Visszaültem három héttel később a Cosí második szereposztására is, ahogy azt előre jeleztem a korábbi bejegyzésben. Az újranézés - öt eltérő szólistával - nem változtatta meg a rendezésről, díszletről leírt véleményemet, sőt megerősített abban, hogy leszögezzem: az énekesek ennél több támogatást érdemeltek volna a rendezőtől. És azt is azonnal - a tovább nem olvasók kedvéért - kinyilvánítom: a második szereposztás is jó erős, kifejezetten jó énekeseket lehetett hallani ma is. (Ez volt a második szereposztás első alkalma, lesz vasárnap is, aztán 22-én. Nagyon kevés a jegy, aki nézné, annak igyekezni kell a vásárlással.) A rendezés problémái helyett most koncentráljunk az énekesekre, "nézzük a dolgok jobb felét", ahogy erre felszólít minket a librettó is.
Egy biztos: az utóbbi időben a Vérnász volt az egyetlen előadás, amelyik első ránézésre is tetszett, amelyikhez nem kellett "aklimatizáció". Tudnám sorolni a további példákat, amelyek esetén a rendezést megismerve a második előadáson tudtam attól valamennyire elvonatkoztatni és akkor már jobban képes voltam örülni az énekesek teljesítményének. Aki olvassa a blogomat, az eleget találkozott ezzel már, nem fárasztok tovább senkit. Most a mai előadás után kicsit sajnáltam, hogy nem követtem Fodor Géza nyomdokát, akinek mindkét szereposztás kétszeri megnézése volt az alap, utána írt csak. Akkor lehet ugyanis mindenkit minimálisan jól látni, már nem az újdonság varázsa hat és nem is bosszantja fel magát az ember sokadszorra az ostoba ötleteken, hanem hozzászokik. De most nem így lett.
Ma mindenesetre jobban élveztem az előadást, pedig kevésbé tudtam a nap folyamán ráhangolódni. Viszont meghallgattam Kolonits Klára egyik Kékszakállú felvételét (amely Gábor Gézával készült Szegeden), így ma ez a nap elég nagy mértékben szólt róla. Nagyon más karakter Judit és Fiordiligi. Számomra így a pálya szélén voltaképp rejtély, hogy miként alakul valakinek a hangja ilyen módon át, hogyan lesz egy Juditból egyszerre koloratúr-szoprán. Akárhogy is, nagyon úgy néz ki, hogy az lett. A drámai szerep után este a Cosíban erősen kibontakozott a művésznő humora is.
Minthogy én az operát alapvetően zenés színházként nézem, ebben a mai előadásban számomra az egyik igazi nagy pozitívum az volt, hogy el tudtam hinni, hogy a lányok baráti kapcsolatban lévő testvérek. A különböző alkatú énekesnők, a tapasztalt Kolonits Klára és a pályakezdő Kálnay Zsófia végig egy hullámhosszon rezegtek, reflektáltak egymás szavaira, gesztusaira, éltek a balett-betétek alatti néma jelenléteik.Egymás szavába vágva beszéltek vőlegényeikről és a hozzájuk fűződő viszonyukról, vágyaikról. Érezni lehetett a szeretetet, az összetartozást, de a szerep kívánalmainak megfelelően végig markánsan érzékelhetőek voltak az eltérések is.
Bár Kálmán Péter most is elénekli, hogy a női hűség olyan, mint a főnix, senki sem látta még, csak beszélnek róla, ennek ellenére egészen meggyőző Kolonits Klára elszánt áriája ("Come scoglio - mint a kőszirt"), érezzük, hogy ez nem hazugság. (Olyan ez, mintha egy falevél fogadkozna és azt magyarázná, hogy az ágat sosem fogja elhagyni. Mert valóban nem is áll szándékában.) Mélyen érez Guglielmo iránt, de aztán ő az, aki igazán beleszeret a második udvarlójába is. Dorabellában ezek a folyamatok ugyanígy lejátszódnak, de sokkal gyorsabban és nem hagynak a férfiak túl mély nyomot. Túl tud lépni rajtuk könnyen.
Még az előadás elején van egy fontos jelenet. Don Alfonso értesíti a lányokat szerelmesük távozásáról, sőt megvan a búcsú is és a két lány a távozók után néz. Mintha ez lenne az utolsó nyugodt pillanat, amikor még nincs veszve semmi, szinte derűsen veszik tudomásul a férfiak távozását és már el is kezdik őket várni. Mindkét lány feltételezi a fiatalok elszánt magabiztosságával, hogy érzéseik nem változnak meg soha. Fogadkoznak. Mintha csak azt szeretnék, hogy a pillanatnyi állapotuk tartós legyen és minden örökké megmaradna olyannak, amilyen éppen akkor. Dorabella haragosabb, hogy elveszik a szórakozása a vőlegénye távozásával, az önsajnálat magasiskolája az, amit bemutat. Fiordiligi derűsebb, szerelmesebb és nyugodtabb. Később egészen feldúlja a felfedezés, hogy a dolgok nem maradnak állandóak, hiába szeretné, egy nap alatt is megváltoztak az érzelmei. Nagyon hatásos az áriája, amelyben egyszerre fejeződik ki zavarodottsága, bűntudata, vergődése és öröme, amelyet az új és lángoló szerelem miatt érez.
(Ezzel a tanulsággal a néző is szembenézhet, ha akar. Végiggondolhatja, hogy ugyan az ő életében melyek a stabil és megváltoztathatatlan pontok. Vagy jönnek és kilépnek belőle az emberek egymás után? És ha így is van, baj-e ez? Azt tudjuk, hogy a pillanat nem tartósítható, nem kimerevíthető. Vissza lehet rá gondolni. Ez a maximum.)
