Az Operaház két szabadtéri egyfelvonásosára nem lett volna muszáj szombaton odarohanni, nyugodtan kolibrizhettem volna estig, vagy átmehettem volna a Pozsonyi Piknikre is. Lesz még három hétvégi nap, amikor ugyanezt a két darabot lejátsszák ( szept. 13, 20, 21 !), nem lett volna egészen esélytelen a pótlás. Ennek ellenére, most is a tavalyi beidegződésekre hallgatva, a szereposztás illetőleg a rendezők (Fehér Balázs Benő, Almási-Tóth András) ismeretében mégis a Szfinx teraszon töltöttem a délután nagyobb részét. Nem bántam meg ezt a döntést, örülök, hogy így alakult.
Jól éreztem magam mindkét egyfelvonásoson, de ez azért nem tart vissza attól, hogy az elsővel kapcsolatban néhány kritikai felhangú megjegyzést is kiemeljek. (A telefonról tavaly részletesen írtam. Miután tudtam mire megyek, nagy meglepetések nem értek. Most is szerettem Bátki Fazekas Zoltánt, Sáfár Orsolyát és a "noname" telefont is. Valószínűleg oda fogok vetődni legalább még egyszer...)
A csengő esetén alapvetően egy szobában játszódó, könnyen érthető cselekményű Donizetti operáról van szó. Egy öregedő patikus lakását kellene magunk elé képzelni, aki frissen nősült és az asszony volt imádója féltékenységből (kevésbé szerelemből, mint sértett hiúságból) mindenféle álruhákban becsenget, hogy a patikus ne bonyolíthassa le a nászéjszakát. Ennyi dióhéjban.
A rendezőnek a Szfinx-teraszon valahogy nem volt kedve hagyományos szoba- vagy patika-díszletet berendezni. Ezt megértjük. Képzeljünk el egy ifjú rendezőt, aki nagyon tehetséges színész is (korábbi tevékenységéről: Tajtékos napok, Peer Gynt) és nyilvánvalóan nem akar sablonosan dolgozni. Az előadást nézve talán ez lehetett a fő gondolat: ne legyen olyan, mint a többi. A darabhoz kitalálnak (Szalai Sára, a tervező nincs feltüntetve az Opera honlapján) egy jelképes teret, amely ugyan színvilága által engem nem vonz (másnak ettől még tetszhet), ugyanakkor kifejező. „Az élet nem habos torta” – szokták mondani. Hát most van torta is, és alkalmanként a tejszínhab spray is előkerül...
Az előadás magán a hatalmas lila-sárga-zöld színben pompázó tortán játszódik. Eleinte csak a menyasszony életnagyságú (elvileg) marcipánfigurája van rajta, amely erősen hasonlít Rőser Orsolya Hajnalkához, aki a szerepet játssza. Késve jön a vőlegény, a már említett patikus, Szvétek László, aki hozza magával saját szobrát és a lányé mellé állítja. A lány korábbi imádója (Geiger Lajos) többször is leveri a fejet, ez is nagyon rendben van, értjük.
A torta fölött éppen jó helyre tett ablakot az épületre Ybl Miklós, innen ki-kitekint a lány, követi az eseményeket. Ami viszont kevésbé szerencsés, a kórus a teraszra került, ahonnan később lufit is szórnak. Túl magasan vannak – velük nem sokat tudunk kezdeni. Kik lehetnek, mi a funkciójuk a történetben? Ez némileg elmosódik, ugyanakkor nem is igen érdekes, mert a fő hangsúly a főszereplőkön van.
Az eddigi operanézéseim alapján azt gondolom, hogy az ehhez hasonló darabok kifordítása, átértelmezése (már ha erre van szándék), kemény dió. Csak az lehet az út, hogy a szereplőket kell annyira egyénivé formálni, amennyire csak lehetséges. Ha ők valóságosnak tűnnek ÉS érezzük a kapcsolatot köztük, akkor nyert ügyünk van. Majdhogynem mindegy, hogy ezek az emberi viszonyok egy tortán, vagy egy szalonban bontakoznak ki.
