Mezei néző

Kíváncsivá tett a Karinthy saját ajánlója: romantikus szerelem, mindössze két (leginkább tévésorozatokból ismert) színésszel, Mikecz Estillával és Mohácsi Norberttel, aki az életben is párt alkotnak, Olt Tamás rendezésében, 90 percben szünet nélkül.

Lassan 8 éves lesz Holle anyó, amely a Bábszínház azon előadásai közé tartozik, amelyet sokan „klasszikusnak” neveznének: marionett- és pálcás bábokat látunk csak, a mozgatók mindvégig láthatatlanok maradnak.

Néhány hozzám érkező olvasói reakcióból azt szűröm le, hogy vannak, akik látatlanban általában ilyennek tartják az összes bábelőadást, pedig, ha a Bábszínház jelenlegi repertoárját megnézzük, ezek az előadások vannak kisebbségben. Ha egyszer úgyis ott a színész, aki viszonyul is valahogy a bábhoz, több élményt ad, ha őt is látjuk, mintha csak a hangját halljuk – gondolom én, és talán emiatt is maradt a bábszínházi sorozatom végére épp az a három darab, amelyik ebbe a kategóriába tartozik. (Rövidesen nézem a 80 nap alatt a Föld körül és a Nyúl Péter c. előadásokat is.)

Az előadás 90 perces egy szünettel, 3+-os, azaz kifejezetten az óvodásoknak szánt előadások közé tartozik, bár szerintem alsósok is nagyon élveznék még.

De most legyen szó a Holle anyó-ról:

A mellékelt fotó az egész filmre is igaz: egészen végig egy olyan ideális világot mutat, amilyet leginkább szeretnénk látni: érdeklődő, nyitott, sportos kamaszlányt (Demeter Villő), megértő, türelmes és sármos művész-apát (Mátray László), segítőkész barátokat, gyönyörű kertes házat Budapest szívében, balatoni idillt egy nem zsúfolt kirándulóhajón… A lehetséges világok legjobbika ez 2024-ben, amely szinte egészen stresszmentes, leszámítva azt a brutális tényt, hogy még ebben is létezik korai halál: a főszereplő kamasznak muszáj feldolgoznia szintén tökéletes édesanyja (Lovas Rozi) halálát, akinek a hiánya akkor kezdi nyomasztani, amikor az apja melletti üres helyre lenne egy álomszerűen gyönyörű, kedves, jófej pályázó (Rujder Vivien), aki igazi főnyeremény lenne bárkinek és akit nem lehet nem szeretni. Ahogy megjelenik, mi azonnal tudjuk, hogy minden esély megvan arra, hogy általa ismét teljes legyen a harmónia.

A mai függetlenek forráshiányos helyzetéről is sokat elmond, hogy tegnap este az RS9-ben Vass György, az Újszínház színművésze NÉGY néző előtt játszotta el a Petőfi Sándor írásaiból saját maga által összeállított 100 perces színjátékát, amely során a küzdő és sehogyan sem boldoguló Petőfit látjuk. A segesvári csatatéren haldokló költő lázálmai hozzák vissza a múltat, egészen a sorsfordító pillanatig, amikor fogja magát (1844 februárjában) és Debrecenből elindul Pestre, hogy átadja Vörösmartynak az egy füzetbe összemásolt költeményeit.

Már betöltötte a 90. évét is Eisemann Mihály és Szilágyi László operett-bohózata az Én és a kisöcsém, és ha az OSZMI színházi adattárának hihetünk, ez volt a 36. magyar nyelvű bemutatója. A darabból tévéfilm is készült (1989-ben), sőt az Operettszínház 2015-ös előadását az M5 négy évben is leadta (2018-21), így a tatabányai közönség soraiban várhatóan sokan lesznek, akik nemcsak a címadó dal első két sorát tudnák idézni. De olyan nézők talán még többen, akiknek a történet egészen új, és nem fogják észre sem venni, hogy mely dalok kerültek be ebbe az előadásba kiegészítésképpen a dramaturg Guelmino Sándor és a rendező Király Attila döntése által. (Ez nem a Hamlet, amelyet legutóbb Tatabányán láttam, ez esetben nekem sem volt előélményem, nem viszonyíthatok más előadásokhoz – ezt muszáj még itt a bejegyzés elején leszögeznem.)

