Mezei néző

Pénteken a délelőtt megint az általam kihagyott előadásoké volt. A kecskeméti Ciróka A csomótündért, a Steps On Stage pedig a Bengát játszotta. Kommentelhetné valaki, hogy ezek hogyan sikerültek. 

Az egri Harlekin bábszínház kezdte a délutánt, és egy hatvan percre húzott Rómeó és Júlia történetet játszottak asztali bábokkal. Nekik kevésbé volt szerencséjük, mint a csütörtöki Lúdas Matyi szereplőinek. A nagy teremben kevéssé érvényesültek ezek az apró bábok, ráadásul vizuálisan sem volt a produkció annyira érdekesen megcsinálva, hogy a mezőnyből különösebben kiemelkedjen. Kár, hogy csak a szombati napra építettek a színpadhoz egy tribünt, ugyanez az előadás közelebbről jobban hatott volna. (Sok évvel ezelőtt nekem is egyszer tönkrement egy előadásom egy diákszínjátszó fesztiválon pusztán amiatt, hogy nagyobb térbe került, én azt hiszem, hogy most is ez történt.) Jelen esetben a csoportosan kivezényelt ötödikes-hatodikos diákok nagyszerűen viselkedtek, követték a történetet. Beszélgettem néhányukkal, akik az előadás elején elég kedvetlenek voltak, nem szívesen jöttek színházba péntek délután. Somogyi Tamás rendezése foltokban hasznosítja a Shakespeare-dráma eredeti szövegét, de többnyire könnyen befogadható, hétköznapi párbeszédeket hallunk. A dajka és Lőrinc barát figurája kicsit karakteresebb lett, emlékezni lehet a hírnök fiúcska szerencsétlenkedésére egy papírlappal, de nagyjából ennyi. Nyugtáztam, hogy mivel ez az előadás talán a történet felmondását ("kötelezők röviden" ?) tűzhette ki célul,  az ismeretterjesztést, nem én vagyok a célcsoport. Másként hatott ez azokra, akik sosem hallottak a történetről.

A csütörtök második előadása a Toldi a budapesti színművészetisek ötödéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztályának legendás, sokra becsült produkciója. Ezt a Horváth Csaba-előadást még eddig minden olyan ismerősöm dicsérte, aki megnézte. És akik megnézték, rendszerint többször visszaültek rá. Sőt olyan személyt is ismerek, aki még Székesfehérvárra is elment utána, mert annyira tetszett neki. Amikor meghallottam azt a koncepciót, hogy mozgásszínházként állítják színre a Toldit, de úgy, hogy a mű teljes szövege is elhangzik közben, azért nem tartottam ezt annyira magától értetődően jó megoldásnak. Kicsit féltem attól, hogy erőltetettek lesznek a megoldások. Ahogy korábbi Horváth Csaba előadások kapcsán kifejtettem (Godot-ra várva, A nagy füzet) nem egészen a rajongó pozíciójából viszonyulok a fizikai színházi mozgalomhoz, kevés ilyen előadást nézek. Ugyanakkor A nagy füzet éppúgy a csúcsok közé tartozott a tavalyi évadomban, mint ahogy a Zsótér-Peer Gynt. Éppen ezek a hagyományos sémába be nem illeszkedő előadások azok, amelyek igazán hatni tudnak, amikor érezhető a gondolat és az, hogy az előadással akarnak valamit.

