a szenvedést, Bianca (Bakos Kornélia - Lukrécia nevelőnője) és Lucia (Rőser Orsolya Hajnalka) szövegeiből érezzük, hogy ez a hetekig tartó különlét milyen keserves hatású. Ennél csak az a rosszabb a nőnek, amikor vágyakozóból a vágy tárgyává válik, és ezáltal elveszíti értékét és innen már csak egy lépés az önpusztító gesztus.
Britten zenéjéből érezzük, hogy pontosan ez az a téma, amelyről mondanivalója van. Értjük.
Kun Ágnes Anna nagyszerűen énekli a női kórus szerepét és felelget-vitatkozik Csiki Gábor férfi kórusának. Mindkettejük előadásában ott van a szenvedély, amellyel követik a történetet. Érezzük a személyes bevonódottságot, azt, hogy mindketten egész mivoltukat átadják ennek a szerepnek.
Összességében elmondható, hogy igen jó erőket tesz bele az Operaház az előadásba, működik a félig-szcenírozott koncepció, a zenei minőség optimális (karmester: Hámori Máté). Mindössze arra lenne már csak szükség, hogy az előadás a maradék két alkalommal (nov. 7. és 9.) megtalálja a maga közönségét, és legyen kire hatnia. Ellenkező esetben, ha csak félház marad, még sokkal tragikusabb lesz a hatása azokra a nézőkre, akik mégis arra tévednek....