Nagyon örültem, hogy ugyan a darab elég nyilvánvalóan paródia, helyenként Moliere Kényeskedőkjére asszociáltam, de az énekesek nem idézőjelben mutatják szereplőiket, hanem komolyan veszik őket. Rövid távon nagyobb hatást, több nevetést lehet elérni, ha karikatúrának játszik valaki egy ilyen szerepet, de most mindenki tartózkodott ettől.
Despina, a szobalány értelemszerűen kívül áll a lányok körein, amikor hallgatják a kioktatását, akkor ez gesztusaikon látszik is. Kissé lenézik és csodabogárnak is tartják, távol állnak tőlük a női praktikák, ugyanakkor udvariasabbak annál, hogy nyíltan lehurrogják a főlényeskedő alkalmazottat. Aztán mégis, érezhetően kezd rájuk hatni a szöveg.
A szobalány szerepében ma Sáfár Orsolyát láthattuk. (A telefonban volt pl. emlékezetesen jó, hátha látta valaki azt is, megemlítem.) Jó volt ő is, de ma nem éreztem, hogy háttérbe szorította volna a két lányt, mint a legutóbb Baráth Emőke esetén. A néző antennáin is sok múlik, de három hete ez a szobalány az egyetlen valóban élő személynek tűnt. Ma a két lányt, akik eredetileg is a legfontosabbak a műben, a helyükön láttam megjelenni, nem a másodvonalban.
Második nézés után is azt gondolom, hogy szerencsésebb lett volna a szobalány szerepre idősebb énekesnőt kiválasztani. Máshogy hatnának a bölcselkedések egy tapasztalt nő szájából, mint a lányokkal egykorú vagy még fiatalabb fruskáéból. Akkor a szövegbe rejtett keserűség is megjelenhetne. (A Kovalik-előadásban Farkasréti Mária szerepformálása hosszú időre nyomot hagyott, talán ezért is gondolom ezt.)
Az előadás nagyrészében, nagyjából Dorabella elcsábulásáig a lányok dominálnak, aztán "mint a főnix" újraélednek a fiatalemberek is, meglátjuk őket természetes mivoltukban. Egészen addig elég egyforma, sematikus a két énekes szerepformálása, de utána szárnyakat kaptak. Látnivalóan a rendezői koncepció szerint a fogadás megnyerése érdekében eleinte unalmas és érdektelen pasasoknak akarnak látszani, annyi hévvel udvarolnak barátjuk menyasszonyának, amennyi egy fagyasztott halban lehet. Az első alkalommal is és most is az jutott eszembe, hogy Kálmán Péter Alonsója negyedennyi idő alatt el tudta volna mindkét nőt csábítani, megnyerte volna a fogadást könnyen, annyival több lendület volt benne.
Tarjányi Tamás Ferrandóként egy kicsit a kezdetektől lánglelkűbb és naívabb, ifjú titán, de igazán nem látunk markáns különbséget a két udvarló között, alkatilag főleg nem. Persze, igen, az egyik tenor, a másik bariton. (Biztos ez a rendezői szándék, kifejezni, hogy a nőknek mindegy ki az, csak legyen egy férfi mellettük.) Amint Guglielmo, azaz Nagy Zoltán sikeresen elcsábítja Dorabellát, azonnal megerősödik önbizalma, látjuk diadalmasnak, majd később, amikor őt is megcsalják, egyben megsértik hiúságát is és előtör belőle a szenvedély. Ettől a ponttól intenzívebbé válik a két férfi játéka, most már önmagukat adják, nem pusztán a Don Alfonso által irányított bábok. Érzékletes volt az is, amit az esküvői ceremónia alatt játszottak, végig látszott a kedvetlenség. Nagy Zoltán figurája a csalódottabb, így a morcosabb. A leleplező végső jelenetben végre kiélhették magukat és bosszút állhattak a hűtleneken ők, akik szörnyű nagy energiát, mindenféle taktikát is bevetettek a siker érdekében. Logikus lett volna őket ez után kidobni, de lehetséges, hogy a lányok is Don Alfonsóhoz hasonlóan gondolkodtak: egyik olyan, mint a másik, nem érdemes válogatni.
Mozart ezt a látszat-happy endet megírja nekünk, el kellene képzelnünk azt, hogy íme, két boldog pár van előttünk, akik örökké együtt fognak maradni és szeretni is fogják egymást. Nem tudom, a többi nézőnek volt-e ilyen élénk fantáziája, el tudta-e ezt képzelni, mindenesetre a tapsból ítélve most is egy roppant sikeres estén voltam az Operában...Nem zárnám ki, hogy a következő alkalommal én is vissza fogom sírni ezt a mai előadást, elég sok részértéke volt. Sokkal jobb, mint amire számítottam.
((Közben eszembe jutott, hogy hoppá, most láttam négy énekest, akikkel jól fel lehetne újítani Kovalik Anyeginjét. Alkalmasak lennének rá. Egyszer csak láttam magam előtt Tarjányi Tamást Lenszkijnek, van hasonló kifakadása mindkét szereplőnek, amikor csalódik a világban. És Kálnay Zsófi Dorabellája hasonlóan laza és könnyelmű, mint Olga. Nagy Zoltánnak is minden eszköze megvan Anyeginhez, ebből és a négy nappal ezelőtti Rost-gálából úgy érzem, hogy formátumos (és elég fiatal) Anyegin lehetne...A mai este utolsó negyedében meggyőzött, kíváncsi lettem rá is, hogy milyen lehet más szerepekben. Kolonits Klárában pedig megvan az ártatlanság és a drámai erő is Tatjánához...Greminre meg Kálmán Péteren kívül további jelöltjeim is akadnak... Mennyire jó lenne, ha ez a gondolat olyanoknak is eszébe jutna, akik a műsortervet készítik...))
