Az Opera műsorának összeállítói június végére tartogattak nekünk öt Hunyadi-előadást, talán némi levezetésképpen a Strauss-fesztivál után.
Szűcs Gábor rendezésével a bemutató idején (2012. szeptember), és a tavalyi évad végén is szembesültem, nem is egy alkalommal. (lsd. "Hunyadi háromszor" az első előadásokról, majd a tavasziról: "Nincs vígasz csak a mennyben" - igyekszem magam nem ismételni.) Most megnéztem a sorozat első előadását, sőt szombaton visszaültem néhány külföldi egyetemistával is, akik számára éppen ez a Hunyadi jelentette életük legelső opera, sőt legelső színházi élményét is. Szerették. Megfogta őket a zene (Medveczky Ádám vezényelt), néhány főszereplő játéka és talán a mű romantikus világa is.
A Hunyadi a XV. században játszódik, de leginkább a XIX. századra emlékeztető ruhákat láthatunk a szereplőkön, keverve XX. századi illetőleg mai viselettel. Bőröndökbe zárva látjuk a történet legfőbb szimbólumait, a múlt velünk van, megkerülhetetlen – üzeni a rendező. Fontos szerepe van a háttérbe kivetített képeknek, megerősítik a gyűrű motívumot, amely engem persze elsősorban a múlt hétvégén látott Ring-ciklusra emlékeztet (és közben lelkiismeret furdalásom is támad a félig kész Istenek alkonya bejegyzés miatt).
Erkel operája egy olyan korszakot idéz, amelyben az ESKÜ központi szerepet játszott, amikor még komolyan gondolták az örök szerelmet és hűséget és az adott szóra építeni lehetett, bár a történet azt bizonyítja, hogy akkor sem játszott minden szereplő az elvileg általánosan elfogadott szabályok szerint. Ha valakiről ez ki is derült, akkor gondolkodás nélkül ledöfték. Az árulás, a hitszegés vért kívánt,"mi sem marad megtorlatlan. A bosszútól fűtött indulatból elkövetett gyilkosságot „önkéntelen hibának” lehetett nevezni. Nincs középút a mű világában, van aki jó, van aki rossz. A király pedig egy mozdulattal felemel vagy elveszejt. Ebben a világban is van aki jól érvényesül, nagy karriert fut be (egy darabig), aztán mégis belebukik.
A legidealistább szereplő, akinek kizárólag pozitív tulajdonságai vannak, maga Hunyadi László. Énekesileg hálás feladat, mert emlékezetes szólói és duettjei is vannak, lehet rokonszenvezni vele és szerelmével, ugyanakkor a figura túlságosan is nagy ártatlansága nem sok lehetőséget ad színészileg. Tragédiája egyenességéből, idealizmusából fakad, bukása törvényszerű. Nem menekül börtönéből, mert az annak az elismerése lenne, hogy joggal nevezték árulónak. Valószínűtlenül jó ember és ez nehezen mutatható meg hitelesen. Ez az opera is súrolja némileg a történelemhamisítást, amikor Hunyadi László alakjához semmi módon nem kapcsol hatalom-vágyat, csak azt látjuk, ahogy szerelméért rajong, de ez a szerző döntése, nincs sok lehetőség ezen módosítani, ellenkező esetben a mű érzékeny egyensúlya felborulna.
Fekete Attilát sokadszor látom, hangjának szépsége hat ránk most is, de néha az az érzésem, hogy ha néha visszafogna a feltétlenül imponáló hangerejéből, még ennél is nagyobb hatást érhetne el. A piánói a legjobbak. Akár így, akár úgy, feltétlenül örülünk annak, ha ő énekli a szerepet, nem tudnék senki mást mondani, akit már hallottam és hangilag alkalmasabb lehetne nála. Erős esélye van rá, hogy még kétszer meghallgatom ezen a héten is. A rendező nem egyszer szoborrá merevíti az énekeseket, hogy ne zavarják meg egy-egy szóló elhangzását. Néha talán jobb lett volna, ha a főszerep minél plasztikusabb eljátszatásához még valamit kitalál, hogy Hunyadi László sokkal inkább éljen és ne merevedjen bele egy-egy hősi gesztusba.
A hős szerelme, Gara Mária ezúttal Kriszta Kinga. Két nézés után azt mondhatom, hogy ez a lány viszont mindig él, érezni a fiatalságát, ártatlanságát, szerelmét és szeleburdiságát is. Nem morfondírozik sokat, apja akaratával szembeszállva is megy a börtönbe, lefizeti az őröket és szöktetné vőlegényét. Érezni az alakításban az erőt, a vitalitást. Nagyon szerethető. Vannak apró gesztusai is, ahogy megsimítja szerelme vállát, az sokat mond. Túl nagy mozgástere neki sincs. Lényével és játékával is meggyőz arról, hogy a király is első látásra beleszeretett. Nem csak megszólaltatja a La Grange ária koloratúráit, de valóban elhisszük neki, hogy ő Hunyadi nagy szerelme. Kisugárzása van és ez nagy dolog.
A tiszta és folt nélküli jellemek közé tartozik Hunyadi anyja is, akit ezúttal nem Fodor Beatrix szólaltat meg, akivel már nagyon megszoktam, hanem Kolonits Klára. Kifejezetten jó a szerepben, a részvétünk az övé. A közönség mindkét este felismerte az énekes hangi kvalitásait, előadás közben is rengeteg tapsot kapott és a végén őt ünnepelték a legharsányabban. Erkelnek is köszönhető, erősen úgy tűnik, hogy a fiát sirató anya alakjáról volt a legtöbb mondanivalója. A kivégzési jelenet az előadás csúcspontja és azt egyértelműen az anya szemszögéből látjuk.
