Elérkeztünk az idei őszi Operakaland programhoz, amelynek célja, hogy megismertesse a gimnazistákkal az opera műfaját és valami olyan élményt adjon számukra, amely hatására később az intézmény törzsközönségét fogják növelni.
Ahogy általában, most is egy rendkívül népszerű operára esett a választás, a tavalyi Varázsfuvola után most Puccini Bohéméletét nézheti meg mindenki, aki a 15 előadás valamelyikére iskoláján keresztül „be lett szervezve”. Mindenki másnak van azért október folyamán további négy esti előadás. Aki ezekre nem tud eljutni, viszont az operakalandos előadások (11-kor és 16h-kor kezdődnek!) szóba jöhetne, azokat csak biztatni tudom, hogy menjenek a helyszínre előadás előtt fél órával, és a csoportokat kísérő pedagógusoktól vegyék át a megmaradt jegyeket. Mindig van gyerek, aki mégsem tud jönni, egyáltalán nem reménytelen az ügy.
Az előadást háromféle szereposztásban játsszák, nagyszerű énekesek vannak mindegyikben, így aki kifejezetten szereti a darabot, annak a többszörös megtekintés lehet a megoldás.
Én most szereposztás-függetlenül írok le néhány gondolatot a mű kapcsán, amely feltétlenül kikívánkozik belőlem, sosem lehet tudni, hogy valóban sikerül-e egy előadást is megnézni a következő hetekben. (Erre tanítottak a szeptemberi események itt körülöttem.) Legalább legyen ez az ajánló, amely felhívja a sorozatra a figyelmet.
Ahogy a Bohéméletről írt januári posztomból kiderülhetett, nem keresem kifejezetten a darab megtekintésének lehetőségét és akkor illetve ennek a 2.0-ás új verzió bemutatójának kapcsán sem volt könnyű munka magamat rávenni a művel való ismételt szembenézésre. (A februári szereposztás, amelyikről részletesen írtam, többé-kevésbé változatlanul megmaradt, csak közben beállítottak még két másikat is.)
A nyár folyamán nem egyszer felmerült bennem, hogy miről is szól nekem a darab és mi zavar benne dallamos zenéje ellenére is.
Az idei korábbi két megtekintés után rá kellett jönnöm, hogy messze bonyolultabb a történet, mint ahogy általában összefoglalják. Van a két szegény szerelmes, akiket a sors elválaszt (Mimi kénytelen mással élni, mert amúgy éhen halnának), ráadásul jön a tüdőbetegség is, amelynek egy jótékony hatása van: meghalni visszamegy a lány élete szerelméhez. Ez egy igazi nagy szerelmi tragédia, amelyet szipogva néz a közönség és meg vagyunk hatódva mindannyian. 15 évesen így láttam én is, és igazán kíváncsi vagyok, hogy a darabot a héten megtekintő kilencven tanítványom miként fog reagálni.
Harminc év eltelt közben, ez mégis nagy idő és így a történet – a régi és ebben az új kiszerelésben egyaránt –elkezdett másról szólni. Részben elavultnak tűnnek egyes motívumai, például a kézirattal fűtés erős gesztus lenne, mégis nagyon hamis. A harmincas éveiket taposó barátok nem győznek meg arról, hogy saját hibájukon kívül nem képesek ötről a hatra jutni, és szegénységük elkerülhetetlenül szükségszerű. (A bohémek kifejezés beemelése a címbe azért eleve erre utal, talán Puccini is így gondolta, hogy ezeknek az egyedeknek mégis a legfontosabb az életstílusuk megőrzése.) Nem vagyok biztos benne, hogy sajnálgatnunk kellene őket és a sorsukon meghatódni.
Ami rosszabb, a szegénység (akár az ő hibájuk, akár nem) mégsem a bajok fő okozója, ahogy Mimi tüdőbetegsége sem. Ahogy jelenleg nekem ebből a rendezésből még fokozottabban érvényesül: két eltérő alkatú és életszemléletű ember szerelemre lobban, valószínűleg éppen az ellentétek vonzása miatt, ugyanakkor kapcsolatuk tartóssá és harmonikussá válását később ugyanez akadályozza, a féltékenykedés (a férfi) és a flörtölésre való hajlam (a nő oldaláról). Képtelenek egymásra hangolódni, és ezt a helyzetet a betegség csak tovább nehezíti, amely elvileg akár segíthetné is őket az egymás felé közeledésben.
Van egy érzésem, hogy az opera jellemzően abban a hitben ringatja el a nézőit, hogy ez a sok kedves és szimpatikus ember, aki olyan jól megérti egymást, külső körülmények hatására milyen szerencsétlenné válik, miközben ha megkapargatjuk a történet mélyrétegeit, vastagon benne van, hogy ők, pontosabban: mi tehetünk arról, hogy nem tudunk egymással harmóniában élni. A zene ennek a jóval karcosabb üzenetnek az elrejtésén munkálkodik, és valószínűleg kevés néző állhat föl úgy az előadás után a székéről, hogy az jusson eszébe, hogy ő mit szúr el a párkapcsolatában és esetleg változtatnia kellene. Ehelyett szánjuk a szereplők szomorú sorsát, akik igazán profi módon tudják magukat sajnáltatni. Talán a műnek ez a sajátossága az, ami miatt az eddigi években igyekeztem öntudatlanul is kerülni. De hát mit tesz isten, van az a szereposztás, amelyikre az ember szívesen beül.
Íme tehát, az évad szereposztása:
Karmester Kovács János / Dénes István / Szennai Kálmán / Bogányi Tibor
Rodolfo Boncsér Gergely / László Boldizsár / Horváth István
Schaunard Fülep Máté / Geiger Lajos / Sándor Csaba
Marcello Alexandru Aghenie / Haja Zsolt / Szegedi Csaba
Colline Kiss András / Bakonyi Marcell / Cser Krisztián
Mimì Sáfár Orsolya / Létay Kiss Gabriella / Bakonyi Anikó
Musetta Szakács Ildikó / Rácz Rita / Szemere Zita
Benoît Szüle Tamás / Hábetler András / Gárday Gábor
Alcindor Molnár Zsolt / Cserhalmi Ferenc
Parpignol Beöthy-Kiss László / Kiss Péter
Ha valaki egy énekesre különösen kíváncsi, nincs más hátra, keressen rá, és akkor megtudja, hogy a 19 időpont közül melyik számára a legalkalmasabb.
