Tizenhárom év kihagyás után lett ismét filmszemle, amelyre 150-nél több filmet neveztek, nemcsak a legutolsó év terméséből, bár nem is nyúltak vissza a 2010-es évekig. A bemutatott filmek erős többsége már a Covid-időszak közben/után készült.
A megszűnés előtt hozzávetőleg húsz éven át minden évben mentem a szemlére, volt, hogy a mostanihoz hasonló módon szinte be is költöztem a moziba (akkor éppen a Puskinba), így most a régi jó emlékeknek is köszönhetően előre szabaddá tettem ezt a hetet, a lehetőségekhez képest „mindent néztem”. – Éppen 12 éve írom ezt a blogot (legyen ez az évfordulós bejegyzés) – ez az első Filmszemle azóta, ráadásul több tucat olyan színész szerepelt, akiknek a pályáját régen követem, így nem spóroltam az idővel.
Fotó: Bankó József - a Filmszemle FB-oldaláról
21 vetítésen voltam, ennyiszer néztem meg a főtámogatók reklámját, akiknek nagymértékben köszönhetjük ezt az eseményt – a fülemben maradt Ember Márk hangja a Magnet bankról, vele kezdődött minden. (A Futni mentem, a rendszerváltás utáni korszak legnézettebb magyar filmje a Netflixen mától nézhető lesz – legyen itt ez a közérdekű infó is kezdésnek.)
Az én menüm ezúttal 10 kisfilmes blokk, és 11 játékfilm volt, azaz feltehetően a teljes kínálat közel negyedét megismertem.
Ez a bejegyzés az eposzi seregszemlékre is emlékeztetni fog, viszont nem kötelező olvasmány. Minden filmcímet és a színészek nevét is kiemelem, hogy jól átfutható legyen ez az AJÁNLÓ. Remélem, hogy lesz olyan film, amelyhez kedvet csinál, és lesz olyan olvasó, aki kommentben hozzáfűzi, hogy neki a szemlén mi tetszett. (A remény hal meg utoljára.) Volt egy jó hetem, amikor kiléptem a hétköznapjaimból, és mindössze két színházi előadással szakítottam meg a filmek áradatát.
Legyen szemle jövőre is!
A szemle programja első ránézésre is nagyon gazdagnak tűnt: három órába telt, amíg a hat terembe párhuzamosan tervezett vetítések közül kiválasztottam azt a 26-ot, amelyre a leginkább kíváncsi voltam, így is maradt 16 olyan film a listámon, amelyet szívesen megnéztem volna/meg fogom nézni, ha mód van rá. (A szemle oldalán a filmek leírása megmaradt, elolvasható.)
Tizenegy játékfilmet már láttam korábban, így ezekkel „rendben voltam”, közülük többet a blog Facebook-oldalán ajánlottam is, sőt a Véletlenül írtam egy könyvet-re részletesebben is kitértem. A teljes kínálatból ennél éreztem azt, hogy erősen (túlzottan?) idealizálja a valóságot, olyannak mutatja a családi és emberi viszonyokat, amilyennek szeretnénk látni, míg a szemlén bemutatott filmek erős többsége a realitásnál maradt, az alkotók kevés reményt villantanak fel – be kell érnünk egy-egy pontos látlelettel vagy helyzetjelentéssel.
A kemény filmek között több is volt, amelyben méltatlanul meghurcolnak egy tanárt – ami változik, az mindössze a kiindulópont. Ilyen az Elfogy a levegő (a nagyon szerethető főszereplő: Krasznahorkai Ágnes, rendezte: Moldovai Katalin), a Fekete pont (a legjobb első film lett Szimler Bálint munkája) és a Magyarázat mindenre, amelyeket szintén korábban láttam, a csodás színészi alakítások miatt is érdemes őket nézni.
