Sose hittem volna az Örkény Színház tavaszi bemutatójáról kilépve (Az ügynök halála), hogy a következő alkalomig, azaz máig sem leszek képes azt a bejegyzést befejezni, amelyhez talán mind közül a legtöbbször fogtam hozzá és írtam bele. Néhányszor – bár ötnél még mindig nem többször – előfordult három év alatt az, hogy színházi előadásról megtekintés után mégsem számoltam be, de ez volt az egyetlen eset, amikor azért nem, mert túlságosan méltatlannak találtam azt, amit sikerült összeírni az előadás színvonalához képest.
Most ez még egyszer nem fordulhat elő, már csak azért sem, mert ez a mai annak ellenére is különösen tetszett, hogy nagy reményeket fűztem Bagossy László rendezéséhez, és ilyen esetben sokkal nagyobb esélye van a csalódásnak. (Legjobb lenne minden előadásnak tiszta lapot adni és előzetes elvárásoktól mentesen beülni. De nagyon nehéz nem remélni semmit, ha az embernek sok előtapasztalata van a szereplőkkel kapcsolatban. Valami oka csak van, amikor kiválasztunk egy előadást és ez hat is ránk.)
Örömmel merültem el ebben az előadásban, kicsit sem untam, és ha tehetném, rendszeresen is visszaülnék rá, éppen úgy, ahogy az opera-sorozatokra szoktam. Nemcsak azért, mert szeretem magát a darabot és jól éreztem magam Stuber Andrea fordítását hallgatva is, hanem amiatt, mert azt hiszem, hogy már a főpróbára megvalósult többé-kevésbé az, ami a Csehov előadások esetén alapvetően szükséges: szinte minden szereplővel "együtt lehetett menni", egyformán fontossá vált számunkra a sorsuk, mélységében érzékeltették helyzetük tragikusságát és azt is, hogy ez mennyire banális. Kisemberek nagy boldogtalanságát néztük három órán át.
Szerettem az előadást, bár még mindig Ascher Tamás 1985-ös (többször látott) rendezése ugrik be, ha erről a műről van szó. Azóta persze láttam több előadást is, olyan Három nővért is, amelyik kifejezetten tetszett (az Ódry Színpad előadása talán a leginkább), és most örülök, hogy ismét egy ilyen szerencsés csillagzat alatt született előadással találkoztam.
Néhány megjegyzést fűznék a látottakhoz, előre bocsátva, hogy ez ismét egy főpróba alapján íródott, így ajánlónak szánom. Feltétlenül meg kell nézni és akkor mindenki maga döntheti el, hogy számára mennyire születtek meg a figurák és a kapcsolatok. (Nemrég szembesültem sok nagyon eltérő nézői véleménnyel ugyanarról az előadásról, könnyen előfordulhat, hogy ami nekem igaz, az másnak nem - emiatt megint hangsúlyoznám, hogy ez egy mezei nézői benyomás, nem kinyilatkoztatás az abszolút igazságról.)
Bagossy Levente díszlete meghatározó, ahogy azt néhány korábbi (fontos) előadásnál (lsd. A vihar, amelyik még mindig műsoron van) is megszoktuk, a színpad igazi falai látszanak, nincs takarás, mindössze egy hátsó ajtó maradt, amelyen át néhány szereplő alkalomadtán távozik. De ez sem jellemző. Ez is a „kiülős” előadások egyike, amelyek közben a színészek többnyire a szemünk előtt maradnak és amikor épp nincs jelenésük akkor ők is átvedlenek nézővé. (Azt nem tudom, hogy a 275. előadáson majd lesz-e még kedvük kint ücsörögni, de most még intenzíven figyeltek és láthatóan nem estek ki az előadásból, a mi figyelmünket is visszaterelték az éppen játszó kollégákra.)