Tehát nagy várakozásokkal ültem be annyi halogatás után erre a Toldira, amelyet a Marczibányi nagy színháztermében játszottak. Sajnos ezt az előadást valaki általános iskolák felső tagozatosaira is alkalmasnak tartotta, 10+/os minősítést kapott. Fogalmam sincs, hogy ennek pusztán az volt-e az alapja, hogy a Toldi hatodikos anyag, ami igaz, vagy netán megkérdezték a rendezőt, aki egyetértett ezzel a besorolással. Ezen a csütörtökön a döntően általános iskolás és feltehetően előkészítés nélkül érkező, színházhoz nem szokott gyerekek nem tudták igazán élvezni a száz perces, szünet nélkül megtartott mozgásszínházat. (Mindössze egy középiskolás csoport jött el.) Ezért a gyerekek nem hibáztathatóak, ahhoz még túl kicsik, hogy tudjanak egy színházi előadáson kultúráltan unatkozni. Nem volt nekik való. Ami baj, hogy most szereztek egy rossz élményt és később kevésbé lesz kedvük egy másik színházi előadással szembesülni. Pedig maga az előadás invenciózus volt, tele izgalmas megoldásokkal, amelyek az én figyelmemet fenntartották volna, ha a körülöttem ülők beszélgetése, mobilozása, ki-be szaladgálása nem zökkentett volna ki folyton. A gyerekek figyelmét különösen próbára tette a kezdés, amikor jelzésszerűen utaltak az elmesélendő történetre. Ugyanígy nehezítette a befogadást, hogy tréningruhás fiatalok személyesítették meg a szereplőket, nem kaptak illúziókeltő jelmezeket, sőt Toldi szerepét is felváltva játszotta két színész, változott a narrátor, aki hol szerepben beszélt, hol nem. Még akkor is, ha történetesen már mindenki tanulta a Toldit, nehéz a feladat, hogy a bennük élő középkori parasztfiú-lovagnak el tudjanak képzelni egy fiatal fiút joggingban. Ha valaki ragaszkodik a tizenkét éves korosztály jelenlétéhez, akkor muszáj lett volna az előadás előtt bevezető foglalkozást is tartani nekik. 

Kedden ismét két kihagyott előadás (Mesebolt: Tá-ti-ti, Kerekasztal: A hosszabbik út) után, délután kezdtem a szemlézést.(A hosszabbik út végzős középiskolásoknak való, és mivel egy ilyen osztályt tanítok, nekik december közepére megrendeltem ez utóbbi előadást. Beszámoló dec.18-án várható erről.) A Mesebolt délután egy másik előadást játszott, Galuska László Pál darabját "Madarak voltunk" címmel. Viszonylag nehezen tudtam erre az egy órára beesni, de kíváncsivá tettek azok az előzetes vélemények, amelyeket a nemrég alakult szombathelyi csapat előadásáról hallottam. Furcsa egybeesésként, többen is egyöntetűen a "szép előadás" fogalmát használták rá, más gyerekszínházban dolgozó és kritikus is - és valóban, ez a jó kifejezés.

A héten összesen 22 előadás tartottak a Marczibányi téren, délelőtt és délután. A műsort látva, azonnal látszott, hogy csak részben tudok majd jelen lenni és csak egy  töredékét láthatom majd a kínálatnak. Sok előadást kihagytam, olyanokat is, amelyekre feltétlenül kíváncsi lettem volna. Összességében 10 (és két fél) előadásról tudok beszámolni.Ennyire értem rá és mivel korábban láttam másik kettőt is, lényegében az előadások kétharmadáról alakult ki valamilyen véleményem. Sok-e vagy kevés? Én mindenesetre jól éreztem magam, ritkán unatkoztam, érdemes volt ezekre az előadásokra, amelyeknek nem én voltam a célcsoportja, mégis beülni. Azt sajnáltam, hogy a szakmai beszélgetésekre nem tudtam már eljutni, feltételezem, hogy néhány előadás keletkezési körülményeire fény derülhetett volna és most több információval szolgálhatnék.

A Szemle célja sejthető, de nyomatékosan ki is emelték a november 12-én tartott sajtótájékoztatón. Nem kirakatrendezvénynek szánták, hanem a művelődésszervezők és más szakemberek figyelmét fel akarták hívni a legjobb előadásokra, hogy aki teheti, inkább ezeket rendelje meg, nem pedig más, kevésbé jól sikerült előadásokat. A három válogató nyolcvan előadást nézett meg előtte, és közülük ketten (Szakall Judit, Sándor L. István) minden általam látott előadást a szemle keretében is újranéztek, feltételezhetően az egész programot.  A műsorfüzetben további 19-re is felhívják a figyelmet, amelyek hely és idő hiányában nem kerülhettek be a szemlére, de mégis fontosnak bizonyultak számukra. Miután nekem kevés rálátásom van a nagy egészre, de ezek az előadások meggyőzőnek tűntek, elégedett voltam ezzel az összképpel, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy az itt bemutatott előadásokat mekkora szakadék választja el a többitől, amelyek alulmaradtak.

Ma este a nap folyamán megtekintett négy gyerekelőadás után (a 7. Gyerek- és Ifjúsági Szemlének köszönhetően), ötödik élményként kisebb gondolkodás után mégis elzarándokoltam az Erkelbe, hogy a Kékszakállú-sorozat utolsó estéjét megnézzem. Tudtam, hogy ma van az utolsó előadás, illetőleg más előadást már lemondtam ennek a kedvéért. Így kissé kilúgozott állapotban is az Erkelt választottam. (Nem bántam meg.)

