Stílusosan szeptember 1-én volt a premierje a Katona egyik új bemutatójának, a Sárszeg-nek: a téma a magyar oktatás pillanatnyi helyzete, amely nem is annyira pillanatnyi – lehet, hogy akár húsz éve is hasonlóan alakulhatott volna egy olyan darab, amely Kosztolányi Aranysárkány c. regényének főbb vonalait felhasználva azt a kérdést teszi fel, hogy hová juthat egy elhivatott tanár.
A klasszikus anyag aktualizálása érezhetően egyöntetű sikert aratott azonnal a nézők körében, mert a júniusi előbemutató után már több biztató jelzést kaptam én is róla – megkockáztatom: kicsit sem megosztó előadás született.
Miután végre én is megnéztem ezt a kevés kellékre építő játékot, amely elsősorban a színház legfiatalabb színészeire épít (akikről még az is elhihető, hogy éppen az érettségi évét tapossák), értem, hogy miért javasolták megnézésre olyan sokan.
A téma aktuális, mindenkinek van véleménye és élményei iskolarendszerünk kapcsán, a többségnek diákként és szülőként, míg van, akinek tanárként is van/volt rálátása – ez az előadás pedig felszínre hozza mindazt, amit az adott néző eddigi élete során megtapasztalt. Utána bőven lehet beszélgetni, anekdotázni, esetleg még azon is tanakodni, hogy mit kellene megváltoztatni, hogy működjenek a dolgok.
A létrehozott történet erősen hasonlít egy tanmesére – nagyon könnyen felfogható, és túl részletesen nincsenek kidolgozva a szereplők, nem tudjuk meg például a Rajkai Zoltán által játszott tanárról sem, hogy miért is ment tönkre a házassága, illetve miért képtelen kezelni a lányát, ha a hasonló korú diákokkal sikeresen kommunikál. Egyszerű válasz is adható: túl sok energiát tett a hivatásába, nem maradt elég a magánéletére, de ezt nem tudhatjuk ennyire biztosan, lehetnek árnyalatok. Maradnak kérdőjelek bennünk, és persze azzal kapcsolatban is, hogy biztos, hogy ennyire egyértelmű kell, hogy legyen a történet végkimenetele, a szerencsétlen diák tényleg nem képes egyetlen tárgyból sem teljesíteni? (Én is láttam olyan diákot, aki három tárgyból megbukott az érettségin, de a többiből azért simán átment...)
Antal Bálint és Törley Havas Sára adaptációja leginkább egy nagyon nyomatékos segélykiáltáshoz hasonlít, vagy akár egy felszólaláshoz egy tüntetésen, emiatt lehet, hogy akár érdemesebb lenne nagyobb közönség előtt játszani. A Sufniba 50-60 nézőnél több nem férhet be, így kevesen fogják látni, de kérdéses, hogy várhatnánk-e igazi eredményt akár a jelenlegi nézőszám megtízszereződésétől is, hiszen az előadásra feltehetően eleve olyanok fognak beülni, akiket nem kell meggyőzni arról, hogy alapvető változtatások lennének szükségesek az oktatási rendszerben.
Az adaptáció kialakítása kapcsán volt némi hiányérzetem, talán érdemes lett volna az érettségi bankett után abbahagyni, és nem lekerekíteni a történetet, nem befejezetté tenni a tragédiát, ahogy Kosztolányi teszi, mindössze fellebbenteni a lehetőségét, hogy a néző gondolkodjon el rajta otthon, illetve az előadás után tartandó levezető foglalkozáson a folytatás lehetőségét megbeszélni, akár három eltérő véget is elkészíteni hozzá. (De ez csak az én véleményem, az előadást nekem ajánlók semmilyen kritikai észrevételt nem fűztek hozzá, úgy tűnt, hogy mindenki tökéletesnek érzi, éppen így, ahogy létrejött.)
Ahogy néztem az előadást, önkéntelenül is odaképzeltem 1-2 résztvevő osztályt a nézőtérre. Hatalmas érték lenne, ha ezt sikerülhetne a tantermi előadásokhoz hasonlóan kezelni és sokat játszani, akár hétköznap délutánokon és a hivatalos műsoron kívül is. (Persze tudom, hogy ehhez több támogatás kellene, de hátha idővel még ez is megoldhatóvá válik majd.)
Az előadás legnagyobb ereje a nagyon szerethető fiatal színészek - Béres Bence, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Kanyó Kata, Pásztor Dániel, Tóth Zsófia - lendületes játéka, akik néha felnőtt karaktereket (tanárokat, igazgatót) is eljátszanak.
Erős Hanna néhány kellékkel egy tornaöltözőt varázsol a fekete dobozból – a helyszín önmagában is a felkészülés helyzetét juttatja eszünkbe. Zatykó Borbála jelmezei is hasonlóképpen minimalisták – az egész látvány fekete-fehérben marad, amely akár kifejezheti nekünk az ártatlan (jó) fiatalok sorsszerű bukását az őket akadályozó (rossz) iskolarendszerben. Nincsenek árnyalatok.
Nyomon követjük hányattatásaikat az érettségi évében, amelyet a többség sikerrel át is vészel, de nagyon úgy tűnik, hogy ez csak a kezdet. Az igazi problémák csak ezután következnek. Ha túl vannak az érettségin, láthatóan a nagy akadályt megugrották, amire éveket készültek – mire lesz ez elég?
PS. Az előadás természetesen bennem is felidézte az 1994-2021 közötti tanári pályám nem egy élményét, és így lesz vele mindenki, aki nemcsak diákként, szülőként, de tanárként is megtapasztalhatta a rendszer árnyoldalait. Ebben az előadásban mindenről nincs szó, mindössze néhány diákot látunk, és még csak utalás sincs arra, hogy 32-37 fős osztálylétszámok mellett még kisebb esély lett volna arra, hogy az egyes diákok személyes igényeivel, eltérő szükségleteivel bárki is külön foglalkozzon. A Sárszeg még így is idealizált világot mutat nekünk.
PS. Horváth Judit képeit használtam a Katona Facebook-oldaláról.