Nagyon szerencsés az, hogy a tervező néhány körbe rendezett dobogóra ülteti a színészeket, középen van a duplaforgó, amelyet kevés színház alkalmaz manapság, így használata annál hangsúlyosabbá válik. Nagyon kevés bútor jelzi a lakást, de az egyetlen nagy asztal körbe rakott székekkel, illetve később a két fekhely néhány ruhatartó állvánnyal éppen elég is. A színpadkép feketesége dominál, amelyből csak a jelmezek színei villannak ki, és a képzeletünkre hagyatkozva talán még jobban át is érezzük minden egyes szereplőnk sorsának tragikumát, mintha egy naturalista szobabelsőben látnánk a színészeket. Ugyan ez a megoldás, hogy előttünk teszik le és veszik fel szerepeiket elidegenítő hatást kellene, hogy keltsen, de ennek ellenére is hitelesnek érezzük a színészi játékot, és még így sem Gálffi Lászlót, Epres Attilát, stb. látjuk magunk előtt, hanem az általuk megtestesített szereplőt. Sokkal erősebbek a szerepformálások annál, hogy sikerüljön őket meggyengíteni a színházi közeg hangsúlyozásával. (Ha megy a színésznek ez a sok váltás, megy ez a nézőnek is, nem unjuk az előadást.) Az, hogy egyszerre nem egy-két beszélőt látunk, hanem mindig ott van a (későbbiekben egyre fogyatkozó) tömeg azt is jelzi, hogy egy közösség életét látjuk, amely az idő múlásával egyre kisebb támogatást jelent tagjainak, meggyengül. Elfogy menet közben az élet.
Ezzel a rendezői beállítással a darab ezúttal arról szólt, hogy az élet penzum, elviselendő teher, a legjobb esetben is kellemetlen és nehéz feladat, semmiképp nem örömforrás. Csupa elégedetlen és boldogtalan embert látunk, még akkor is, ha néhányan ezt maguknak sem vallják be, vagy esetleg valamilyen külső mérce szerint mégsem lennének teljesen sikertelenek. Sehogy sem tudunk jól élni, sőt irreális még az is, hogy választ kapjunk " a miért élünk, miért szenvedünk?" kérdésre.
Egyénenként másként jön ez át, van akinek a lét fojtogató börtön, míg mások szerencsésebb alkatuknál vagy ostobaságuknál fogva ezt nem egészen, vagy egyáltalán nem érzékelik, csak mi látjuk kívülről, hogy nem egy strucc van a színpadon, hanem több is.
A meggyőző színészi alakítások sorából elsőként hármat emelnék ki, amelyeket a legjobban szerettem. (Ellenpólus nem lesz, olyan színészt nem tudnék mondani, aki gyengítette az előadást, és akit legszívesebben lecseréltem volna.)
Epres Attila Kuliginként elérte, hogy bármikor, amikor a színpadra lépett róla kezdett szólni a jelenet. Látunk valakit, aki rendkívüli ügyességgel csapja be magát, sikeresnek értékeli házasságát, szakmai karrierjét. Nagyon úgy tűnik, hogy helyzete sok szempontból hasonló Andrejéhez (Vajda Milán), azzal a különbséggel, hogy utóbbit még látjuk tiszta pillanataiban is. Kuliginra nézve feltételezzük, hogy neki talán nem is volt elégedetlenkedő periódusa, alkatilag hajlamos arra, hogy a körülményeket elfogadva jó képet vágjon mindenhez. Úgy tűnik, hogy számára a legfontosabb, hogy előljárói és környezete számára ezt a látszatot fenntarthassa. Nem egészen buta, pontosan átérzi, hogy a felesége beleszeretett az ezredesbe (Mácsai Pál), és helyzetfelismerő képessége is van annyira jó, hogy átlássa, hogy az illető alkalmatlan lenne arra, hogy a nő számára új otthont biztosítson, így csak kismértékben nyugtalanítja ez a fejlemény. Epres Attila és Mácsai Pál egy-egy összenézéséből világossá válik számunkra, hogy mi a helyzet: egyik férfi sem alkalmas arra, hogy boldoggá tegye Mását. (Nem kizárt, hogy ilyen ember nem is létezik.) Mácsai Pál szikáran és 53 évesen is még férfiasank vonzó ezredese egészen kilátástalannak éli meg a saját jövőjét, de biztosan nem akar energiát beletenni sorsának megváltoztatásába, csak másoknak remél - két vagy háromszáz év múlva - egy boldogabb életet. Elfogadta ezt a sivárságot, és kicsit melegíti Mása szerelme, de odáig nem jut, hogy emiatt felrúgja megszokott életét, mintha az életet homokos, szomorú, vizes síknak élné meg, ezt éreztem, miközben néztem. Neki már inkább csak a meleg tea kellene, nem egy új családalapítás.
