Mezei néző

Különleges programnak ígérkezett szombat este az „Orfeusz, avagy Nárcisz Tükörországban” Pál András és Pető Kata előadásában, és ennek az egyszeri alkalomnak hagyok most röviden nyomot.

Kiss Richárd képe a felolvasószínházról

Hosszú ideig a színdaraboknak igyekeztek valamilyen ütős, mindenesetre minél rövidebb és jól megjegyezhető címet adni, de ennek a jól bevált szokásnak a Katonában ennek már korábban is ellene mentek. A „Minden kombi cirkó…” töretlen sikere azt bizonyítja, hogy a furcsa és nehezen megjegyezhető cím is megfelelő, ha kellően vonzó az előadás, amelyet mögé tesznek.

Mayer Szonja és Mészáros Béla

Néha megfigyelhető, hogy ugyanaz a darab/téma több színház műsorán is előkerül, valamitől aktuális lesz, és mivel ráadásul számomra fontos művészek kerülnek bele, szinte rákényszerít, hogy mélyebben foglalkozzak vele. Én pedig hagyom magam.

Írom mindezt a Stúdió K Nérójának bemutató előadása kapcsán, amely két részben, közel három órában került a nézők elé tegnap. Az egészen megtelt nézőtérről úgy tűnt, mintha minden a normális kerékvágásban menne, és nem is lenne járvány. Ugyanezt érezzük a színház online jegyeladó felületére rákeresve: már minden jegy elkelt november hónapra is, pedig manapság jellemzően bármire be lehet jutni az utolsó percben is, kevés színház tud teltházzal üzemelni. (Aki nem szívesen várna, annak javaslom a próbálkozást előadás előtt, mindig van, aki megbetegszik, vagy a járvány statisztikája miatt dönt a távolmaradás mellett az utolsó pillanatban, nem reménytelen soha a bejutás. Aki nem kockáztatna, azok pedig figyeljék a decemberi jegyárusítás kezdetét.)

Néró és Seneca - sárga és fekete - ifj. Vidnyánszky Attila és Spilák Lajos

Nem nehéz levonni a következtetést: Hegymegi Máté fizikai színházas rendezésének szóló igazán nagy érdeklődés a szereposztásnak köszönhető: a nagyon jó formában lévő társulattal az ifjabb Vidnyánszky Attila játszik együtt, aki a címszerepre érkezett vendégként.

A családon belüli zaklatás témája egyre gyakrabban említődik, nem olyan régen egy budaörsi Születésnap keretében is találkozhattunk vele, de a KV Társulat most kilencvenperces laza jelenetsorát Zsigó Anna kifejezetten a párkapcsolati erőszak köré építette. Kovács D. Dániel egy liftbe beszorította (ha nem is mindig egyszerre) a hat színészét, akiket föl-le hurcol az otthon és a számukra elvileg segítséget nyújtó ellátórendszer különböző részeit megjelenítő emeletek között, és módot ad arra, hogy vele együtt több oldalról is körüljárjuk a témát. Vannak visszatérő motívumok és helyszínek, bár a sorrend kialakításában nem vettem észre szabályosságot.

Már az előadás színlapjáról kiderül, hogy a bántalmazottak „kafkai útvesztőben bolyonganak” és: „A magyar nők átlagosan 35 verést szenvednek el, mielőtt segítséget kérnek. Ekkor 5-12 intézménynél, szervezetnél, hatóságnál tesznek panaszt az erőszak megállítása érdekében, mielőtt hatékony segítséget kapnak.” (nokjoga.hu)

Kárpáti Pál - Hajduk Károly - Urbanovits Krisztina - Száger Zsuzsanna : orvosi konzílium

Az előadás célja a figyelemfelhívás, és ez meg is történik, miközben szórakozunk. (Remélhetőleg bocsánatos bűn, de én elsősorban a szereplő színészek miatt mentem el, még nem felejtettem el a karantén előtti egyik utolsó legjobb emlékemet a „Terike és Irén”-t Urbanovics Krisztinával és Száger Zsuzsannával, hogy az egyik legfőbb motivációmat említsem.

A maszkokon túl nem emlékeztetett semmi a Szkénében a vírus-helyzetre, csupán az, hogy most a teljes folyosó hosszában elnyúló sorban álltak az emberek, nem pedig a büfében összetömörödve várták Szikszai Rémusz új rendezését. A nézőtér egészen tele lett a Vádli új bemutatójának harmadik estéjén is.

III. Richárd: Nagypál Gábor - Meyerhold: Mucsi Zoltán

Ez a hétvége olyan volt, mint a régi szép időkben: olyan sok volt a bemutató, hogy lehetetlen volt mindet épp a premieren megnézni. A József Attila Színház Amadeusát Koltai M. Gábor rendezésében így a második előadásán, vasárnap délután láthattam, jellemzően nyugdíjas közönséggel. A második előadás, illetve a délutáni időpont önmagában sem szerencsés, így együtt különösen nem, és ennek nyomát éreztem az előadás tempóján is, amelyik még talán nem állt be véglegesre. Az előadás értékei ettől még így is érvényesültek, és ajánlót tudok írni a három és fél órás produkcióról.