Szvétek László komédiás alkat, nagyon jól áll neki a patikus figurája. Minden képessége megvan ahhoz, hogy az alakítás emlékezetes lehessen. A hangosításon kívül mindössze az zavar – mivel legelöl ülünk -, hogy az énekesnek szinte a teljes szerepét végig kell súgni. Ennek az az előnye, hogy nagyon érdekes a súgó munkáját figyelni. A legtöbb operába járót - gondolom - érdekli, hogy miként működik ez. Nem tudom, hogy ki volt a súgó, de bravúros, ahogy jó ütemezéssel adja fel a szöveget és biztos vagyok benne, hogy a távolabb ülők minden bizonnyal semmit nem vehettek észre az egészből.
Ezt nem piszkálódás céljából említem, sőt, ellenkezőleg. Az merült fel bennem, hogy előfordulhat, hogy nem a legszerencsésebb módon alakul az évad az énekes számára, akire a tegnapi premierje után vár egy újabb, mégpedig a jövő vasárnap. Mindkettő igazi főszerep. Rajta kívül Geiger Lajos és Farkasréti Mária is perpetuum mobile üzemmódban dolgozik mostanában, mindketten szintén benne lesznek A tenorban is. Egyfelől jó, ha egy énekes azt érzi, hogy benne gondolkodnak, másfelől nem használ a túlerőltetés a hangszálainak. Ha ebből a megközelítésből nézzük a dolgokat, akkor kifejezetten szerencsétlen, hogy egy fiatal rendező, a legelső operarendezéséhez egy ilyen szereposztást kapott, amelyben három szereplőnek az ötből kétfelé is kellett egyszerre koncentrálnia.
Geiger Lajos csábítóként a darab legfontosabb bravúrszerepét kapta. Ugyan nem ismerem MÉG A tenort, de gondolom, hogy ehhez képest a másikban rövidebb volt a megtanulni valója, így ő valószínűleg nagyobb energiákat csoportosított át erre a feladatra. Neki egyetlen súgásra sem volt szüksége, és azt a benyomást keltette, hogy készen van a szereppel. Egyértelmű, hogy figurájának minden cselekedetét valóban a hiúság motiválja, nem a szerelem.
Rőser Orsolya Hajnalka a passzív szemlélődő szerepébe került többnyire. Látjuk a szemén, hogy az éjszaka végére már szinte vissza is pártolt lélekben régi imádójához. (Ezt jól kifejezi, ahogy öltözéket vált és a menyasszonyi ruha helyett a záró jelenetben már ő is farmerben van, mint korábbi szerelme.) Végül csalódnia kell, a nászéjszaka tényleg elmaradt, nem kapott hozzá másik partnert.
Farkasréti Mária kis karakterszerepben csillog most is, jól áll neki a vígjáték és emlékezetessé tudja tenni az anyós figuráját is. Kóbor Tamás inasként hagy mély nyomokat. Egy ismerősöm "arra járt" és futólag belenézett, éppen ő volt az, aki megtetszett neki. Nagyon jó a néma szereplő "néni", akit a csábító feleségeként bemutat. Azóta többször is eszembe jutott, hogy ki lehet, nyugdíjas operaénekes vagy színésznő netán? Vagy csak egy ismerős?
És még néhány észrevétel:
A fiam előző este nagyon lelkes volt az Artúr, a király után, így egyértelműen vágyott két bábelőadás után még több operára, így magammal vittem. (Tavaly Parázsfuvolácskát, korábban meg több Pomádét nézett, utóbbi az abszolút kedvence.)Mások is több gyereket elhoztak. Volt néhány olyan ötlete a rendezőnek, amely azt mutatja, hogy vagy nem számolt ezzel a tényezővel, vagy számolt vele, de csak azért sem akart ehhez a várható körülményhez igazodni.
