Mezei néző

David Doiasvili pénteken bemutatott Sirály-rendezésére nagyon sok olyan mondatot érvényesnek találtam, amely a szövegben az ifjú titán, Trepljov előadását és műveinek stílusát jellemzi – „benyomást kelt az emberben, de semmi mást”. Már-már az volt az érzésem, hogy a modern rendezői színházi vonal karikatúrája a téma, esetleg önironikus reflexió. (Miután nem láttam a grúz vendégtől korábban más előadást és nem ismerem az életművét, ez csak sejtés, nem bizonyosság.)Méhes László, Stohl András, Nagy-Kálózy Eszter, Vidnyánszky Attila, Hegedűs D. Géza, Ert Zsombor, Antóci Dorottya, Majsai-Nyilas Tünde 

Két hét csúszással, de itt az ajánló "A tehetséges Mr. Ripley"-ről.

Az előadásra a történet ismerete nélkül mentem, és ebben a bejegyzésben gondoltam a hasonló „tudatlan” nézőkre, nem szpoilerezem magát a cselekményt – aki akar, könnyen utána tud nézni, de az előadás követéséhez semmiféle előismeretre nincs szükség.

Miután kiposztoltam a Mezei néző Fb-oldalára  az előadás pesti bemutatójának hírét, azonnal jött rá egy általános kérdés kommentben: miért van az, hogy filmekből olyan gyakran születik színházi feldolgozás. Ennek kapcsán indítottam el a gondolatmenetet: valóban jó ötlet-e a filmfeldolgozás? Ebben a konkrét esetben használt-e vagy ártott ez az előzmény?

Szántó Balázs Juhász Éva fotóján

Már megint új elrendezést láthatunk a Kamrában, ezúttal Giliga Ilka tervezőtől, amely nagyon sokat elárul már első látásra az előadás alaphangulatáról. A nyolcvan perces főpróba után az a benyomásom, hogy a látvány teljes mértékben szolgálja Tárnoki Márk rendezői koncepcióját. Mary Shelley kétszáz éve megírt művéből a rengetegszer feldolgozott Frankensteinből felejthetetlen előadás született, nagy színészi alakításokkal. Az átíró, Hajós Zsuzsa is említődjön – a szövegen is, nemcsak a jelmezeken is érződik a XIX. századi miliő. Hosszan fogjuk emlegetni ezt az estét, ugyanakkor azt is azonnal hozzáteszem: vigyázat, az előadás nem nézőbarát, nem kellemes, és sokkal jobb érzés rá utólag visszagondolni és morfondírozni az egyes részletein, mint amilyen volt nézni. A 18-as karikát is rá lehetne tenni, de ezúttal nem a nyelvezete miatt. A szokásosnál erősebben meg fogja osztani a közönséget.

A bejegyzést épp azért írom, mert ennek segítségével talán mindenki eldöntheti, hogy célközönsége lehet-e ennek a különleges estének, vagy jobb, ha kihagyja. Most nem tudok - sajnos - teljes szívemből lelkesülni, ugyanakkor ennek az igazán bátor előadásnak az elhallgatása részemről méltatlanul megúszós gesztus lenne. Igyekszem nem szpoilerezni jobban, mint amennyire az előadásról elérhető képek teszik. Szokodi Bea albumából válogattam, most sem volt könnyű.

A teremtmény - Rába Roland

Alfred Uhry darabja elsősorban filmként ismert, amely nyolc jelentős szakmai díjat, köztük négy Oscart is nyert. Mintha láttam volna, bár az is lehet, hogy ezt csak elképzeltem, mert sokszor szóba került. Nem meglepő, hogy a Veres1Színház is műsorára tűzte, hiszen önmagában már az is óriási előny, hogy könnyebben egyeztethető, mivel csak három színész kell hozzá.

Egri Márta és Kálid Artúr

Ezen az estén a Belvárosi Színházban, szinte teltház előtt kerülhetett színre.

Bognár Róbert és Schlanger András zenés játékának eddigi színpadi karrierje nem volt különösebben szerencsés: a szeptemberi bemutató óta mindössze negyedszer kerülhetett közönség elé a múlt szombaton délelőtt, hosszabb kihagyás után. Így még mindig egy fiatal előadásról tudok beszámolni.

Krúdy novelláit, illetve legismertebb hősét, Szindbádot színpadra tenni merész vállalkozás, de nem esélytelen, még akkor sem, ha előre tudható, hogy nem versenyezhet a legendás filmmel, és a varázsát a színészek személyes jelenléte adhatja csak. Engem mindenesetre az általam először 35 évvel ezelőtt megismert életmű ismételt átgondolására késztetett, illetve némi szükségszerű nosztalgiázásra - nem mentem hiába most sem a 6Színbe.

Kerekes József, Martin Márta, Schlanger András, Tornyi Ildikó

Várakozáson felül jó élmény volt a József Attila Színház előadása a 13 éves fiam számára is – ezen a vasárnap délutánon elfelejtettük, hogy egyáltalán nem szeretjük az operettet. Hargitai Iván rendezésének első felvonása után mindkettőnk első gondolata az volt, hogy akár azonnal jöhetne még egy teljes Csárdáskirálynő is utána.