Ami kérdés marad számunkra az Másához fűződik elsősorban. A középső lánnyal kapcsolatban ugyan elhangzik Olga ítélete - " te vagy köztünk a legbutább", és ha ezt elhisszük, az indokolhatja, hogy ez a nő miként találhatta vonzónak és okos embernek Kuligint. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is elmondhatjuk, hogy Tenki Réka pazar Mása, tökéletesen kimossa az összes korábban látott Mása-előképet. A legfőbb baja, hogy nem tud mit kezdeni magával, teng-leng a világban, előre látja, hogy nem találna örömet a munkában sem. Nyugtalansága és idegessége minden gesztusában benne van, ahogy szépsége is. Pillanatokra felragyog, a szerelem születése mintha elfeledtetné vele körülményeit, házasságát, amelyben csalódott. Nem sokkal később előttünk éli meg, hogy a nagy szerelem sem megoldás az életre, nem visz a jövőbe út. Súlyosbító körülmény, hogy képtelen az önbecsapásra, így talán ő az, aki a legrosszabbul érzi magát. Ha lenne egy boldogtalanság-jelző skálánk, a férjével ők lennének a két szélső ponton. Lehetséges, hogy nem a legbutább, hanem a legokosabb, de hiányzik az az ötlet és energia, ami ahhoz kellene, hogy el tudja ezt a közeget hagyni.
A harmadik nekem legkedvesebb alakítás Máthé Zsolté, aki Tuzenbach báróként már a legelső pillanattól nyomatékosan udvarol Irinának, az az érzésünk, hogy vonzalma öröktől fogva létezik és bár a legkisebb lány nem szerelmes belé, nekünk nem közömbös és így halála sem lesz az. Való igaz, az életet ki kell valamivel tölteni és neki sincs ötlete, mi az, ami perspektívát adhatna a létezésének - ahogy Mása egy férfiba kapaszkodik legszívesebben, ő egy nőt választott magának és az iránta érzett szerelme az, amely kiemelné a mindennapok szürkeségéből. Jó látni, hogy Máthé Zsolt ismét kapott egy formátumos szerepet, egy olyat, amelyik szövegben ugyan nem sok, de jelentőssé teszi, megtölti élettel.
Nagy Zsolt markáns Szoljonij, érezzük, hogy komolyan beszél, amikor fenyegetőzik, és képesek vagyunk még őt is egy kicsit sajnálni, hogy éppen Irinához vonzódik, aki még sosem volt szerelmes. Zsigmond Emőke az elejétől kevésbé látszik hajlamosnak a boldogságra, mint ahogy az Irináknál ezt megszokhattuk. Még a legelején sem érezzük, hogy élvezné az életet, pedig az Irinák ott még sokat várnak a jövőtől és rendszerint önfeledten készülődnek. Jelenleg a legfiatalabb lány gondterhelt, elégedetlen és kezdettől fogva tudja, hogy álmai valószínűleg nem fognak beteljesedni. Látjuk, hogy másoknak mekkora teher a boldogtalanság, és azt hihetnénk, hogy neki előnyös, hogy senki mástól nem függ a jó közérzete, de ez sem igaz. Minél több szereplő sorsát vesszük nagyító alá, annál inkább kiderül, hogy senki sem boldog. (Akár Háy János is írhatta volna a darabot, jut eszembe most, ő szereti ilyen kíméletlenséggel bemutatni, hogy minden út a boldogtalansághoz vezet.)
Olga a darab tevékeny emberei közül való, akik az elejétől kezdve hasznos munkát végeznek, sőt ő az, aki a ranglétrán is feljebb jut, iskolaigazgató lesz, de ez sem boldogítja. Azt hiszi, hogy elégedettebb lenne feleségként, és Takács Nóra Diána metakommunikációjából és hangsúlyaiból nem is nehéz kihámozni azt, hogy Másával szívesen cserélne. Mivel ezt a tipikus "mi lett volna ha" helyzetet sosem fogja tudni kipróbálni, valószínűleg élete végéig ebben a hitben fog maradni. Ahogy látjuk, segítőkésznek, humánusnak, csak abban bízhatunk, hogy a családi otthonban töltött idejét leszámítva, munka közben jól érzi magát mégis. Az, hogy éppen ő nem talál társat, aki a legalkalmasabb lett volna a családi életre, feltétlenül jelzi, hogy az emberek választása felszínes és csak a külső az, ami elsősorban hat ránk, kár is tagadni. Olgát nézve ezt még inkább sajnáljuk, mert megszerettük előadás közben. Ahogy a fejére húzza a takarót, miközben az általa szerencsésnek tartott Mása bevallja azt, amit úgyis tudnak régen, szívszorító. Ebben a jelenetben látjuk, hogy benne is van gyengeség, bár valószínűleg még így is ő a legerősebb a Prozorovok közül.