Nem nagy dolgokról beszélek. Az előadás elején sorozatosan erős hanghatásokat használtak, amelytől nem egy gyerek megrémült, de ennél szerencsétlenebbül jött az ki, hogy az első sorokban ülők számára túl erősre sikerült a hangosítás. A zenekar és Köteles Géza karmester tette a dolgát, ők nem hibáztathatóak. Ez a probléma a délelőtti bábszínházi előadáson (Fabók Mancsién) is jelen volt, valószínűleg megoldhatatlan, mert ha lecsavarják a hangerőt, a távoli nézők nem hallanának semmit. Választani kell: vagy jól akarunk látni, vagy normális hangerővel akarjuk hallani a darabot. (De azért ennek a lehetetlenségében mégsem lennék olyan biztos: tavaly nem emlékszem, hogy ilyesmi zavart volna A telefon esetén.)
Egy másik még kisebb volumenű kérdés: az előadás vége előtt nem sokkal a kórus tagjai apró lufikat szórnak le. Ezen a ponton az én fiam egy az egyben kiesett az előadásból, és innentől fogva semmi más nem izgatta. Engem nem hoztak lázba, de ha egy az egyben kimaradnak, az sem változtatott volna semmin. De mégis igen: Geiger Lajos bravúráriájáról vonják el a figyelmet. Ez volt a bajom az ötlettel.
Ha már apróságoknál tartunk, akkor még kicsit kötözködnék tovább: a csábító énekesnek adja ki magát és (Geiger Lajos) pirulákat kér a gyógyszerésztől (Szvétek László), aki egy nagy csomagból óriási mennyiségű zizit önt a szájába. Geiger ezeket észben megeszi, a maradék pedig lepereg róla. Ezután rögtön énekel. Énekel és köpköd, illetve pereg róla a cukor. Tényleg vicces a jelenet, az énekes pedig helytáll. Nem vagyok tisztában azzal, hogy általában mennyire szerencsés éneklés előtt közvetlenül enni (a legelején is azonnal meg kell ennie egy tortaszeletet – abban bízunk, hogy legalább az jó is), de ez a zizi-zabáltatós megoldás nekem inkább tűnik énekes-ellenesnek, mint igazán szellemesnek. Nem szerencsés, ha a néző közben azon meditál, hogy „most Lajos félrenyel vagy sem”. Én teljesen privátban aggódtam, így egy időre kiestem az előadásból. A tavalyi Kékszakállú és Mario előadások után vannak kétségeim arról, hogy egy énekesnek komoly esélye van arra, hogy a saját közvetlen érdekeit érvényre juttassa. Nehéz eldönteni, hogy a koncepció érdekében meddig kell bírnia a gyűrődést egy művésznek, meddig van igaza egy rendezőnek és hol muszáj engednie.
Fehér Balázs Benő egyik korábbi (fantasztikusan jó) előadása (Peer Gynt) kapcsán is elmeditálgattam azon, hogy a színművészetisek milyen óriási terhelésnek vannak kitéve, mindent kibírnak. Most a fiatal rendező magából indul ki, a saját terhelhetőségét veszi figyelembe, amikor az instrukciókat adja. De egy énekes azért mégis más, "törékeny jószág", hiszen egyfelől meg kell formálnia a karaktert, úgy, hogy elhiggyük, másfelől foglalkoznia kell azzal is, hogy jól szóljon, hangosítás ide vagy oda. A Szfinx-teraszon persze szó nem lehet róla, hogy magas minőségű hangzás állhasson elő, ilyet várni is túlzás, a cél inkább az lenne, hogy aki kint megnéz egy darabot, utána bekívánkozzon az épületbe. Ennek a célnak meg is felelnek a darabok.
Azért sajnáltam ezt a néhány extravagáns ötletet, mert ezek egyike sem adott hozzá igazán a produkcióhoz. Ha elmarad a petárda-robbantgatás, a lufi-dobálás és ez a zizi-effekt is, akkor sem sérül a produkció egésze.
A darab kezdősoraiban a házasságot dicséri ("kétszer annyit ér a férfi, hogyha házasságra lép"), de nem győz meg ennek igazságáról. Sőt. Az a benyomásunk, hogy nemcsak a férjek, de a csábítók és az asszonyok is vesztesek. Mind lúzerek vagyunk, nincs kivétel. Ezt most is tudatosítjuk magunkban, de közben jól szórakozunk, hiszen most egy órán át nem a mi bőrünkre ment a játék, kívül maradtunk a történeten. És nézőnek lenni viszont tényleg jó.