Számomra ez volt a negyedik élmény, a korábbi megtekintések (beszámolók: itt) után már maximálisan felvértezve, minden effektre felkészülve mentem. Első nézés esetén szinte lehetetlennek érzem, hogy valaki ne a külsődleges tényezőkre figyeljen, illetve ne a rendezői koncepció megfejtése kösse le egészen. Így negyedszerre ez a probléma már végleg nem állt fenn. Valamelyik TV-csatorna rögzítette az előadást, amely valószínűleg  motiválhatta a közreműködőket. A mai előadást vették fel, ráadásul szerencsére a színház is eléggé tele volt. Egy kortárs opera+Bartók kombináció esetén nagyon szép, hogy ennyien eljöttek,bár az emeleten bőven akadtak üres helyek. Miután ma sikerült csakis a két énekest figyelnem, illetőleg a zenét hallgatni, elégedetten távoztam. Rá se hederítettem a háttérben felaggatott képekre.

Mintha még ez a mai este erősebb is lett volna a korábbiaknál, több erőt, lendületet illetőleg dühöt és elkeseredést éreztem az énekesekben. Ott az a függöny, mégsem jutott eszébe senkinek levetetni. (A mellettem ülő "törzslátogató-jellegű" mezei néző a szomszédaival ugyanezt beszélte meg a taps alatt: "na de minek ez a függöny?"  Ezt kérdezhetné mindenki....Jelképesen is értelmezhetjük ezt kínunkban, ha végleg nem akarunk pusztán egy énekes-ellenes, ámde látványos rendezői gesztust látni benne. Igen, higgyük el, hogy két ember igazán nem tud egymásra találni, még akkor sem, ha mindkettőben meg van a jó szándék. Egyedül vagyunk, sosem fogjuk tudni vagy merni áttörni ezeket a szinte láthatatlannak tűnő falakat. Ezek ott vannak, elnyelik az erőnket, felemésztik az energiáinkat. Hiába minden. Ez egybevág a Kékszakállú üzenetével, de nem vagyok biztos benne, hogy Bartók azt akarta, hogy az énekesek pusztuljanak is bele abba, hogy az operáját éneklik, azzal, hogy aránytalanul meg kell erőltetniük - feleslegesen - a hangjukat.

Ma a darab közreműködői egy időre elköszöntek az előadástól, sőt lehet, hogy ez is a korábbi Kékszakállú-rendezések sorsára jut. Mario viszont más párosítással ismét lesz tavasszal. Aki lemaradt, azt biztosan pótolhatja, ezt nem. Bennem maradandó nyomot hagyott és azt hiszem, hogy még így is hiányozni fog. És ez kizárólag a zenekar, Héja Domokos és persze a két nagyszerű, színészként is helytálló énekesünk - Bretz Gábor és Mester Viktória -  érdeme.

Régi szép miskolci emlékeket idézett benne a kaposváriak vasárnap esti vendégjátéka. Schwajda György volt az írója annak a Lúdas Matyinak, amely 1978-ból az első színházi élményem. Ha a szerző nevét hallom, akkor ez az élmény jut eszembe, illetve Somló István (a lúd megszemélyesítője), aki most egy éve halt meg.  A másik konkrétabb élmény magának a darabnak az egyik jelenetéhez kötődik. Zöld Géza, a nyomdász-brigád egyetlen dolgozó tagja szovjet filmre megy és beszámolót ír a brigádnaplóba. Sok sok éve nem jutott eszembe, hogy igen, évekig jártam általános iskolásként anyám szocialista brigádjának bérletével (főleg) operetteket nézni és én is éppen a brigádnaplóba készítettem az első előadás-beszámolóimat, melyek persze nem voltak se túl személyesek, se túl részletesek.

