Mezei néző

Nem volt túl szokványos napom ma, ami azt illeti. Egy futóversenyen drukkoltam az Operaház csapatainak, majd úgy éreztem, hogy éppen ez a vasárnap kedvez a sok éves lemaradás pótlására: Hábetler András gyerekeknek szervezett operaházi körútján jártam, több mint két órán át mászkáltunk fel s alá a Ház nyilvános és közönségtől elzárt területein, amelyeket más helyzetekben – vezetés nélkül – én ugyan már láttam (lsd. Éjszakai vetélkedők), viszont a gyerekek számára mindez újdonság volt. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki be akarja szoktatni az Operába az óvodás vagy alsó tagozatos gyerekét.

Úgy hírlik, hogy a a CAFe Budapest és a Müpa közös szervezésében megvalósuló Kékszakállú és Csodálatos mandarin c. előadások DVD-n is kiadásra kerülnek, sőt épp a főpróba felvételét használják majd e célra fel. Éppen ezért, illetve amiatt is, mert az előadás kicsit sem tűnt félig késznek, veszem a bátorságot, hogy néhány benyomást leírjak ezzel kapcsolatban, ha már a tegnap esti "rendes" előadásra nem kaptam jegyet.
A benyomásaim vegyesek voltak, örülök, hogy ott lehettem, de most annyira mégsem inspirált a létrejött produkció, hogy kedvem lett volna duplázni.

Miskolci hétvégém harmadik "kultúrprogramjáról" írok, a Bakkhánsnők és a Csipike után egy hangversenyre mentem.

Sokszor hallottam élő koncerten a Verdi Requiemet, amely középiskolai énektanárom, Juhász Tibor hatására feltétlenül benne lenne abba az öt legfontosabb zeneműben, amely az utóbbi harminc évemet végigkíséri. Éppen ezért óriási csábítás volt ez a koncert, amely ráadásul lehetővé tette, hogy miatta a szülővárosomba is visszatérhessek egy napra és két éjszakára. Vonzó volt a gondolat, nemcsak azért, mert teljesen rossz volt az időzítés, abszurd a gondolat, hogy egy egész hétvégére kivonjam magam a forgalomból, másrészt azért, mert előre tudom, hogy Halottak napja környékén egyetlen Requiem koncertet sem nézek majd meg, ez lesz az idei élményem. (Aki nem tudná: október-november fordulóján sok koncerten hallgatható a mű, az Operaházban és az Erkelben is, ez számít a "Requiem-főszezonnak", érdemes bevállalni egyet-kettőt.)

A hétvégén Miskolcon jártam, megnéztem péntek este a Bakkhánsnőket és a szombatot ezzel a mesejátékkal kezdtem. Rövid beszámoló következik.

Attól tartok, hogy 55 órába nagyon nehéz lenne több primér és szekunder élményt összesűríteni, mint amennyit nekem most sikerült. Benne volt az élet teljessége a legutóbbi hétvégémben, szerencsés és peches fordulatok váltogatták egymást.

Ha mérleget vonok, akkor a két színházi előadásnál és egy koncertnél valószínűleg mélyebb hatást tett rám gyermekkori barátnőm megtalálása, akivel talán 15 év után végre hosszan beszélgettünk többször is, sőt nem ártott az a két bükki túra sem, amely keretezte a hétvégét. Nagyszerű idő volt és gyönyörű az erdő, ahol összesen negyven kilométert, erőltetett menetben tettem meg viszonylag gyorsan (a buszmenetrend által motiválva) pénteken délután, vasárnap pedig a Pestre történő visszajutás érdekében végül ugyancsak "mentem mint az atom", fűszerezve némi eltévedéssel, stoppolással, végül boldog megérkezéssel. A beszerzett nem kevés vízhólyag még fáj, de sokkal tovább fog tartani az élmények utóhatása, amelyekről szintén lenne még mondanivalóm, de mivel ez mégis egy színházi blog, így beérem két közhasznú megállapítással: Lillafüreden május elseje óta van libegő, amelyet szombat délután próbáltam ki. Aki meg akarja takarítani a mászást Fehérkőlápára, annak ez adja magát. A másik: szombat éjjel elvetődtem a Miskolci Állatmenhelyre is, amelyet e barátnőm alapított és azóta is irányít és ahol most is talán háromszáz kutya kap menedéket. Aki környékbeli és módja van rá, támogassa természetbeni adománnyal vagy pénzzel az alapítványt, vagy ha teheti innen fogadjon örökbe kutyát.