Mikola Gergő és a tánckar

Röviden: az előadás operett-bohózat, azt adja, amit ígér, kellemes szórakozást két részben, pontosan három órában. Az előadás elsősorban a színészekre épít és a rendező mindenkit jó helyzetbe hoz. Aki szereti a tatabányai társulatot, annak akkor is ajánlom a megtekintést, ha nem rajong sem az operettért, sem a bohózatokért.

Ennél hosszabban:

Nagy reményekkel mentem az év első koncertjére és elégedetten tértem haza. Fischer Ádám idén megint az Évszakok-at vezényelte a A teremtés helyett, bár nem először, de most ez nem csak elfogadható alternatívának tűnt, hanem egyenesen jobb választásnak.

A téli és különösen a nyári hónapokhoz képest az év utolsó harmadában aztán nagyon felpörögtek az események – négy hónap alatt száz előadást néztem, sok régen halogatott produkciót is. Minden alkalomról nem írtam -  részben azért, mert ez egy AJÁNLÓ blog, nem kritikai.

László Zsolt - Játék a kastélyban - Fotó: Szokodi Bea

A bevezetés után folytatódjon 2024 felidézése áprilistól.

Takács Kati - A vágy villamosa - Fotó: Borovi Dániel

Sokan küldözgetnek éves beszámolókat, most kaptam én is egy 17 oldalasat egy barátnőmtől - idén ezt a mintát követem én is, időrendben fogok haladni néhány előreutalással.

Az itt kiemelt előadások természetesen a számomra legemlékezetesebbek, nem a teljes magyar színházi kínálatból merítettem, mindössze 216 koncert, opera és prózai előadás élménye van a bejegyzés hátterében. Az itt említett összes előadást ajánlom megtekintésre, a legtöbbről külön írtam is, szeretném rájuk ismét felhívni a figyelmet.

Mindenkinek köszönöm, aki akár művészként, vagy bármely színház dolgozójaként kitart, nem választ egy stresszmentesebb, könnyebb megélhetést adó civil munkát, illetve azért választ, hogy mégse kelljen a pályáját egészen feladnia.

Drukkolok, hogy 2025-ben ne alakuljon rosszabbul a helyzet, én is igyekszem folytatni a blogírást. Köszönöm, akik ebben 2024-ben is támogattak meghívásokkal, ajándékjegyekkel, a Patreonon, vagy lájkokkal, kommentekkel, megosztással a Facebook-oldalamon, hogy az ajánlók több embert érhessenek el, vagy akár „csak” a blogom olvasásával. Az, hogy lassan már 12 éve minden nap többszáz ember használja az ajánlóimat, sokat segít abban, hogy most ebbe a 3376. bejegyzésbe is belefogjak. Mindenkinek kívánom, hogy olyan előadásokhoz legyen köze 2025-ben, amelyeket igazán szeretni tud majd.

Prudencia Hart különös kivetkeztetése - Stúdió K - Pallagi Melitta és Nagypál Gábor - fotó: Dömölky Dániel

Most pedig „lásd, akiket én szerettem” (az évadértékelők mottóján nem változtatnék továbbra sem)

Az előadás óta hihetetlen sebességgel teltek a napok, most már 16 napja – ugyanígy telnek el az éveink is, és jutunk túl szerencsés esetben a negyvenen, aztán az ötvenen is, és nem leszünk tőle boldogabbak. (Egy kivételt tudok biztosan mondani, a most már főleg külföldön éneklő basszbaritont, Kálmán Pétert, aki 55 évesen elégedett a ténnyel, hogy beleöregedett a szerepkörébe.) Ha viszonyítunk, még az is eszünkbe juthat, hogy lassan túléltük a legzseniálisabb költőink többségét is.

A „Mit ér, ha?” Romankovics Edit rendezése, aki Zsigó Anna dramaturggal együtt a szövegkönyvet is jegyzi az életközepi válságot vizsgálja női szemszögből. A színlap hat sornyi leírása pontosan jelöli meg, hogy miről lesz szó ebben a száz perces, szünet nélküli előadásban, az előadás saját oldalán még ennél is több információ adott.