A további asszociációim inkább már Kaposvárnak szóltak, ahová már régen nem jutottam el és jó esetben egy-egy vendégjátékot láttam a társulattól (Vaknyugat, Othello Gyulaházán legutóbb). Kovács Zsolt játékának (bizalmatlan szakszervezeti bizalmi) mindig örülök, ahogy most is, de egészen tetszett Fándly Csaba is főszereplőként. (Neki voltak nagyon erős pillanatai a hétfői gyerekelőadásban is, a Holnemvoltfá-ban, amelyet a Marczibányi Téren a 7. Gyermek-és Ifjúsági Színházi Szemle keretében lehetett látni. (Erről nem írok külön, mivel színházon kívüli okokból ott kellett hagynom az előadást nem sokkal a fele után.) A két előadás másik közös szereplője volt Tóth Molnár Ildikó is, aki a Csodában kifejezetten élettel telítette a pincérnő néhány jelenetét. Éreztette néhány néma mozdulattal is, hogy mi a véleménye a vendégeiről.

Ez az előadás sem tüntet fel dramaturgot.Közvetlenül előtte láttam Az ördögöt a Karinthyban. Ők sem említik, hogy kik dolgoztak a szöveggel, pedig kifejezetten jó az a néhány módosítás mindkét előadásban. Igen, hazamentem a dupla előadás után és mindkét darabot elolvastam a rákövetkező napon. Emiatt tudom ezt a részletet értékelni.

Mennyire becsületes ember az, aki anyagi érdekből megy férjhez? És az, aki más nővel tart fenn viszonyt, mint akit szeret? Magukat hőseink annak tartják és erről a tisztességről, a társadalmi megbecsülésről és a biztonságról nem szívesen mondanának le. (De ekkor lép közbe az ördög.)

Egy kis ízelítőt kapunk a házasság természetrajzából a Karinthyban. Molnár szerint: "A házasságban az asszony folyton hiányokat érez. Ezeknek a hiányoknak az összessége a férj. Aztán jön valaki." Ezt a témát, a házibaráttal kiegészített szerelmi háromszöget sokan szeretik. Erre egy variáció a darab is.

A vasárnapi matinén néztem meg az előadást, amely a főpróbát is számításba véve, éppen a negyedik volt. Az előadás már most is egészen kiforrott állapotot mutatott és egészen beszippantott.Tetszett, lekötött. Jól éreztem magam a Karinthy Színházban. Ha semmi rendkívüli nem jön közbe, Az ördögnek szép hosszú szériája lesz, legalább öt év. Túlságosan is kevés Molnár Ferenc-előadás megy Pesten, magát Az ördögöt sem játsszák gyakran, erős színészekre épít a rendezés...-nagyjából ezekre alapozom a véleményemet.

Nyári bemutató volt a Római vakáció, az Orlai Produkció egy újabb filmes adaptációja. Együttműködésben készült a Szentendrei Nyárral és a FÜGÉ-vel. Július 26. óta nemcsak Szentendrén, más helyeken is játszották, a Belvárosi Színházba csak most érkezett meg a hónap elején. Egészen biztos, hogy még járni fog néhány helyszínen, hiszen az Orlai Produkció minden előadását eleve alkalmassá teszik a turnézásra. Így legalább olyan helyeken is nézhetnek színházat az emberek, ahol nincs állandó társulat. (Vagy ha van, akkor változatosabb lesz így a kínálat a vidéki városokban is. Nézhetnek az emberek fővárosi híres művészeket.)

Vasárnap este (nov.10.) telt ház volt. Ősz vége van, korán sötétedik és úgy tűnik, hogy jónéhány mezei néző ezt az előadást választotta hangulatjavítónak.(Egy kritikust láttam, rajta kívül erősen úgy néz ki, hogy csak mezei nézők jöttek ezen az estén a Belvárosiba, a "szakma" valószínűleg már a bemutatóra azonnal kiutazott Szentendrére. ) Egészen mellékesen én éppen ebből a célból néztem most. Az előző napi Kékszakállú után muszáj volt valahogy helyreállítani a kedélyállapotomat. (Félreértés ne essék, nem a mű viselt meg, hanem a rendezés ostobaságai. Bővebben erről itt.) És a Római vakáció valóban segített is.

2013. nov. 6.

Az Őfelsége pincére fontos alapmű, ehhez méltó előadást vitt színre Michal Dočekal rendezésében a kolozsvári társulat. Nagyszínpadi nagyprodukció, vélhetően az évad egyik kiemelt bemutatója (bár a teljes évadból sok van még hátra, a színház honlapja szerint jelenleg hat bemutató is előkészületben, közöttük a Sweeny Todd, az Ivanovék Karácsonya vagy Silviu Purcarete rendezésébenRoger Vitrac: Viktor, avagy a gyermekuralom c. műve: egyszóval rendkívül erős kolozsvári évad ígérkezik). Olyan rangú és súlyú előadás, amire eljönnek „a pestiek” is. (A ma esti előadáson itt volt legalábbis egy magyarországi színikritikus kisebb kísérő társasággal.)