Sok filmet szerettem „szőröstül-bőröstül”, a szemle nyitófilmjét, a Sünvadászat-ot is, amelyről külön ajánlót írtam, de örültem, hogy éppen Reisz Gábor filmje nyerte meg a szemle fődíját – az árokásás helyett az árkok betemetése felé mutat, mind a kormánypárti, mind az ellenzéki meggyőződést képviselő szereplői kemény kritikával jelennek meg – ez nem egy fekete-fehér film. Legalább Znamenák István, Rusznák András, Sodró Eliza és Kizlinger Lilla nevét ki kell emelni – utóbbi nagyot játszik Szacsvay Lászlóval a Valami madarak-ban is.
A Fekete pont-ban láttam a leghitelesebb gyerek-főszereplőt Mátis Paul személyében, akit ugyanúgy igazinak éreztem, mint Mészöly Annát, vagy a tanárt játszó nem-színészt (egyébként dramaturgot) Lőkös Ildikót.
A szemlén még egy filmmel találkoztam, amelyik hasonlóképpen ehhez a tematikához tartozik, és ez A második aranykor, amelyben a tanár a három Grácia lerajzoltatása miatt jár pórul. Ennek a filmnek a legfőbb inspirációs forrása Dúró Dóra hírhedt könyvdarálós akciója volt, a Meseország mindenkié-ügy központi szerepet játszik a történetben. Lehet-e felolvasást tartani ebből egy közkönyvtárban? Felvállalhatja-e egy mai vidéki városkában egy tanár a leszbikusságát?
A film ad némi reményt, bár ahhoz, hogy elhiggyük, nem árt, ha bennünk is van némi hajlam az idealizmusra. A filmet a holland nagykövetség is támogatta, a nagyon minimális költségvetésből gazdálkodó filmek közé tartozik ez is, bizonyítva, hogy ha nagyon akar valaki valamit csinálni, akkor belefog és megcsinálja.
A szemlén szereplő filmek sokasága volt vizsgafilm, vagy szintén alacsony költségvetésű független film – ez csak egyetlen példa a sok között. Ezért is jó ez a fesztivál, mert ha egy mai fiatal filmes látja a többiek példáját, esetleg nem mond le azonnal a terveiről.
A szemlén egyetlen programon vettem részt, amelyik a tévéhez kapcsolódott, ez viszont annál érdekesebbnek tűnt. Lehet, hogy hasonlóképpen nagyot üt majd, mint A király néhány éve, amelyik több díjat is kapott, a legjobb sorozat és a legjobb női főszereplő (Schell Judit) díját, én is láttam és szerettem, ajánlom a megnézését. Az őszre beharangozott Bróker Marcsi szintén a közelmúltról szól, ráadásul most is élő főszereplővel, aki ugyan közismert csaló és jelenleg is börtönbüntetését tölti, de olyan szerethetővé vált a karakter, hogy várhatóan a fél ország rokonszenvesnek fogja találni.
Bacskó Tünde játssza a szélhámost, akit eltalál ez a szerep is. A szemle program úgy hozta, hogy 24 órán belül a már említett A második aranykor egyik főszereplőjeként is láthattuk (Vasvári Emese párjaként) – kivételes lehetőség volt egy nagyszerű színészt két ennyire eltérő alakban igazinak hinni. Rákeresve korábban eljátszott szerepeinek listájára, megint szembesültem azzal, hogy mi mindenben néztem volna meg biztosan, ha ezek az előadások nem vidéken történnek meg. Óriási szerepe van a sorozatoknak abban, hogy láthatóvá váljanak a vidéki színészek is – Bacskó Tünde ősszel már küzdeni fog a celebség problémáival is, míg most a sorozatról megjelenő egyik híradásból épp az ő neve maradt ki.