Mátyás alakját megkettőzték. Kapunk egy gyerekszereplőt és egy énekest, aki mögötte áll (Simon Krisztina). Aki először látja, garantáltan nem érti a helyzetet. Több nézővel beszéltem, senki nem jött rá arra, hogy a két személy elvileg azonos. Emiatt sokkal nehezebben érvényesül a darab sugallata. Simon Krisztinát először 2006-ban láttam Cherubinoként, el tudta volna játszani Hunyadi Mátyást is, egy nadrágszerep nem annyira szokatlan egy énekesnő életében. Kár, hogy nem ezt az egyszerű megoldást választották. Mindenki jobban járt volna. (Ezt korábban szintúgy megállapítottam Balga Gabriellával és Schöck Atalával kapcsolatban is.)
A Hunyadi párt hívei közül a szombat esti előadáson kiragyogott Hábetler András, Rozgonyiként. (A többi négy estén Káldi Kiss András szerepe ez, aki ezen az egy estén nem ért rá.) Hábetler András megint pár mondatot kapott, de ezt is képes felélénkíteni. „Éppen engem szemeltek ki árulónak”, mondja, de még beleszúr egy „hah” –ot is. A gyilkosság után, a záróképben pedig váratlanul a megölt Cillei vérét keni homlokára, ezzel is felvállalva a tettet, amelyre büszke. Hatásos kép, benne marad a néző agyában.
László király maga a bizonytalanság, tehetetlenség és befolyásolhatóság. Szappanos Tibor alakításában érezhető, hogy nem nagy jövő előtt áll. Eredetileg ő is olyan lenne, mint Hunyadi, hinne az emberekben, csak pechje van és rossz tanácsokat kap. Az alakítás fénypontja, amikor szobájába zárkózva Mária iránti szerelméről kesereg. Összességében még két nézés után sem tudta elfeledtetni azt a hiányt, amelyet azért érzek, mert Pataki Potyók Dániel számomra "az igazi" László király. (Rögtön itt megjegyezném, hogy a héten háromszor láttam a Tannhauserben és abban viszont szerettem. Don Ottavióként viszont az ő alakításának emléke miatt tudok más énekest nehezen elfogadni. Így működik ez nálam.)
Kálmándi Mihályt már korábban is emlegettem, aki Gara nádorként sikeresen romlásba döntötte a főhősünket. Az opera librettó alapján talán az ő szerepével a legnehezebb azonosulni, mert annyira kegyetlen megoldásnak tűnik az, hogy lánya szerelmét épp az esküvő közepén ragadja el és használná fel befolyásának növelésére. Ezáltal szinte feketébb színben tűnik fel, mint a másik főgonosz, Cillei, aki már az első felvonásban ráfázik intrikáira. És ráadásul nem éreztem mégsem, hogy igazán meg akarná szerezni a hatalmat.
Cilleit most is, mint a bemutató idején, Cser Krisztián énekli. Közel sincs az ötvenhez, amennyi elvileg szerepe szerint lenne. Elvileg ő tartotta a csecsemő László feje fölé a koronát, később ő lett a gyámja, legfőbb tanácsadója. Az "atyai jóbarát" szerepkört természetesen el kell felejteni ezúttal is és szerencsére nem is próbálkozott a rendezés azzal, hogy sminkes praktikákkal ezt erőltesse. Mi az amit látunk helyette tehát? Látunk egy olyan fiatalembert, aki bármilyen eszközt felhasználva a hatalomra tör. Lenyomja az egyébként is bizonytalan királyt, aki átadja neki a hatalom jelképéül szolgáló gyűrűt a "csak vért ne onts!" felszólítással, miközben tudja, hogy pontosan az árulónak minősített Hunyadi megsemmisítésére fogják használni azt. Cser Krisztián Cilleiként óriási energiákat visz a színpadra, sőt a nézőtérre.
Az előadás legemlékezetesebb jelenete ugyanis a nézőtéren játszódik, a király és Cillei a váron kívül, közöttünk beszélik meg, hogy mi a teendő. Úgy tűnik Cser Krisztián alakítását szemlélve, hogy éppen ő az, akiben a legerősebb az akaraterő, a legnagyobb a vágy a hatalom iránt. Ha ezzel hasonlítom össze Kálmándi Garáját, csak azt állapíthatom meg, hogy utóbbi túlságosan is enervált, de mégis ő az, aki sikerre viszi a törekvéseit. (Szerencse is kell a sikerhez, nem elég az akarás és a küzdőképesség.) Az első felvonás címe a librettóban: Cillei halála. Cser Krisztián nem utolsósorban hangi kvalitásainak köszönhetően fenn is tudja tartani a figyelmet. Az a ritka eset figyelhető meg az Operaház színpadán, amikor valaki nemcsak jól énekli el a szerepét, hanem át is tüzesíti. Aztán meghal, mi pedig fellélegzünk az ünneplő kórussal ("meghalt a cselszövő, nem dúl a trónviszály"), de nem sokáig. Jön helyette másik intrikus, azonos szándékokkal, de kevesebb lendülettel. A cselszövés nem áll le. A pártoskodás, az ország kettéosztottsága állandó marad. Ezzel a nem túl megnyugtató gondolattal mehetünk haza, meg persze dúdolgathatunk magunkban néhány dallamot, kinek mi marad meg az előadásból. Mondjuk azt: "Áldjon meg isten, hős bajnokom!"
