Tavaly ősszel jelent meg Kolonits Klára ritkán játszott operák bravúráriáit tartalmazó CD-je. Akkor azonnal eszembe jutott, hogy mennyire szerencsés lenne, ha ennek örömére az Operaházban („lám, milyen énekesünk van, nézzétek minél többen!”) egy jó kis koncertet is beterveztek volna a műsorba. Tudomásul kell venni, hogy az Opera nagyüzem, nem lehet gyorsan reagálni az új helyzetekre, de most, egy év csúszással mégis elérkezett a nagy pillanat és a Ház saját zenekarával, Dinyés Dániel vezényletével (aki a CD létrehozásában is jelentős szerepet vállalt, valószínűleg nemcsak karmesterként, hanem válogatóként is), most meghallgathattuk élőben, sőt meg is nézhettük, hogyan interpretálja a már felvett áriákat Kolonits Klára. Jó este volt, megérte összeszervezni.
Akik kicsit jobban osztották be a nyarukat, azok már augusztus közepén Szentendrén hallhatták a programot, így ez az alkalom már a második nyilvános lemezbemutató lett. Mivel én arra nem mehettem, nem tudom a kettőt összevetni, csak a mai majdnem három órás program kapcsán rögzítek néhány benyomást.
Ismerőseim között örömmel fedeztem fel professzionális zenekritikust is, így neki hagyom meg, hogy méltassa Kolonits Klára és a további három fellépő szólista férfi (Brickner Szabolcs, Alexandru Agache és Kovács István) technikai tudását, énekesi kvalitásait. Nekem mindhárman tetszettek.
Mezei nézőként, oldottan csak azt mondhatom, hogy a legvégső számban Kolonits Klára teljes belső meggyőződéssel jelenthette ki, hogy „Győztem” (nemcsak Lady Machbethként), mert ezt az irgalmatlanul nehéz műsort gyönyörűen végigénekelte, minden szerepben átélten más és más karaktereket, élethelyzeteket mutatva. Vele tudtunk menni, szerepről szerepre haladva követtük a hangulatait. Partnerein látszott, hogy mind komolyan veszik a feladatot és megtiszteltetésnek a felkérést.
Aki az opera.hu-n ránéz a műsorra, az láthatja, hogy valóban ritkán játszott operák voltak terítéken, a közönség nagyobb része ezek közül valószínűleg nemigen hallhatta egyben a legtöbbet. (Van aki látta Rossinitől A reimsi utazást? Valószínűleg kevesen lennének azok is, akik tudták, hogy van egy ilyen mű…) Ami közös az elhangzott áriákban, duettekben és tercettben: mindegyik „bel canto” és lehetőséget ad Kolonits Klárának virtuozitásának megmutatására. Ami ezeket a zárt számokat mégis megemeli az mégsem a technikai tudás csillogtatása, hanem az, hogy érezzük, nem öncélúan szólalnak meg ezek az áriák, nem üresek, hanem a Művész mindig értelmezi is az adott színpadi helyzetet, de még véletlenül sem sterilen, hanem árad belőle a szenvedély.
Éppen emiatt a bemutatott operarészletek valóban életre keltek és kevéssé volt érdekes, hogy a férfiak frakkban, Kolonits Klára pedig szebbnél szebb estélyi ruhákban jelent meg ( a világosító a háttér fényeit e ruhákhoz igazította, és ez szerencsés megoldás volt – piros pont annak, aki ezt kitalálta), belekerültünk a szereplőkkel együtt a darabba. Ha színházi szempontból nézem, éppen ezért rám egyértelműen a többinél hosszabb Luisa Miller részletek hatottak leginkább.
Az opera-gála nehéz műfaj, mert nem folyamatot látunk, hanem kicsit olyan, mintha hegytetőről hegytetőre kellene szökellnünk az énekesek nyomában, opera-koncentrátumot kapunk, még sokkal inkább felfokozottan vannak jelen a műfaj alapvető sajátosságai, a végletes érzelmek, örök szerelem, ármány, szerelmi halál, elkeseredés és társai. (Először az „Ó, Egek!” címre gondoltam, hiszen annyi áriában jelent meg ez a felkiáltás.) Ezek az életérzések persze a hétköznapi életben is jelen vannak, csak kevésbé kiélezetten (jó esetben), és sokkal több teret kapnak a rezignáltan megkötött kompromisszumok, amelyek persze egy bel canto áriához nem a legjobb alapanyagot biztosítanák.
Most egy diadalmas estének lehetett az a megközelítőleg ezer ember a tanúja, aki eljött az Erkel Színházba, láthattuk ismét, hogy micsoda nagyszerű énekes Kolonits Klára. Szép számmal gyűltek össze a rajongók, elégedettek lehetünk. Másfelől az örömbe üröm is vegyült. Lehet, hogy csak én nem tudok lépést tartani az idők szavával, de nehezen tudom elfogadni, hogy valakinek egy ilyen opera-gála közben muszáj facebook chat-et folytatni. A második felvonás elején a hatodik sor közepén elegáns öltönyben ülő már deresedő hajú úriember is kiakasztott, amikor ária közben vakuval fényképezte az általa nyilván rajongásig szeretett Művésznőt, hiszen átszellemülten nézte, és hangosan bravózott neki minden alkalommal. Kolonits Klárát persze nem lehet könnyen kizökkenteni, akkor is simán végigénekli az estet, ha még több áhítatos rajongó villogtat a szemébe. (Nemrég ültem két operakaland-előadáson is, a közönség viselkedését tanítványaim mindegyike kifogásolta a dolgozataiban, ha ahhoz mérjük, akkor ez a ma esti „jól viselkedett”, de nekem még ennyi "kihágás" is soknak tűnik. Az, hogy néhányan beszélgettek a környéken, az se jó, de mintha egy fokkal természetesebb lenne.)
Ha ezeket a kis apróságokat leszámítjuk, illetve azt, hogy akár ugyanez megszervezhető lett volna az Operaházban is és azt ennyi ember egészen tele is töltötte volna, kifejezetten szép este volt, olyan, amelyikre még hosszan emlékezni fogunk. És most már szinte csak egy hónap választ el minket a Lammermoori Lúcia premierjétől, amely szintén különleges eseménynek számít. Ez lesz ugyanis az első alkalom, amikor operaházi premier első szereposztásában fog Kolonits Klára színre lépni. Most már fél lábbal is kihúzzuk addig.