Bacskó Tünde korábban kapott filmes díjat (a legjobb színésznő volt a 42. filmszemlén) egy Hajdu Szabolcs filmben (Te országod) nyújtott alakításáért. A rendezőnek ezúttal két filmjét is láthattuk – Kálmán-nap és Egy százalék indián -, amelyeket színházi előadás formájában is meg lehet nézni a B32-ben (már évek óta), és ezeket már többször is nyomatékosan ajánlottam. Színházként és filmként sem könnyű ezeket megemészteni, viszont sokáig emlékezünk rájuk. Minden szereplő olyan, mintha saját magát adná – ez a közös jellemzője Hajdu Szabolcs minden munkájának. A szemlén színészként láthattuk egy koprodukciós alkotásban, a Hatalom-ban. A filmben nekem ugyan nem volt egészen világos, hogy éppen mikor és miért beszélnek néha magyarul is, de Hajdu Szabolcs szerepformálása ezúttal is meggyőzött. Ugyanúgy nem lepett meg, mint ahogy a történet végkimenetele sem: ha egy miniszter véletlenül egy hajtót lő szarvas helyett, eltusolják – most csak az a csavarás, hogy hajlamossá tesznek minket arra, hogy ebben mi is a kisebb rosszat lássuk.
Még visszalépve a Bróker Marcsihoz: nagyszerű szereposztása van, a férjet például Thuróczy Szabolcs játssza, akinek a tavalyi nagy dobása – És mi van Tomival? – a szemlén is látható volt. Fontos és szerethető film, általában is érdemes megnézni, ha valaki ugyan nem alkoholista, de valamiféle más függőséget legalább magának beismer, de persze csak a főszereplő miatt is, akit a 6Színben is érdemes élőben látni – a Meg sem kínáltak évek óta siker.
Nagyon sok kiváló mellékszereplőt is lehetne ezekből a filmekből emlegetni, akik kárpótolnak akkor is, ha egy-egy film vonalvezetésével nem tudunk egészen egy hullámhosszra kerülni, de a következő film úgy tetszett, ahogy volt.
A Lefkovicsék gyászolnak-ban óriási űrt hagy halálával a csak a film elején látható anya - Máhr Ágit nem lehet nem megemlíteni, ha szó van róla. Az egész filmet nagyon szerettem, erős nyomot hagyott bennem. Rendkívüli nehézségbe ütközne, ha rangsorolnom kellene apa és fia között, Bezerédi Zoltánt és Szabó Kimmel Tamást is tökéletesnek éreztem, a történetet kellően érdekesnek, fontosnak, tanulságosnak, és még biztatónak is.
Amelyik filmben már legalább látszott némi fény az alagút végén, azt nagy megkönnyebbüléssel néztem: szerencsés lezárást adott a szerdai napnak (Kisjátékfilm blokk/9) az Utolsó esély (2), amelyikben Kardos Róbert egy gördeszkázni tanuló apát játszik, aki a lányához szeretne közel kerülne ezen a módon. Nagyon jó a kisugárzása, általa hihetővé válik a történet, szinte vonzóvá a lakótelepi élet. (A tatabányai színház előadásaiban nézhető, oda érdemes utána menni.)
Sok film központi témája a független filmes-színházas lét nehézségei– mivel engem ez nagyon foglalkoztat, ezért is válogattam ki a programból többet is közülük.
Ilyen a Hasadás, amely néha dokumentumfilm hatást is kelt - a filmbeli művészpárt játszó Szorcsik Kriszta és Seress Zoltán a való életben is házaspár. Ugyan kellően abszurd az alapötlet (a Három nővér eljátszása csupán két szereplővel), de vannak hasonlóak a valóságban is: a helyszínül szolgáló RS9-ben fut egy Mizantróp, ahol szintén 1-1 színész játssza a férfi, illetve a női szerepeket. Erre már egy ideje készülök, ígéretesnek tűnik, miközben a filmben látott projekt koncepciójáról hamar megérezhettük, hogy nemcsak a pénzhiány a baj – nemcsak a koncepció, hanem a kivitelezés is számít. Seress Zoltán szkeptikus hozzáállásával tudunk azonosulni, aki nagy nyomatékkal képviseli a racionalitást – jelenlegi társulatát, a Vígszínházat is, amely szóba is kerül (sok jó alakítása eszembe jutott róla) – aki szereti a színpadon nézni, a filmet se hagyja ki.
