Mezei néző

Igen, Lovas Rozit néztem ma a Tháliában a Vidéki Fesztivál keretében -  NÉGY otthon töltött este után.  A még júniusban kitűzött tervek szerint történt ez, hiszen se Miskolcra, se a POSZT-ra, sőt még a Városmajorba se zarándokoltam el az előadás után. (Utóbbi alkalmat eléggé el nem ítélhető módon egy Hunyadi miatt sztornóztam.) Most viszont a két hónapja várt Don Carlos sorozat első darabját hagytam ki. ( Minden vágya nem teljesülhet egy embernek, vagy legalábbis egyszerre nem, bele kell nyugodni.)

"Nekem olyan kevés gondolatom van, hogy mind ki kell mondanom" - hangzik el a szövegben a címszereplő szájából. Ezt a keveset most megosztom, ha kell, ha nem.

Vasárnap este az Operaház nézőterén végigtekintve az volt a benyomásom, hogy mintha nagyjából ugyanaz a közönség ült volna be, mint előző este.Alig voltak, akik az épülethez öltöztek fel. Nem voltak külföldiek sem, amely a földszinten nagyon szokatlan, szinte csak főpróbákon fordul elő. A jegyszedőknek kissé meg kellett küzdeniük azokkal, akik a kólát és a perecet be akarták vinni a nézőtérre. Lehettek jó sokan, akik valószínűleg most voltak az Operában. Olyanok sokkal kevesebben lehettek, akik most voltak először KFT-koncerten. 

Egyáltalán nem kedvelem a gálaműsorokat, így egészen szerdáig ezt a programlehetőséget figyelmen kívül hagytam. Csak a két délutáni egyfelvonásost terveztem be. Hasonlóan a Csillagóra gálához, most is a szereposztás győzött meg arról, hogy ott a helyem.

Az Operaház két szabadtéri egyfelvonásosára nem lett volna muszáj szombaton odarohanni, nyugodtan kolibrizhettem volna estig, vagy átmehettem volna a Pozsonyi Piknikre is. Lesz még három hétvégi nap, amikor ugyanezt a két darabot lejátsszák ( szept. 13, 20, 21 !), nem lett volna egészen esélytelen a pótlás. Ennek ellenére, most is a tavalyi beidegződésekre hallgatva, a szereposztás illetőleg a rendezők (Fehér Balázs Benő, Almási-Tóth András) ismeretében mégis a Szfinx teraszon töltöttem a délután nagyobb részét. Nem bántam meg ezt a döntést, örülök, hogy így alakult.

Ha lehet két várakozás közé egyenlőségjelet tenni, akkor azt mondhatom, hogy amennyire vártam Fabók Mancsi előadását, éppúgy vártam a Cirókásokat is. Nagyon egyszerű oka van, kettő is: a Csomótündér és a Címzett: Anyegin.

A bevezető után íme az első előadás tegnapról:

Fabók Mancsi Székely menyecskéjét már tavaly a Gyerekszínházi Szemlén is láthattam volna. Elmulasztottam „egyeztetési okokból”. Ezt nem egy (= három) kritikus ismerősöm minősítette kapitális tévedésnek, mert „Fabók Mancsi: az valami csoda.”

Amikor a szeptemberi évadkezdést képzeltem magam elé, akkor négy eseményt vártam leginkább. Az első, az Örkény Kert beváltotta a várakozásaimat, sőt kissé túl is szárnyalta. Ugyanez mondható el a tegnapi napról is.

Mostanában az a benyomásom, hogy elég sokan és sokfelé próbálkoznak operabeavató programokkal. Az Operaház berkein kívül is felismerték, hogy közönség nélkül nem megy. Ma este az Óbudai Társaskörben fázisbemutatót tartottak (az utolsó zongorás próbát) Purcell: Artúr király című dramatikus operája alapján.

Az új lakásba költözéssel tettem három fogadalmat, amelyből egy azonnal megdőlni látszik. A mai napon már fogtam magam és elindultam egy színház felé és attól tartok, így lesz ez a következő három napban is. (Akik operás bejegyzést várnak, azoknak lesz részük bőven ebben...)

Hogy milyen élmény volt az Örkény Színház évadnyitó napján részt venni? Megnyugtató. Úgy éreztem, hogy végre megállt egy kicsit az idő, nem vágytam vissza se a múltba, sőt mi több: nem szaladtam volna előre a jövőbe sem. Pont jó volt a füvön ülni és hallgatni a zenét. Most már szinte nosztalgiával gondolok rá vissza. Egy négy napon át- meg átírt két és fél oldalnyi bejegyzés következik.