Tasnádi Bence és Fila Balázs - Mozart és Salieri

Ha valaki a darabot és címét nem ismerve megnézi Székely Kriszta rendezését, akkor sokkal valószínűbb, hogy a Jago nevet adná neki, mint az általa megvezetett Othellóét. Kovács Lehel alakításában ez egészen nyilvánvaló, sőt világos az is, hogy mi (kisebbségi érzés + féltékenység) juttatta el idáig.

Kovács Lehel - Rujder Vivien - Bányai Kelemen Barna

Nem egyszerű mostanában ajánlót írni, hiszen szinte képtelenség előre tervezni. Tipikus nézői magatartássá vált az előadás napján megvenni a jegyet, és ez indokolt, mert például tegnap is délután kettő után töröltek egy előadást, azaz hat órával a kezdés előtt.

Minden létező rugalmasságunkat elő kell venni, és lehetőség szerint úgy tervezni, hogy eközben ne éljük bele magunkat túlságosan előre az élménybe. Ez mindenképp veszteség, és ahogy tegnap magamon megtapasztaltam, nem is sikerülhet egészen, nehéz ez a „készülni is, nem is” állapot.

A színházakat viszont pont most nem szerencsés magukra hagyni, mert mire elmúlik a vírushelyzet, addigra a néző nélküliség csapását nem fogják kiheverni. Aki nem fél, az pártolja az általa kedvelt társulatokat, hogy túléljék a válságot.

Ezért kapom maga én is össze, és leírom, hogy én mit várok a novembertől, és ezzel is kicsit időt nyerek, hogy a három folyamatban lévő bejegyzésemet elengedjem. (A közeli napokban az Othellóról, az Amadeusról és a „III. Richárd betiltva” c. Vádli-produkcióról szóló beszámoló befejezését tervezem.

Don Giovanni - Müpa - nov. 28-án lesz a BDZ előadásában - számomra a hónap eseménye lesz, ha nem marad el

Hosszas előkészületek után megszületett egy új Poppea-interpretáció, amely után egy dolog biztosan elmondható: Almási-Tóth András előadásával elvonta a figyelmünket a maszkhordás kényelmetlenségéről, sőt a koronavírusról is.

Megtörténhetett, de mindössze egy nyilvános előadása volt, és az is a sorozatos megbetegedések miatt több ponton átalakított szereposztással, sőt Wiedemann Bernadett kiesése miatt egész jelenetek is elhagyásával.

Nagyon hálás vagyok az alkotóknak, hogy beengedtek a fotósok számára fenntartott főpróbára, és így az eredeti verziónak is nyomot tudok hagyni, nemcsak a premiernek. Nagyon sajnáltam, hogy a hétfői második előadás végül elmaradt, és erősen remélem, hogy a 2021-re tervezett felújítás alkalmával majd ez a talán túl részletes, ámde jól átlapozható ajánló néhány embert a megtekintés felé billent.

Daragó Zoltán - Cser Krisztián - Keszei Bori (Ámor, Ottone, Poppea)

Már most várom a következő lehetőséget, és sajnálom, hogy az Operaház évadának tervezése nem teszi lehetővé, hogy a megbetegedett művészek meggyógyulása után azonnal pótolni lehessen az elmaradt előadásokat. Ahogy figyeltem a közönség reakcióit, ebből még akár 5-6 is teltházzal játszható lett volna a vírus ellenére is.

Jó lett volna, ha mostanára megnéztem volna már az RS9 előadását Pilinszky és Sheryl Sutton beszélgetéséről, mert az előadásban felvetett témával kapcsolatban csak 1998-as emlékeim vannak: akkor foglalkoztam ezzel a könyvvel, amikor Kamondi Zoltán rendező is előszedte, akinek abban az évben néhány hónapig asszisztense voltam, és többek között egyeztetnem kellett a társulata produkciójához Thuróczy Szabolcsot, aki párhuzamosan Zsótér Sándor Ibusárjában is próbált a Játékszínben.

De Zsótér Sándorral kapcsolatban nem ez az első emlékem, hanem éppen a miskolci Woyzeck, amelyik az előadásban is rendezői pályája első állomásaként említődik. Lehet, hogy ezt már többször leírtam, de most megkerülhetetlen: ez után az előadás után, amelyiket nem értettem meg ugyan egészen, és maga a mű is új volt számomra, megéreztem, hogy itt most egy egészen másféle színházat látok, mint amit addig bármikor, és kíváncsi lettem arra, hogy más darabokkal mire jut.