 A Bohumil Hrabal regényéből készült adaptáció szubjektív XX. századi európai korrajz a kisember szemével, aki - kihasználva a szerencséjét, lehetőségeit - a képességeihez mérten naggyá lesz, majd visszazuhan. Megéli a fasizmus és a kommunizmus uralmát, megsemmisül lelkileg, erkölcsileg és anyagilag is, majd önmaga halálát „túlélve” emlékezik vissza. Főhőse Jan Dite, az alacsony növésű és nagyra törekvő cseh fiú, aki eminens pincérből feldolgozza magát az arisztokrácia köreibe, alázatos kiszolgáló személyzetből nagytőkéssé, szállodatulajdonossá lesz. („Nem kell, hogy szeressenek, de eljön a nap, amikor respektálni fognak” - hangzik az életfilozófiája, amelynek szellemében megvalósítja álmait.) Átmenetileg a magánéleti szerencséjét is megalapozza, beleszeret egy „rendes” (meggyőződéses) náci német lányba, ám hiába minden próbálkozása, hogy elsajátítsa ’a nagy német eszmét’, a házasságkötésük nem válhat gyümölcsözővé. („Egész Németországból egyedül téged szeretlek” - ismeri fel Jan keserűen, nézőpont kérdése, hogy túl korán vagy túl későn.) Az eleinte hasznosnak ígérkező házasságból gyermek nem születik (meghal, mielőtt megszülethetne), Jan a feleségét is elveszíti (megözvegyül), utóbb a szerelemnek induló kapcsolata hazaárulásnak minősül. A karrier és a magánélet egyszerre omlik össze, de hátravan még a magányos megöregedés. Túl hosszú (túl sok és túl erős) volt ez a XX. század Európának.

 A kolozsvári előadás alapvetően a Jan Ditét alakító Bogdán Zsolt személyiségére épül. Nagyon kell szeretni Bogdán színészi alkatát, egyedülálló hangszínét, stílusát, modorát ahhoz, hogy az előadás feltétel nélkül tetsszen. Kolozsváron érezhetően szeretik, sikere van. Az a színész-alkat, aki - egyénisége súlyánál fogva - megköveteli magának a teljes és szinte kizárólagos figyelmet, ráhangolódást. Ebben a rendkívül erős társulatban nincsenek oda nem való színészek, az előadásban nincsenek gyenge alakítások, mégis a főszereplő egyénisége a meghatározó, ő hagyja a legerősebb benyomást a nézőben. A titka talán, mint minden nagy színészé, hogy belülről játszik, a fejében, gondolatban formálódik a karakter és az ábrázolt sors.

Bemelegítésül idézem azokat a sorokat, amelyeket éppen ma (nov.15.) két éve írtam az akkor még zárkörű körlevelemen az előadás kapcsán:

Nagyjából két év után ugyanarról a helyről (tizedik sor széle) láttam ismét Bagossy László rendezését az Örkényben. Míg először egyedül mentem, most egy középiskolai osztállyal együtt, akik délután a színház ifjúsági programján is részt vettek (IRAM).

Jó ez a kezdeményezés, ugyanis a drámafoglalkozás felkészíti a gyerekeket azokra a problémákra és kérdésekre, amelyeket a darab felvet. Feltétlenül jobb egy ilyen után menni, mint minden előkészítés nélkül beesni Shakespeare János királyának Dürrenmatt által átdolgozott verziójára.

Elég sok jelenetre emlékeztem, és az volt az alapvető benyomásom most is, mint két éve. Nem éreztem azt, hogy elfáradt volna az előadás, ugyanúgy a hatalomvágyról, a hatalom birtokosainak viselkedéséről szól és a színészek éppúgy erős gesztusokkal, karikírozva játszanak. Mindenki lecserélhető-kiüthető sakkfigura egy véget nem érő játszmában, a királyok éppúgy, mint a parasztok.

A politika voltaképp színház, ezt a teátrálitást nyomatékosítja a többrétegű függöny, és ez a díszlet (Bagossy Levente munkája) egyben humorforrás is. Hamis a kép, amelyet a politikusok nekünk mutatnak, minden csak beállított kép, miközben a háttérben ott vannak a felakasztott hullák.

