Kiegészítő megjegyzések következnek a nov.14. és nov.16.-i Kékszakállú előadások kapcsán. A premierről készült beszámoló (nov.9.) itt.
Ritkán fordul elő velem, hogy egy előadás hetekig ennyire fogva tart, különösen így, hogy számos ( legyünk precízek: négy) más előadást is megnéztem "menet közben". Rendszerint egy-egy ütős Kovalik rendezés hatott így. A Mozart maraton volt ilyen fontosságú élményem, az (legalább) a következő 3 évemet döntően meghatározta, illetve a Mefistofele. Utóbbiból februárban ötöt tervezek nézni ismét, remélem, hogy így is lesz. Minél jobban ismeri az ember a művet, annál inkább lehet szeretni ezeket az előadásokat.
Furcsa, de az is előfordul, hogy egy olyan rendezést kezdek sokszor nézni, amelyiket egyáltalán nem szeretek, nem értek egyet az alapkoncepciójával sem, nemhogy a részleteinek a kidolgozásával. Nyilvánvalóan azért történhet meg ez, mert maga a mű annyira erős és az énekesek (természetesen a zenekarral!) valamit mégis sikeresen összehoztak, a rendezés ellenére is. (A MüPa Ring előadásait is nézem évek óta, annak ellenére, hogy egészen felháborodottan jöttem ki legelőször, nehezen szoktam meg, de néha már gondolok a júniusra...)
Most is mintha ez az utóbbi helyzet ismétlődne meg. Egy hete szombaton Galambos Péter két rendezése tett rám mély benyomást, hasonló módon. (lsd.a beszámolót) Azóta még kétszer láttam a Kékszakállút és még van két lehetőség az újranézésre (nov.21 és 23). Tervezem is ezt, hogy valamelyik nap ismét odavetődöm az Erkel Színházba. Most lehet megdöbbenni.
A második nézés alkalmával be is igazolódott az előzetes feltevésem: ha valaki képes elvonatkoztatni a rendezéstől és csak az énekeseket nézi, akkor láthatja, hogy irgalmatlanul jó Bretz Gábor és Mester Viktória, "élnek, élnek, itten élnek" - pontosabban az Erkel színpadán. Ezt azoknak írom, akik itt kiszállnak, mert ez a lényeges megállapítás, ezt fejtegetem a továbbiakban. Nézzétek meg, most még lehet! Borzasztóan sok eladatlan hely maradt még 21-re, sőt 23-ra is.