A házaspár jelenetei jelentősen erősebbek, az előadáspróbák jelenetei pedig helyenként indokolatlanul hosszúak. A film minden mozzanatát nem hihetjük el, de a végkicsengése reális: bizonyítottan tehetséges színészek civil munkákat kell, hogy vállaljanak a megélhetésért. Tényleg ez van. Szorcsik Kriszta az alakításáért „a legjobb női színész” díjat kapta – remélhetőleg ez erőt ad neki a későbbi független projektekhez is.
Mélyebbre megy a Nyersanyag – nem is kevéssel. Ez esetben csak egy elem a független filmesek nyomora, a pályázati pénzek hiánya, sőt annak a bemutatása, ahogy a korrupt polgármester kihasználja a falusi lakosság nincstelenségét. Nagyon sok civil szereplő átélten játszik, hajlamos vagyok dokumentumfilmnek felfogni a látottakat egy ideig. A tény, hogy attól sem lesz jobb senkinek, miután a zsarnokot leleplezték, sőt még rosszabb, nagyon reális világlátást mutat.
Remény az nincs, ugyanakkor csodálatos színészi alakításokat láthattunk, ez viszont biztató. Karizmatikus figura Pál András polgármestere, akit elfogadtam igazinak, bár évek óta nézem a pályáját (nemrég Oidipuszként is ugyanígy meggyőzött). Ugyancsak önazonosnak tűnik a forgatócsoport: Mészáros Blanka drámatanárként, Baki Dániel és Dér Zsolt fiatal filmesként beleillik a dokumentumfilm felfogásba.
Ha már Dér Zsolt: a szemlén (sajnos egy általam kihagyott blokkban) bemutatták az ő filmjét is (Dub Hard) – ezt biztosan meg akarom nézni, amint módom lesz rá. A színészt már egy ideje hiányoltam a színpadról, most világossá vált, hogy teljesen átnyergelt a filmre. Ezúttal „teremőrként vagy teremgnómként” (idézet tőle) végig jelen volt a szemlén, úgy alakult, hogy legalább 5-6 vetítés előtt épp hozzá volt szerencsém, szenvedélyesen konferált.
Nem szól direkt módon filmről vagy színházról, de ehhez a tematikához sorolnám Scherer Péter gombfocis (bocsánat: szektorlabdás!) sportvígjátékát (rendezte: Vékás Csaba), a Lepattanó-t, amelyik a legtöbb játékfilmhez hasonlóan már ment moziban (2024 szeptemberében), de nem volt körülötte mindent elsöprő marketing. Nehezen értem, hogy miként lehet az, hogy nem vettem észre, biztosan megnéztem volna már korábban, hiszen sok olyan színész játszik benne, akiket a teljesség igényével próbálok követni. Az, ahogy a szektorlabdások küzdenek az EB-re való kijutásért, nemcsak a meccs megnyeréséért, de az egyesület fennmaradásáért is, a független társulatok küzdelmeire emlékeztetnek. Ez a film nem kelti a valószerűség benyomását, mégis nagyon jó látni, ahogy a lúzerként induló csapat – benne Katona László és Waskovics Andrea is! - mégis csodával határos módon boldogul. Az ilyen tündérmeséket nagyon szeretjük, benne még a „negatív szereplőket” is, akiket Rába Roland, Györgyi Anna és Gáspár Sándor képvisel. Nemcsak a csapatnak drukkolunk, hanem a fiatal szerelmesek boldogságáért is szurkolunk – Derzsi Dezsőt az is megjegyzi, aki nem látta a Tamási Áron Színház előadásaiban, különleges jelenség. Egészen másként látja a csapat által imádott apját, aki őt viszont elhanyagolta – nem véletlen, hogy idegenkedik a gombozástól. (Derzsi Dezső egy izgalmas kisfilmben nézhető a YouTube-on, a Párnaarc 12 perces, nekem nagyon tetszett.) A film azért nem tökéletes, Mucsi Zoltánt csak egyetlen jelenetben látható. Vártam, hogy még egyszer visszatér, megbánja hibáját és ő is beáll drukkolni a csapatnak, amelytől majdnem elvette az EB-n való szereplés lehetőségét, de ennyire azért nem optimista az alkotói csapat.