A színház következő évadában több olyan előadás is született, amelyek szintén a színház-jelleget sugározták, de éppen nem a színház külsőségeit, az ünnepélyességet, amelyet a bársonyfüggöny képvisel, hanem a lecsupaszított, minden díszlettől megfosztott színpadot. (Ilyen volt A vihar, a Peer Gynt is.) Ebben az előadásban a színpadiasság képmutatást, átlátszó hazugságot jelent, amely a műben felmutatott mindkét oldalra jellemző (János és Fülöp királyra, sőt a legerősebb oldalra, az egyház képviselőjére is).

Működik a politika gépezete, megláthatjuk az előadásban, ahogy Shakespeare királydrámáiban azt a folyamatot, ahogyan meginog egy frissen koronázott király helyzete, milyen válságokon megy át, amíg aztán politikai gyilkosság áldozatává nem válik és elveszíti a trónt. Átlátható a folyamat, ahogy például a színigazgatói pályáztatás menete is kétségtelenül az (idézve egy nemrég megjelent cikkből), sőt jelen esetben ez még humor forrása is. Az a tény, hogy mind Shakespeare, mind Dürrenmatt azt szűri le tanulságul, hogy a világ nem jobbítható, nem változtatható meg az alapképlet még személyes áldozatok árán sem, azért szomorú. De ez az előadás közben nem jut eszünkbe, a különböző szereplők pusztulását nem éljük meg tragédiaként, mivel senkihez nem tudunk kötődni. Mivel ennyire rutinszerűen teszi mindenki a dolgát, valóban úgy, mintha  csavarként viselkednének csupán a gépezetben, az egész komikussá is válik.Rengeteget nevetünk emberek halálán, egy város szétrombolásán. Nincs mit tenni, a darab felépítéséből ez következik.

A színészek most is csapatban, nagyon egységesen dolgoznak, átjön az összhang. Most is vannak, akiknek kisebb és jelentéktelenebb a szerepe, mégis odateszik magukat és azok a kis villanások, amelyek adódnak, jelentősek, emlékezetesek lesznek. Polgár Csaba most is viszi a prímet, mintha csak egy jövendő Lear király fattyú-szerepére készülne. Lassan eljöhetne az is. Debreceny Csaba János királya elég súlytalan, valószínűleg szándékosan az. Nehéz elhinni neki, hogy annyira érdekli az uralkodás, ő is inkább csak az ebéddel lenne elfoglalva, akár csak Lipót Csuja Imre alakításában. Nem tűnik olyannak, aki szeret bonyolítani. Fülöpre (Gálffi László) ez még kevésbé mondható el. Unatkozik,és mivel hozzá fordulnak segítségért és közben alkalmat lát a haszonszerzésre is, hát belevág a különböző hadjáratokba. (Egyedül Lipót az, aki élvezi a háborút.) Bravúros Máthé Zsolt két udvaronca, a kopasz-szemüveges angol (Pembroke) és a szőke parókás Chatillon. Ficza István két szerepet kapott szintén, és az egyikben (vidéki nemesúr, a Fattyú testvére) ugyanazt az akcentust használja, mint amelyet a Vaknyugatban egy egész előadáson át. Jelen esetben pár percről van szó, egyetlen jelenetről és helyén van ez az ötlet. Most nem idegesített, mint a másik előadásban, amikor megalapozatlan, hogy az egész falut reprezentáló négy szereplőből egy erős akcentussal beszél, a többiek beszédében pedig nyoma nincs ennek. Amint ma is megállapítottam, nagyon ígéretes tehetség Ficza István, dauphinként is néhány pillantással, mozdulattal kifejezi, hogy milyen viszony fűzi a színpadon lévőkhöz. Mácsai Pál nagyon kevés jelenetet kap, de azok mind ziccerek. Kanonokként ő az, aki a cselekmény felén is túl megjelenve, egészen maga felé fordítja a figyelmet. Mindkét egymás ellen harcoló királynál hatalmasabb az egyház és a döntés, az igazi hatalom mégis az ő kezdében illetve a "szürke eminenciásokéban" van, akik eredetileg csak egyszerű parancs-teljesítőknek tűnnek. Mácsai most is lubickol a játékban (legutóbb a Kék angyalban láttam, akkor is kevés, de nagyon hatásos jelenete volt), széles gesztusokkal játszik, túlzásokkal. Beleillik az előadás stílusába.

Legközelebb: 2013. dec.29-én

Színlap