A tavalyi évadban Varsányi Péter rendezése volt az egyetlen opera bemutató, amelyiket kihagytam, de nem azért mert nem érdekelt, hanem mert minden esetben komoly akadály tornyosult a megtekintés elé.
Ebben az évadban is terveztek három napot, amelyeken két-két előadást tartanak belőle gyors egymás utánban, 11-kor és 13-kor. Az első nap már eltelt, október 15-én a délelőtti 11-es előadást néztem, de még október 22-én és november 5-én pótolni lehet a hiányt, ha más is elmulasztotta Pergolesi ötven perces intermezzóját, amely a Királyi lépcsőházban magyar nyelven kerül a közönség elé.
A lépcsőház jó helyszín, bár az előadást nézve elgondolkodtam azon, hogy valójában meddig is tarthat az előadás hatóköre, hány méterig élvezhető még az, ami két méterről nagyon hatott, mégpedig a szereplők színészi játéka. Mivel 11 tanítványommal mentem, és közülük a későbben érkezők csak sokkal messzebb, sőt hárman csak állva tudták megnézni az előadást, az ő közlésükből tudom, hogy rájuk is hatott – legalábbis dicsérték a látottakat. (De azt, hogy a lépcső kényelmetlen, mind szóvá tette. Ha belegondolunk, az operaházi székek is azok, csak előadás után erre nem szoktunk már emlékezni.)
Két-, pontosabban háromszereplős darabot nézünk, amelyben egyetlen kérdés van csak: ki az úr a háznál, a tulajdonos vagy pedig a szobalány. Ahogy a két szereplőt megpillantjuk, sőt akinek vannak az énekesekről korábbi tapasztalatai, azok már előre is sejthetik, hogy Kiss András Ubertója akkor tenné legjobban, ha minél gyorsabban kapitulálna Sáfár Orsolya Serpinája előtt, mert esélye sincs arra, hogy vele szemben keresztülvigye az akaratát. Ehhez a következtetéshez neki ötven percre van szüksége, amely számára kevésbé, számunkra annál kellemesebben telik el.
Bobor Ágnes, aki a látványt tervezte, nem bonyolította túl. Két-két ruha a szereplőknek és a díszlet mindössze egy nagy ágy, amely jól kifejezi a darab kérdését: lesz-e két ember ebben az ágyban, vagy sem.
Az eredeti történetben természetesen jelentős korkülönbség van a szereplők között, hiszen megtudjuk, hogy Uberto saját maga neveltette a lányt több mint tíz éven át. Jelen esetben ez a különbség elveszett, Kiss András egyértelműen túl fiatal a szerephez, de a rendező ebbe belenyugodott, nem akarta holmi smink, paróka bevetésével ebben a kis térben a mesterkéltség látszatát kelteni. Így ennek következtében az alapkérdés is megváltozott, látunk két eltérő társadalmi helyzetű embert, akik vonzódnak egymáshoz és végül (spoiler!) ahogy vígoperákban lenni szokott, egymás karjaiban kötnek ki. A nagyobb bonyodalmak persze később várnak rájuk, Uberto rá is érez, számtalanszor ismételgeti: „Uberto, nem lesz így jó, nem lesz így jó. Ez a vergődés-vívódás, a belső hang és a józan ész harca ismerős szituáció, ha nem is ilyen hatalmas kérdésekben, mint a nősülés, számtalanszor lejátszottam magamban hasonló jeleneteket. (Néha egy színházi előadás bevállalása vagy kihagyása is óriási kérdésnek tűnik, bár a magam részéről már kezdem szeretni azokat az időszakokat, amikor tényleg ezek a legnagyobb problémáim.)
Serpina viszont nem ilyen töprengős fajta, pontosan tudja, hogy számára felemelkedést és biztonságot jelent a házasság, tudjuk, hogy nem szerelmes, jó esetben csak kedveli a kiszemelt férfit. Uberto hiába idősebb (elvileg), ennyire nem tudatos, éppen most veszi észre, hogy már kötődik a szobalányához és nincs kedve elengedni, hogy másé legyen. A szövegből az is átjön, hogy mintha eddig rendesen gondoskodott volna róla és csak mostanában „akadoznak a szolgáltatások” és ez okozza a konfliktust.