(A Lepattanó eszembe juttatta napközis éveimet, amikor több osztálytársam gombfocizását is nézhettük. Alapnak tűnt a „saját csapat”, kinek az FTC, kinek a Diósgyőr lapult a zsebében és a padon gyorsan felállították őket. A szektorlabda kifejezést valószínűleg a nézők 99% csak a filmből fogja megismerni.)
Mucsi Zoltán a szemlén két további filmben is szerepelt, a Senior főszereplője, amelyet azért is említem, mert márciusban Apa szeme fénye – Gold Digger címmel a Vígszínház Házi Színpadán bemutatják Tasnádi István történetét, amelyre lélekben már készülök.)
Három epizódot fűz össze lazán a Borotvaélen táncolva, amelyek különálló kisfilmként is megállnák a helyüket (Hódi Jenő filmje). A halál mindhárom részben jelen van, de míg az első részben megráz, az utolsóban már megnyugtat, ezt az ívet járjuk be. A zsidó gyerekeket bújtató nő (Gubik Ági) és a nyomozótiszt (Szervét Tibor) párbeszéde még sokáig nyomasztani fog, és ehhez képest már oldottnak tűnt a másodikban egy apa-fiú konfliktus.
Székely B. Miklós és Mészáros Béla nagyszerű kettős, az epizódot látva mindenki elgondolkodhatna, hogy mit szólna, ha egy családtagja befogadna egy terhes ukrán menekültet, aki cigány is… A harmadik epizód játékos volt az előzőekhez képest: Mucsi Zoltán a Halál megszemélyesítőjeként alkut ajánl fel egy ritka ellenszenves nőnek, akit Ágens játszik a karakterrel egészen azonosulva. (Aki rá kíváncsi, a Pinceszínház több előadásában találja meg.)
Különleges élmény az Éger, Nagy Borús Levente első játékfilmje, amely szintén nem friss. Több eltérő hangulatú jelenetből áll, amelyekből utólag összeáll egy ellentmondásos barátság története is. A filmből erősen kilóg Kálid Artúr monológja, amelyet szinte egy levegőre mond el úgy, hogy szinte csak az arcát és a felsőtestét látjuk végig, a rendező nem használ látványelemeket, a szereplő elbeszélése közben nem hajt végre semmilyen pótcselekvést. Ezt meghallgatva megérezzük a szó teremtő erejét, sőt azt is, hogy mennyivel erősebb egy színész mondata, mint később a videón megelevenedő „valóság”. Képzeletünk erősebb támaszt kap Kálid Artúrtól, a filmet elsősorban miatta ajánlom, bár szerettem benne Zsótér Sándor egy jelenetre feltűnő edző figuráját is.
Kálid Artúr a Metronóm főszereplője is, ebben lányát egyedül nevelő apaként szimpatizálunk vele. (A héten a Mákfagyi bemutatója lesz a Rózsavölgyiben, ebben élőben nézhető, és pl. a FÉM több előadásában is, ld. Szénakutyák!)
Nem hagyhatok említés nélkül két zenészekről forgatott dokumentumfilmet sem.
Az utóbbi hónapokban annyi pozitív vélemény érkezett hozzám Várdai István koncertjeiről, hogy a Händel-maratonon végül az ő koncertjét nemcsak online néztem. Ezek után a múlt heti filmszemlén nem hagytam ki a riportfilmet (Várdai – non SOLO CELLO), amelyik rajongói bázisának "kötelezően nézendő". Nyilván a délután három nem volt szerencsés a vetítésre, így alig nézték, a többség feltehetően már korábbi vetítésekre elment.
