A 2021-22-es évadban valami lehetett a levegőben: három hónap leforgása alatt a Katona és a Bábszínház is bemutatott egy-egy Frankenstein-verziót. Miután Rába Roland a teremtmény szerepében (az előadás atmoszférájával együtt) túlságosan erős benyomást tett rám, egészen mostanáig nem tudtam rászánni magam, hogy ezzel a történettel bármilyen feldolgozásban újra szembenézzek, még úgy sem, hogy a Bábszínház verziójáról – Keresztes Tamás rendezéséről – csak szuperlatívuszokban nyilatkozott mindenki, egyetlen apró kritikai megjegyzést sem hallottam.
Ezen a hétfőn, a délelőtti Babaróká-n felüdülve erre a 16+-os előadásra is beültem – feltétlenül érdemes volt.
Röviden: én is csatlakozom a lelkes Frankenstein-nézők táborához, most már értem, hogy miért telik meg lassan három éve azonnal a nézőtér az összes Frankenstein-re.
Az előadás 110 perces, nincs szünet – nem is lehetne hol megszakítani a történetet. Ennél hosszabb beszámoló:
Ehhez az előadáshoz tartozik felkészítő, azaz „mozgató” foglalkozás is, amelyet középiskolásoknak és felnőtteknek egyaránt ajánlok. Ezen maximum húsz fő vehet részt, ötven perces, aki jegyhez jut, az próbáljon meg ebbe a keretbe is beférni.
Erre a ráhangoló szeánszra a színház nézői számára zárt területen kerül sor, ahová csak a dolgozók mehetnek be ujjlenyomattal – ez már önmagában is érdekes. (Akit a Bábszínház hátországa érdekel, azok lehet, hogy az alkalmanként megszervezett vezetett sétát is választhatják.) Valóban nem lenne hely több nézőnek, ezen az estén 17-en ültünk együtt a körben, és a játék közben megjelent az előadás egyik szereplője is, aki szintén segített a hangolódásban. (Tatai Zsolt persze arra is apropó, hogy ezúton is melegen ajánljam a Péntek úr csodálatos barátai-t, róla ez most még néhány évtizedig eszembe fog jutni.)
A foglalkozást Végvári Viktória, a színház vezető drámapedagógusa és Hoffer Károly, az előadás báb- és jelmeztervezője irányította – titkaikat nem fedem fel, legyen meglepetés maga a játék az újonnan jelentkezőknek.
Ha már Hoffer Károly: ahogy remélhetőleg a fotókon is látszik, az előadás látványvilága az első másodpercektől levesz minket a lábunkról. Eleinte nagyon kevés szöveg hangzik el, hiszen Frankenstein teremtménye eleinte nem tud beszélni, fokozatosan leszünk tanúi eszmélkedésének, és elsősorban az ő oldalára állunk, bármit is követ el – magánya, kitaszítottsága részvétet kelt bennünk.
Ez a név nélküli teremtmény „háromemberes”, azaz három mozgató kell hozzá, akik közül Teszárek Csaba lesz a fej, illetve az, aki a későbbiekben meg is szólal, a teremtmény lelkét is adja, de nem moccanhatna meg Bartha Bendegúz és L. Nagy Attila közreműködése nélkül. Vati Tamás úgy tervezte meg ennek a hármasnak a mozgását, hogy valóban egységes benyomást kelt és nem csodálkozom azon, hogy valaki többször is újra akarja nézni az előadást, mert Varga Vince mozgóképtervezőnek is köszönhetően tényleg elvarázsolnak minket, akármeddig is elnéznénk, ahogy ez a lény mozog. Emiatt is szerencsés, hogy kevés a beszéd az elején, nem azonnal pörög fel a cselekmény. Ezek a szótlan víziószerű jelenetek az előadás legerősebb részei, a legmélyebb nyomot ezek hagyják bennünk. A sejtelmes és nem ritkán fenyegető hangulat kialakulásához nemcsak a vizuális hatások, de Kézdy Luca zenéje is hozzájárul, aki hegedűn játszik és felvételről is hallatszik, különleges hanghatások keletkeznek.
Nick Dear adaptációja Koltai M. Gábor fordításában érezhetően a teremtmény oldalára állít minket, akit egyszerre látunk áldozatként és gyilkosként is, sorsának alakulását a legkülönfélébb helyzetekben kísérjük figyelemmel.
A sok szereplőt mindössze kilenc színész játssza el, köztük Tatai Zsolt, Szolár Tibor, Beratin Gábor. Van, aki egyszerre – álarcokkal – képes megtöbbszöröződni – a bábszínház erre is lehetőséget nyújt. (Ez az előadás is ezt bizonyítja: a báb nem korosztály.)
Többeket akár egyetlen jelenetben is igazán megszeretünk, például Victor Frankenstein, azaz a teremtő öccsét játszó gyerekszereplőt, Jeles Bálint Bencét, aki miatt erősen lehetett izgulni; Csarkó Bettinát a pozitív gondolkodást magára erőltető Agatha szerepében, nemkülönben Blasek Gyöngyit, aki szintén nem kapott bábot, mégis jól elhittük neki a vak és naiv öregembert, aki beszélni tanította a teremtményt, és feltételezte, hogy a fia – Pethő Gergő – úgysem bántaná azt, bármilyen borzalmas is a külső megjelenése.
Frankensteint – Márkus Sándort - magát – talán a szerzői szándékkal egyező módon – kevésbé sikerül megszeretni, már csak azért sem, mert kettőjük közül talán minden néző inkább menyasszonya pártját fogná, amennyiben állást kellene foglalnia. Podlovics Laurát reggel még Babarókaként néztem, de ez menet közben nem jutott eszembe, mert annyira élt Elizabeth-ként. Az ő szemszögéből nézve értelmetlen erőlködésnek tűnt Victor Frankenstein minden kutatói törekvése. (A szerző ekkor 21 éves és éppen szerelmével szökött el Angliából, annyira nem meglepő, hogy a fiatal lány az egyik legszerethetőbb karakter a rémregényben.) Egy mesterséges élőlényt létrehozni nemcsak feleslegesnek, de veszélyesnek is bizonyult – a létrehozott kreatúra cserbenhagyása pedig olyan bűnnek, amelyért logikusnak tűnt a büntetés. Persze, láthattunk benne akár „csak” egy olyan átlagos kutatót, akinek mindennél fontosabb a saját projektje, amelyet az első nagyobb kudarcnál viszont hajlandó félbehagyni.
Mary Shelley egy házi rémtörténet-író versenyre írta a művét, amelyből ez az előadás kiindul - több, mint kétszáz éve, amikor a tudomány még nagyon messze állhatott az embert pótló robotok létrehozásától, a klónozás lehetőségétől, de gépek már voltak és a versengés a Teremtővel, illetve a tettei helyességének megkérdőjelezése már rég nem volt szokatlan irodalmi téma. Ki tudja, hogy még mi vár ránk, még elérhet ez a történet egy olyan korba is, amikor Frankensteint csak ügyetlen kísérletezőnek fogják tartani, semmi többnek, és tökéletesen megalkotott mesterségesen létrehozott emberek fogják a színházi előadásokat is nézni.
PS.A képek a Bábszínház Facebook-oldaláról származnak. Fotós: Piti Marcell