A darab talán leghálásabb szerepe Natasáé, amelyben Hámori Gabriella elég jó is, kellően irritál minket, de közben az ilyen öregebb fajta néző mégis csak megküzd Udvaros Dorottya hangsúlyaival, amelyek csak belénk ivódtak egy életre. Jó ez a Natasa, de nem érzem elég sebzettnek. Hajlamos vagyok általában a történetet az ő oldaláról is szemlélni, de most ez kevésbé sikerült. Nem érzem, hogy a rajta esett sérelem hatására vált belső ellenséggé az, aki eleinte egy naiv és tudatlan fiatal lány volt és nem rosszindulatú. De ez a meccs Hámori Gabi és Natasa között még messze nincs lejátszva, én csak a nyilvános főpróbán voltam, nem tartom kizártnak, hogy még hozzá tudja tenni a későbbiekben azt a keveset, ami most nekem még hiányzott.
Vajda Milán Andrején azonnal látszik, hogy túl puha, nem alkalmas a küzdésre, sosem lesz belőle egyetemi tanár. Az első jelenetben még hisz a boldogságban, érezzük benne persze a menekülést is, az atyai elvárások tovább élnek testvéreiben, akiktől szintén fél. Így lesz belőle Natasa férje és a városi tanács tagja. Számomra a legemlékezetesebb jelenete, amikor a második felvonásban a földön ülve egészen idegenül szemléli feleségét, ekkor még nem csapja be magát. Minden baja a túlzott elvárásoknak való megfelelés és a tőlük való megszabadulás kettős késztetéséből ered. Érezzük, hogy rajta van a legnagyobb súly, hiszen ő az egyetlen fiú és vele kapcsolatban gondolkodunk el, hogy milyen lehetett az élet a Prozorov házban, az apa egy évvel korábban bekövetkező halála hátrányára változtatta-e a viszonyokat. Nem vagyunk ebben olyan biztosak.Őt is sajnáljuk, megértjük, és nem látjuk, hogyan tudna változtatni a helyzetén.
Gálffi László Csebutikin szerepében úgy tűnik, hogy azoknak a táborát erősíti, akik megszokták, hogy az életet munkátlanul töltsék el, kevéssé zavarja, hogy nem hasznos - egészen az ellentétét valósítja meg annak a szellemiségnek, ami a Prozorov házat az apa halála előtt áthatotta és amely még mindig tovább él a lányokon keresztül. Elképzeljük őt, amint évekkel korábban házibarátként ugyanezzel a mentalistással üldögélt a lányok anyja oldalán. Most is képes arra, hogy beleolvadjon a közegbe, ennek ellenére is. Gálffi Lászlót mindig jó nézni, így most is.
A szünetben egy ismerősöm erősen felháborodva kérdezte, hogy minek a sok felesleges ember, akik csak úgy ott vannak a színpadon. Látunk ugyanis további két katonát (Dóra Béla, Novkov Máté), illetve a háttérben zenélő két operaénekesre, Szathmáry Juditra és Murányi Mártára szintén katonaruhát ad a tervező, Kristina Ignjatovic. Minek vannak jelen? Számomra ez kevéssé volt kérdéses, és bár annyi statiszta nem volt jelen, mint korábban a Hamletben, nagyon lényeges, hogy itt egy város életét meghatározó katonai hadtest jelenlétéről van szó, és három ember talán valóban kevés lett volna arra, hogy ezt érzékeltesse.
Igen, valóban sok szereplős a darab, még két emberről nem is esett szó. Darvas Ferenc Ferapont szerepében úgy tűnik, hogy "élő poén", minden megjelenésével nevetést vált ki, érezni rajta a fél-civil mivoltát. Ahhoz képest, hogy milyen keserves dolgokról szól az előadás, elég sok helyen vált ki nevetést a rendező, többek között Darvas Ferenc szerepeltetése is erre alkalmas. Kicsit lazítja a feszültséget.
Hasonlóan öreg embert játszik Pogány Judit, de az ő szerepe nem hasonlítható ezzel össze. Leginkább arra jó, hogy a Natasa-Olga konfliktus kiéleződését megmutathassák. Pogány Judit ennek a szintén nem túl hosszú szerepnek is képes súlyt adni. Látjuk rajta a változást, talán ő az egyetlen olyan szereplő, aki valóban elégedett és boldog lesz az előadás végére.
Sok a szereplő, akik ráadásul mind csapatjátékosként érvényesülnek. Van mit nézni az előadáson, akár többször is. Október közepe van, a szezon éppen csak elkezdődött, várom, hogy ehhez hasonló jó előadásokkal folytatódjon.