Nekem ez a film arról szólt, amikor valaki sok tehetséggel és rengeteg szorgalommal jókor volt jó helyen - kicsit biztatás ez az életút minden művésznek: itt a bizonyíték, hogy néhányan azért ki tudják hozni magukból a maximumot, nem húzza le őket sem a környezet, sem saját gyengeségeik nem állják az útjukat. Kevesek képesek az összes erőforrásukat a saját fejlesztésükre fordítani, sőt másokat is támogatni, így érdemes megbecsülni azt, aki minderre képes - Várdai István éppen a ritka kivételek közé tartozik (művész-allűrök nélkül bónuszként).
A szemlén kevés ehhez hasonlóan reményt keltő film volt – a vasárnap legutolsóként vetített Bagossy Brothers Company-ról készült koncertfilm volt még ilyen, de abban talán többet hallottunk a sikerig tartó küzdelemről is, és teljes dalokat is lejátszottak. Utólag a kettőt összehasonlítva, eszembe jutott, hogy elnézegettem volna még hosszabban Várdai Istvánt is csellózás közben – igyekszem a továbbiakban élőben is többször nézni.
Ami a Bagossy testvéreket illeti: néhány számukat a fiam évekkel ezelőtt mutatta kirándulás közben, így ezeket felismertem. Kíváncsivá tett rájuk nyári szigligeti élményem, amikor azzal szembesültem, hogy az egyik vendégház mind a nyolc szobáját olyan rajongói vették ki, akik az ország legkülönfélébb pontjaikról csak miattuk érkeztek, mindössze egy napra, és évek óta követik őket. A velük folytatott jó beszélgetések miatt éreztem kihagyhatatlannak ezt a filmet így is, hogy sosem jártam a csapat egyetlen fellépésén sem. Az MVM-koncertjük után szinte érthetetlen volt, hogy miként lehetett ezen a vetítésen teltház (1000 Ft-os jegyárak mellett nehéz panaszkodni), az egyetlen oka az lehetett, hogy maga az együttes nem reklámozta ezt, a rajongói réteg pedig nem olvasta el a Filmszemle műsorát.
Fotó: Fahidi Éva FB-oldaláról
Két dokumentumfilm szólt az időskori szerelem és párkapcsolat létjogosultságáról, amelyek közül az egyiknek (Késő? Soha!) Fahidi Éva volt az egyik szereplője, aki most már nem él. A másik rövid dokumentumfilm (Az istenek alkonya) szemlélete hasonló volt, de ebben mélyebben beleláttunk a nehézségekbe is, amelyet elsősorban az öregedés és a betegségek okoznak.
Megrendítően szép kisjátékfilm Bene Márk rendezése, a Maradj még, amelyben egy demenciával küzdő anya és a tőle távol élő lánya kapcsolatát látjuk feléledni. Vlahovics Editet ugyanúgy eltalálta a szerep, ahogy Szamosi Zsófiát Nikié. A film elején az anyát évek óta folyamatosan gondozó lány, Anna is megjelenik, akit Szandtner Anna játszik. A két színésznő a való életben is testvér, én még együtt nem láttam őket, nem lepne meg, ha ez lenne az első közös munkájuk. A film közben szükségszerűen eszembe jutott édesanyjuk, Cserje Zsuzsa rendező, akivel személyes kapcsolatban álltam, és évek óta hiányzik. Bármilyen hosszan el tudtunk beszélgetni a lányokról. Nagyon boldog lett volna, ha ezt a filmet megéri…
Hasonló a Hospice témája is, de ebben egy öreg apa (Bán János) és fia (Horkay Barnabás) tönkrement kapcsolata kap még egy utolsó esélyt a békés lezárásra.