Az első felvonás persze csak előkészítés volt, a történet igazán csak a második részben bontakozott ki, és jutottunk el az állótapsig délután hatra.

Lábodi Ádám és Kulcsár Viktória

A 6szín új vezetése megközelítőleg egy éve vette át a színházat, ahol még tavaly felléphetett Falusi Mariann is. A művészt most az évforduló tájékán visszahívták, és erre az alkalomra egyedi műsort állított össze. A dalok szüneteiben pedig beszámolt, hogyan telt számára a 2021-es év, amelynek éppen a finisében tartunk.

Erről a tegnapi eseményről írtam ezt a rövid nyomhagyó bejegyzést, amely nyilván egyben ajánló is Falusi Mariann egyéb fellépéseihez, amelyekről érintőlegesen szót is ejtett menet közben. Új albuma, a „Jazzkívánságműsor 2” akár karácsonyi ajándéknak is megteszi.

Pusztai Csaba, Falusi Mariann és Révész Richárd (fotó: Földvári Péter)

Az Operaház 25 éve vette le a Hoffmann meséit műsoráról, így nem meglepő a Székely Kriszta rendezését övező élénk érdeklődés, illetve az sem, hogy mindkét bemutatót követően a szereplőket erősen ünnepelte a közönség. A szombati estén a szokásostól eltérő módon az is érzékelhető volt a tapsrend során, hogy a nézők egyrészét maga a színpadi megvalósítás nem töltötte el örömmel, kinyilvánították tiltakozásukat, amelyet nemcsak azért említek, mert igen ritka jelenség. Jó hír, hogy ezáltal érezhették a szereplők, hogy a közönségnek nem volt mindegy, hogy mit láttak, véleményt nyilvánítottak. Ennek fényében az énekeseket méltató taps is felértékelődött. Másfelől azért, mert legalább nyolc nézőtárssal beszélgetve erről a tapsrendről, egyértelműen lemérhetővé vált, hogy a „búúzás” okairól, erősségéről, jelentéséről mindenki másként vélekedett.

Ha egy ilyen kis epizódot is annyira eltérően ítélünk meg, hogyan láthatnánk egy háromórás operát egyformán más-más háttérrel, viszonyulással a műhöz, a szereplőkhöz a hatalmas nézőtér eltérő pontjain?

Kolonits Klára, mint Stella, a lábainál László Boldizsár (Hoffmann) és Kálmán Péter (ezúttal Lindorf) - Hoffmann felett a pulton fekszik a Múzsa, Mester Viktória

Nekem a „minden néző másként lát egy előadást” evidencia, de azért megint nyomatékosan leírom előre: ez itt az én – szükségszerűen szubjektív - észleletem és néhány gondolatom a két előadás kapcsán. Mindenkinek ajánlom, hogy még ragadja meg az utolsó, december 15-i alkalmat és alkosson saját véleményt.

Vírus-helyzet ide vagy oda, a Budapest Bábszínház már megint előállt egy kitűnő előadással. Míg a kedvenc Héraklészem a felsősöké (elsősorban), ez most a gimnazistáknak szól. Miután 1994-től folyamatosan ezzel a korosztállyal volt dolgom, azt merem állítani, hogyha a diákokat arról sikerül meggyőzni, hogy a báb nem korosztály, és hajlandóak lesznek beülni a nézőtérre, akkor ez az előadás hatni tud rájuk, és eléri az alkotói csapat legfőbb célját: érdeklődést kelt az olvasás és a könyvek iránt általában, és külön felhívja a figyelmet Szerb Antalra és korára. Bízni lehet benne, hogy a diákok ki fogják nyitni a szerző regényeit és/vagy A világirodalom történetét.

Csarkó Bettina, Ács Norbert és L.Nagy Attila

Jól kezdődött ez a december: ez az én Sirályom volt.

Ennyi a rövid ajánló, de most jön még négy oldal ennek alátámasztására.

Hajdú László rendezésében nincsenek felesleges elemek, sem a díszlet, sem a mozgások szintjén, és minden mondatnak van mögöttes tartalma. Az összes szereplő szempontjából átélhetjük a történteket, nem egyvalaki személyes tragédiájához asszisztálnak a többiek, mindenki a sajátját szenvedi végig, bár más-más hozzáállással – van, akinek sikerül a sorsához jó képet vágnia.

Ebből az előadásból akár ez is átlátható, hogy a mindenki számára egyformán üres világban az igazi különbség éppen a mi viszonyulásunk, többet számít, mint a körülmények, vagy bármi más.

Előtérben: Nyina: Hermányi Mariann

A Gózon Gyula Kamaraszínház 2018 szeptembere óta futó előadását most már közel hozták hozzánk, a 6Színben remélhetőleg havonta legalább egyszer megnézhető lesz. Emlékszem, hogy hányszor beírtam magamnak, hogy erre „ki kell menni”, és elmaradt logisztikai okokból. Most már tudom, hogy jó volt az intuícióm, tényleg már a covid előtt látnom kellett volna, másrészt viszont azt is, hogy nincs veszve semmi – az előadás még műsoron van, és hátha még hosszan marad is.