Mezei néző

Tegnap a Lammermoori Lucia premierjén voltam az Erkelben, ahogy ezt már a márciusi programhirdetés napján előre sejtettem. Néha jó, amikor terv szerint alakulnak a dolgok. Meghatározó élmény volt, hosszú távon is emlékezetessé váló és nemcsak az előadás magas zenei minősége okán. Laudáció és némi fejtegetés következik.

"Az istenek egyetlen halandónak sem engedik az élet zavartalan élvezetét" - ez (apám kedvenc mondása) tegnap este többször is eszembe jutott M. Tóth Géza tavaszi rendezésének második megtekintésekor. Az idei sorozat utolsó előadását néztem november 17-én a Magyar Állami Operaházban.

Ritka eset, amikor egy zenés színházi előadás színlapján a hangszeresek is név szerint vannak emlegetve:Szűcs Péter, Salamon György, Rohmann Ditta, Jámbor Janka, Fejérvári Zsolt, Ittzés Gergely, Bor Péter, Eckhardt Gábor. Remélem, nem maradt ki senki. Ez feltétlenül jelzi és nyomatékosítja, hogy ezúttal a zenén talán még nagyobb hangsúly van. Ugyancsak ritka, amikor egy kortárs mű ősbemutatóját hallhatjuk, bár ha valaki tudja, hogy ez a CAFe Budapest programja, akkor mégsem lepődik meg. Ezen az estén két ilyen új mű is elhangozhatott.

Először nézem végig úgy a novemberi műsort, hogy nyilvánvalóan csak a hónap utolsó harmadára tudok majd a magam részéről koncentrálni, amikor majd nyilván igyekezni fogok mindent bepótolni, amit eddig kihagytam. Holnap még nézek egy előadást, azt kiposztolom, aztán kizökkenek kicsit ebből a közegből, hogy aztán már nagyon hiányozzon és örüljek a visszatérésnek. (Az ajánló írása közben azért itt-ott fáj a szívem, de mindennek ára van…)

A tavalyi évadban Varsányi Péter rendezése volt az egyetlen opera bemutató, amelyiket kihagytam, de nem azért mert nem érdekelt, hanem mert minden esetben komoly akadály tornyosult a megtekintés elé.

Ebben az évadban is terveztek három napot, amelyeken két-két előadást tartanak belőle gyors egymás utánban, 11-kor és 13-kor. Az első nap már eltelt, október 15-én a délelőtti 11-es előadást néztem, de még október 22-én és november 5-én pótolni lehet a hiányt, ha más is elmulasztotta Pergolesi ötven perces intermezzóját, amely a Királyi lépcsőházban magyar nyelven kerül a közönség elé.

Ahogy az előadás előtt írt ajánlómból kitűnhetett, némi kétellyel vártam az idei operakalandot. Szinte az utolsó percben egy ad hoc indított chat mégis meghozta az eredményt, megkaptam azt az impulzust, amire szükségem volt, hirtelen kedvem lett az egész kalandhoz. Mindössze annyi történt, hogy valaki néhány rövid mondattal új nézőpontból mutatta meg számomra a művet. Ezek után - nem túlzás - izgatottam vártam, hogy idén először bemenjek az Erkelbe is. Előljáróban: a héten is lesznek még bőven operakalandos előadások, sőt a hónap végén "normális" közönségnek szánt esti alkalmakat is beterveztek, mindhárom szereposztásnak.

Tavaly ősszel jelent meg Kolonits Klára ritkán játszott operák bravúráriáit tartalmazó CD-je. Akkor azonnal eszembe jutott, hogy mennyire szerencsés lenne, ha ennek örömére az Operaházban („lám, milyen énekesünk van, nézzétek minél többen!”) egy jó kis koncertet is beterveztek volna a műsorba. Tudomásul kell venni, hogy az Opera nagyüzem, nem lehet gyorsan reagálni az új helyzetekre, de most, egy év csúszással mégis elérkezett a nagy pillanat és a Ház saját zenekarával, Dinyés Dániel vezényletével (aki a CD létrehozásában is jelentős szerepet vállalt, valószínűleg nemcsak karmesterként, hanem válogatóként is), most meghallgathattuk élőben, sőt meg is nézhettük, hogyan interpretálja a már felvett áriákat Kolonits Klára. Jó este volt, megérte összeszervezni.

Sose hittem volna az Örkény Színház tavaszi bemutatójáról kilépve (Az ügynök halála), hogy a következő alkalomig, azaz máig sem leszek képes azt a bejegyzést befejezni, amelyhez talán mind közül a legtöbbször fogtam hozzá és írtam bele. Néhányszor – bár ötnél még mindig nem többször – előfordult három év alatt az, hogy színházi előadásról megtekintés után mégsem számoltam be, de ez volt az egyetlen eset, amikor azért nem, mert túlságosan méltatlannak találtam azt, amit sikerült összeírni az előadás színvonalához képest.

Most ez még egyszer nem fordulhat elő, már csak azért sem, mert ez a mai annak ellenére is különösen tetszett, hogy nagy reményeket  fűztem Bagossy László rendezéséhez, és ilyen esetben sokkal nagyobb esélye van a csalódásnak. (Legjobb lenne minden előadásnak tiszta lapot adni és előzetes elvárásoktól mentesen beülni. De nagyon nehéz nem remélni semmit, ha az embernek sok előtapasztalata van a szereplőkkel kapcsolatban. Valami oka csak van, amikor kiválasztunk egy előadást és ez hat is ránk.)

Örömmel merültem el ebben az előadásban, kicsit sem untam, és ha tehetném, rendszeresen is visszaülnék rá, éppen úgy, ahogy az opera-sorozatokra szoktam. Nemcsak azért, mert szeretem magát a darabot és jól éreztem magam Stuber Andrea fordítását hallgatva is, hanem amiatt, mert azt hiszem, hogy már a főpróbára megvalósult többé-kevésbé az, ami a Csehov előadások esetén alapvetően szükséges: szinte minden szereplővel "együtt lehetett menni", egyformán fontossá vált számunkra a sorsuk, mélységében érzékeltették helyzetük tragikusságát és azt is, hogy ez mennyire banális. Kisemberek nagy boldogtalanságát néztük három órán át.

Ami azt illeti, első blikkre nem tűnik tipikus katonás választásnak ez a darab. Az utóbbi időben megszokhattuk, hogy erre a színházra a biztonsági játék kevéssé jellemző és leginkább a mának szóló, kifejezetten akuális és/vagy nem a legkönnyebben befogadható kortárs darabokat szedik elő. Moliere-t könnyű megérteni, jó szerepek vannak benne, így indoklásra nem is szorul egy újabb bemutató, bár a színházi adattár mindössze 26 korábbit tart nyilván és ezek is többnyire vidéken voltak. Mégsem ez a Moliere-darab az, amelyik gyakorta felcsigázza a rendezők érdeklődését. (Én mindössze egyet láttam korábban, Kiss Csaba rendezését 1995-ből, amikor a Győri Padlásszínházban dolgozott még és azt igen szerettem is.)

Kovács D. Dániel rendezését márciusban mutatták be a Kamrában, és ez a tegnapi már a 24.előadás volt, amely már régen kiérlelődött és kritikusok helyett mezei nézők töltötték meg az egész nézőteret, pótszékestül mindenestül. (Jelen volt két gyanús ismerősöm is, akikből kinéztem, hogy már nem először nézik.) Három oldalnyi benyomás következik.