Ezek után legyen szó sorban a két színházi előadásról és végül a tegnapi, a zene világnapja alkalmából szervezett koncertről. Először jöjjön a Bakkhánsnők.

Ha valaki az internetre ránéz, az sem világos, hogy egybe vagy külön kell írni a címet. Amíg az Operaház honlapja különír, a mű wikipédia oldala egybe. Ez a látottak-hallottak szempontjából mindegy, sokkal inkább probléma lehet, hogyha valaki nem tudja, hogy pontosan mire jön, akkor operára is számíthat, miközben Kodály daljáték minosítése igazából népdalfüzért takar, amely talán mégis a legjobban koncertszerűen hathatna.
Mondom ezt az operaházi friss premier után.

A Kolibri Pince új bemutatójának nyilvános főpróbáján jártam, amelyre elsősorban pedagógusokat vártak. Nem véletlenül,

Elérkeztünk az idei őszi Operakaland programhoz, amelynek célja, hogy megismertesse a gimnazistákkal az opera műfaját és valami olyan élményt adjon számukra, amely hatására később az intézmény törzsközönségét fogják növelni.

Ahogy általában, most is egy rendkívül népszerű operára esett a választás, a tavalyi Varázsfuvola után most Puccini Bohéméletét nézheti meg mindenki, aki a 15 előadás valamelyikére iskoláján keresztül „be lett szervezve”. Mindenki másnak van azért október folyamán további négy esti előadás. Aki ezekre nem tud eljutni, viszont az operakalandos előadások (11-kor és 16h-kor kezdődnek!) szóba jöhetne, azokat csak biztatni tudom, hogy menjenek a helyszínre előadás előtt fél órával, és a csoportokat kísérő pedagógusoktól vegyék át a megmaradt jegyeket. Mindig van gyerek, aki mégsem tud jönni, egyáltalán nem reménytelen az ügy.

Majdnem egészen négy hónapon át bizakodva vártam erre a tegnapi előadásra, bár időről időre nyugtalanított, hogy mit fogok tudni kitalálni a tizedik alkalommal, ami nem került eddig szóba. (((És ugyan ki fogja ezt elolvasni? Kell-e minden előadásról külön megemlékezés? – ez is eszembe juthatott volna akár.)))

Az élet megsegített, jöttek újnak látszó gondolatok is az új városon kívül, és ahogy a címben (Hábetler András modernizált szövegének idézésével kissé bombasztikusan) jeleztem, van egy új főszereplő, aki feltétlenül megérdemli, hogy maradjon nyoma az alakításának.

Éppen a 61. előadást néztem az Abigailből, amelynek már 2015. januárjában megvolt a bemutatója, mégpedig Ascher Tamás rendezésében. Hiába, így járok mindig, ha lemaradok a főpróba időszakról, (bár a másfél év csúszást magam is durvának tartom a Katona esetében, amelyik mégis az általam legszorosabban megfigyelt kőszínház 1988 óta, így nem esik jól) viszont így legalább egy olyan „hétköznapi” (bár szombat esti) előadásról tudok beszámolni, amelyikre hivatásos kritikus már nemigen téved be. Csak általam nem ismert mezei nézők töltötték meg a Kamra nézőterét (lépcsőstül), köztük kakukktojásként egy színházi rendezővel.