Az előadásban nagyon szerettem azt a folyamatot, amelyet Kiss András megmutat nekünk. Látjuk, ahogy egy könnyen befolyásolható, jólelkű és kényelemszerető férfi a körülmények nyomására (nem jön a reggeli, stb.) felismeri, hogy cselekednie kell. Saját alkatával ellentétes módon megpróbál keménykedni, de ez a kísérlete kudarcba fullad. Észreveszi, hogy Serpina átveri az álkérővel (Vespone, a szolga az – Kovács Domokos játssza a néma szereplőt), de ez megnyugtatja, ezek szerint csak feleségül kell vennie a lányt és nem borul fel a megszokott élete, sőt esetleg még valamivel jobb is lesz neki, ezt reméli, mégpedig annak ellenére, hogy persze a belső hang az ellenkezőjét mondogatja….
Sáfár Orsolya esetén nem beszélhetünk arról, hogy egy fejlődési folyamatot mutatna. Serpina még a darab kezdete előtt gondolkodott, mérlegelt és rájött, hogy mi a teendő: rosszabbul kiszolgálni, provokálni a gazdát és rákényszeríteni, hogy nősüljön. Ismerve Ubertót, biztosra mehetett. Vele kapcsolatban azt látjuk, ahogy egy roppant céltudatos ember eléri, amit akar. (Ha akarnánk, ebből tanulságokat is levonhatunk.)
A darab semmiképp nem akar túllépni a vígoperai kereteken, nem vetít előre semmit abból, hogy mi történhet ezzel a két emberrel a házasság során. A célközönség az ifjúság, és ők örülni fognak a boldog végnek és nem gondolnak arra, hogy most mi egy kapcsolat új szakaszba érésének kezdetét látjuk, nem a végét. Sokkal jobban is járunk, ha nem kezdjük jobban elemezgetni a történetet, és megmaradunk annak közérthető beállításánál.
A tanítványaim közül szinte mindenki értékelte, hogy röviden, érthetően mutattak be nekik egy egyszerű történetet, amely ráadásul magyarul volt és még az énekeseket is lehetett érteni. Nem vágytak további bonyolításra, további szereplőkre. Egyeseknek még a néma szereplő jelenléte is sok volt, míg mások szerették a pantimimet. Amíg ebben a kérdésben volt nyoma ellentétes beállítottságnak, a két énekest mindenki értékelte, sőt néhány észrevételezték, hogy Köteles Géza karmesterként beszáll a játékba és kifejezetten jó ötletnek gondolták. Ezzel én is így voltam, ha egyszer sokszor marad magára egy énekes, ráadásul karnyújtásnyira a karmestertől az apró színpadon, akkor igazán logikus, hogy hozzá fordul támogatásért. Köteles Géza eddig számos ilyen „alternatív” rendezésben vett részt, ahol be kell szólnia, illetve játszania kell, valószínűleg élvezi, és nem véletlenül találják meg ezek a feladatok.
A rendező a kellékek szintjén is mindent megtesz, hogy a nézők nevessenek, a gumikalapács, amivel Uberto az órát leüti az első helyen kerül említésre, ennek az erőltetettségével vagy jópofaságával is foglalkoztak a diákok. Nekem – bevallom – ez mindegy volt, ahogy az is, hogy nem volt-e túl elegáns a ruha Serpinán, illetve giccses volt-e a pizsama.
Én a második sorban ülve nagyon intenzív hatásúnak éreztem a színpadi játékot, és végig drukkoltam, hogy álljon a sarkára Uberto és mutassa meg, hogy ő az úr a háznál. Tettem ezt úgy, hogy 17 évesen megvettem a Hungarton kiadványát és nem egyszer meghallgattam így a darabot Gregor Józseffel és Farkas Katalinnal. Azóta sok idő eltelt (a felvétel 1986-ban készült), és most láttam először élőben. Naná, hogy örültem neki, főleg ha a tavalyi lemaradásomat is hozzáveszem. Ehhez képest az az apróság, hogy Uberto most sem hallgatott a belső hangra, hanem hagyta magát az orránál fogva vezetni, nem számít. Mással is megtörtént már.
