Új bemutatót tartott a Radnóti, és csak az a kérdés, hogy kik járnának a legjobban az előadás megnézésével.
Az „Én, Daniel Blake” esetében a helyzet nem bonyolult, és az ajánlóm sem lesz hosszú, már csak azért sem, mert a Radnóti Színház esetén – a színház saját ajánlója mellett - számos alaposan megírt elemző kritikára lehet számítani, könnyen elérhetőek a fontos információk az előadás kapcsán.
Egy, a 40-50-es nők életközepi válságával foglalkozó zenés előadás (Mit ér,ha?) ajánlóját hagytam félbe (de hamarosan befejezem!), hogy ne késsek el az Art Színtér musical-stand up előadásáról, amely viszont a 30-as művészek útkereséséről szólt.
Lehetünk egyáltalán jó életkorban, amikor semmi sem nyugtalanít bennünket? Nagyon úgy tűnik, hogy nem, és minden időszakból meg kell próbálni kihozni lehetőség szerint a maximumot – mindkét előadás kapcsán ez volt az elsődleges gondolatom. De most csak legyen szó erről, amely Ember Márk köré épül, így az ő rajongói bázisa jelenti az előadás elsődleges célközönségét - a Tikk-Takk…bumm!-ra én is miatta voltam kíváncsi.
Szünet nincs, 100 percnyi kellemes estét kap az, aki az Art Színtérbe ellátogat. Az előadás legközelebb január 18-án és 19-én lesz műsoron (2 szóló jegy maradt még), és aztán még február 4-én is látható (12 jegy van) – aki meg szeretné nézni, azonnal rá kell, hogy keressen…
A Mercedes Benz és Az imposztor után egy héttel ismét a Pesti Színházban kötöttem ki, ezúttal Fesztbaum Béla önálló estjén.
Korábbi színpadi estjei alapján biztosra vehető volt, hogy Fesztbaum Béla egymaga nemcsak a Rózsavölgyi Szalont és a Házi Színpadot tudja megtölteni (ld. Szülőfalum, Pest), hanem az ötszáznál is több néző befogadására képes Pesti Színházat is. Van igény a régi pesti kabaréra és orfeumdalokra, amelyeket 45 éve (!) újra divatba hozott a legendás Budapest Orfeum előadás, amelynek lemezfelvételét én is ezerszer meghallgattam gimnazista koromban, így nem volt kérdés, hogy a Benedek Miklós emlékére összeállított műsornak célközönsége vagyok-e.
A Pesti polgár is olyan előadás, amelynek könnyen kialakulhatna rajongói bázisa, a Víg számos más zenés előadásához hasonlóan, mindössze rendszeresen műsorra kellene tűzni. - Remélem, hogy így lesz – „lesz nekünk” egy újabb időutazós-zenés előadásunk, amelynek a százéves szövegei is egészen frissként hatnak, így akár a magunkénak is érezhetjük. Ezt az ajánlót nyilvánvalóan abban a hitben írom, hogy nemcsak egy egyszeri eseménynek hagyok nyomot.
Ami ettől is függetlenül is egyértelmű: Fesztbaum Béla átvette a stafétabotot Benedek Miklóstól, akivel 170-nél is többször játszotta a Játék a kastélyban-t a Vígszínházban.
December elején gyors egymásutánban két kortárs magyar szerzőt is bemutatott a Vígszínház, az E.P.-Zsótér-féle Mercedes Benz után Az imposztor következett. Spiró György darabja egészen más rendezői hozzáállást kíván, mint Esterházy Péteré, és úgy látszott a kész előadásból, hogy ezzel Rudolf Péter, akit Hársing Hilda dramaturg támogatott nagyon is tisztában volt. Alázatosan nyúltak hozzá a szöveghez, jó helyzetbe hozták a színészeket, mind a 19-et – általuk a Víg társulata nagyszerű formáját mutatta. Az előadást megelőző próbafolyamat akár egy csapatépítő tréninggel is felérhetett – a 46 társulati tag közel fele együtt dolgozott benne.
Nagyon szeretem Spiró György darabjait, ezt különösen – ebben a klasszikus, számomra nyolcadik verzióban is boldogság volt Az imposztor-ral találkozni. A jól válogatott, alkalmas színészekből álló szereposztásnak köszönhetően még sokáig fogok örömmel visszagondolni erre a felhőtlen, szép estére. Az előadás megtekintését mindenkinek ajánlom, a társulat kedvelőinek különösen.
Ennél hosszabban kifejtve:
Két hete láttam az előadást, azóta írogatom a bejegyzést, nem véletlenül lett 12 ezer karakternél is hosszabb (mea culpa) és csak azért nem zavartattam magam, mert már a bemutató előtt is egészen el volt adva, és el is lesz még jó darabig (kis térben kevésszer megy, csoda jó színészekkel – bravó mindenkinek!), és a színház saját ajánlója alapján is elég könnyű a döntés. (E.P. szöveg Zsótér rendezésben – ennyi a lényeg.) A néhány saját benyomásomat azért kiteszem AJÁNLÓ célzattal, hátha lesz, aki kommentben hozzáfűzi a saját gondolatait.
Idén az eddigi öt katonás bemutatóból ez már a harmadik regényadaptáció (a Sárszeg és az Itt élet után), és kevesen mondanák, hogy Hajnóczy Péter 1979-ben megjelent regénye mindenáron színpadért kiáltott.
Bagossy Júlia rendezőként - Zrinyifalvi Eszter dramaturg támogatásával - a választott anyaggal kockáztatott, de fölényesen nyert – egy hosszú időre emlékezetes, játékos, várakozáson felül szórakoztató előadást hozott létre ideális szereposztással, amely nem válik melodramatikussá vagy túl komorrá annak ellenére sem, hogy a téma kemény: az alkoholizmus közvetlenül vagy közvetve sokakat érint, de persze a látottakból egyéb szenvedélybetegségekre is lehet asszociálni. Az előadás szintén a megváltoztathatatlannak tűnő Kádár-korba visz vissza minket, akárcsak két hónapja az Itt élet tette, annyi különbséggel, hogy ez nem utólagos visszatekintés, ennek szerzője a regény megírása után két évvel meg is halt - nem is feltételezte, hogy van esély a változásra.
Az előadás száz perces, szünet nélküli, de jóval kevesebbnek érződik és nem hiányzik belőle a megállás. Már gimnazistáknak is ajánlanám, de egy jó darabig elsősorban a Katona pártolóinak van esélye bejutni erre, már amennyiben a jegyárusítás megnyitásakor azonnal kapcsolnak.
Ennél hosszabban kifejtve:
Úgy tűnhet, hogy a Katona új előadása dokumentumdráma, de Ferdinand von Schirach kétrészes darabja – a dramaturg Szabó-Székely Ármin fordításában – mégsem az, hanem fikció. Székely Kriszta rendezése egy társadalmi problémára hívja fel a figyelmet (milyen reakciókat vált ki, ha valaki bejelenti, hogy szexuális erőszaktétel áldozata lett), fontos előadás.
A menetidő 2 óra 40 perc, a színlap ajánlója önmagában is tökéletesen elég a meggyőzésre, én a saját benyomásaimat ennek kiegészítéséül szánom szintén AJÁNLÓnak.
A vasárnap délutáni bábszínházi sétán megnézhettem a Boribon és Annipanni díszletét, amelyet Lisztopád Krisztina tervezett – ennek a világába tértem vissza hétfőn reggel, hogy nagyon sok óvodáscsoporttal együtt láthassam Ellinger Edina rendezését.
Az előadás 90 perces, egy szünettel, ahogy láttam a hatását, nemcsak felnőtt, de akár nyugdíjas korba is léphet majd. Jelenleg már elmúlt 11 éves.
Rendkívüli alkalom az, amikor egy színház megmutatja hátországát is, azt a területet, ahova a nézők sosem mehetnek be. A Bábszínház havonta 1-2 alkalommal felkínál egy ilyen lehetőséget, amikor a színház vezető munkatársai maximum 20 érdeklődőt vezetnek körbe. Nekem is egy nézőtárs ajánlotta, így ezen a héten negyedszer mentem el a Bábszínházba (a Babaróka, Frankenstein, Pettson megtekintése után).
A vezetés elvileg másfél órás, de mivel minden kérdésre is válaszolnak vezetőink – Végvári Viktória, Hoffer Károly és Palya Gábor – jellemzően inkább két és fél órányi időt érdemes erre szabaddá tenni. Aki néhány bábot is a kezébe szeretne kaparintani, azoknak különösen ajánlható.
Néhány benyomást leírok, ha valakinek ennyi ajánló nem lenne elég.
Ezen a péntek délutánon ismét visszamentem a Bábszínházba, a hétfői szintén 3+-os Babaróka után egy újabb óvodásokat megcélzó előadásra –ennek köszönhetően láthattam a Bábszínház saját Mikulását is. A gyerekek reakcióit látva, akár igény lett volna külön programként is egy Mikulás-ünnepségre.
A Pettson és Findusz most már 12 éve van repertoáron, az Ország Lili Stúdióban látható – 60 perc, szünet nélkül. Úgy tűnik, hogy nincs kifáradva, még jó néhány óvodás-generáció meg fogja nézni.