Ica, azaz Cseszlai Ilona
A kísérleti filmek között futott az Ica és a másvilág, amely valóban elütött a szokványtól, részben dokumentumfilm volt, amelyben a címszerepet a Katona József Színház portása kapta. Az első vetítésen a színház társulata markánsan képviseltette magát (feltehetően a másodikon is), örömmel láttam a nézők között Máté Gábort, Tarnóczy Jakabot és több színészt. A filmben viszont nem a Katona, hanem a Thália művésze került domináns helyzetbe: Hevesi László, akinek megmutatott civil énjét is rokonszenvesnek találhattuk.
Ugyancsak kísérleti film lett a Ligeti György – Musica ricercata, Kerényi Mihály minden lehető nézőpontból megmutat egy zongoristát, amint eljátssza. Bennem a legerősebb hatást váltotta ki: kedvet csinált Ligeti György hallgatásához, később a vetítések szüneteiben sem tudtam elszakadni a darabtól, egy Spotify-felvételt hallgattam. Az előadó, Radnóti Róza koncertezik is, sőt filmkészítéssel is foglalkozik, van saját honlapja - a továbbiakban őt is figyelni fogom.
A többi kisfilm közül szintén kivált S. Papp Máté zenés kisjátékfilmje, a Jimmy Hard balladája, amelynek szövege verses formában is íródott – a 40+ megnézett film között ez volt az egyetlen ilyen. Vizi Dávid játszotta a főszereplő buszsofőrt – az alak bevésődik, ha megnézitek.
Nagyistók Edit két kisfilmje is emlékezetes maradt, az Ugar is, nemcsak a Fratrum, amire különdíjat kapott. Utóbbiban egy testvérpár (Barti Lehel, Csabai Csongor) kapcsolatába látunk bele, akiknek az életútja most lehet, hogy elválik egymástól, az Ugar pedig a mai rabszolgaságról szól, ahogy részben a korábban említett Nyersanyag is. Nyugtalanító emléke velem maradt, nagyon erőteljesnek éreztem mind Znamenák István, mind Pelsőczy Réka és Nagypál Gábor játékát.
Nagypál Gábor játszik a Sátán c. kisfilmben is, amely egészen vérfagyasztó élmény, benne Ónodi Eszter kegyetlen séfjével, és Patkós Mártonnal, akit kipécéz. (A film után Ónodi Eszterre a mozi előcsarnokában némi viszolygással kevert félelemmel tudtam csak rápillantani, hatott ez az erős és természetes alakítás, csak gratulálni tudok hozzá – így biztonságosan messziről.)
Kevésbé megrázó, de így is mélyen érinthet bárkit az Én testem, akinek bármi módon is köze volt evészavarhoz, vagy van ilyen hozzátartozója. Kozma Katica filmjét fontos lenne minél szélesebb körben megismertetni, el kellene jutnia a gimnazista korosztályhoz is. Brutális élmény, ahogy Jakab Balázs vizet iszik, megjegyezzük őt is, ha még nem jegyeztük volna meg katonás előadásaiból. (pl. A Halál kilovagolt Perzsiából, Sárszeg)
A filmek sokaságát forgatták budapesti helyszíneken, de volt több, amelyikben kiemelt szerepe volt az autós utazásnak, az autóstoppnak is. A Széllel szemben (rendezte: Chilton Flóra) egy gyermekotthonban élő ikerpár története, akiket nem látogat meg a születésnapjukon az anyjuk, így ők kelnek útra, míg a Semmi-ben (rendezte: Urbán Zsanett) két vidéki lány szökik meg az iskolából, hogy egy pesti nyílt napon vegyen részt, csak éppen pénzük nincs, kénytelenek stoppolni. Ahogy sejthető, a történet majdnem tragédiával végződött. Engem kellően megrázott a Nagy Katica és Varga-Járó Sára által játszott lányok története, feltehetően azért, mert 1998-ban Szicíliában egy igen hasonló élményt úsztunk meg barátnőmmel, amely hatására kezdtem bele azonnal olasz tanulmányaimba, úgyhogy kétségtelenül életem egyik fordulópontja volt ez.
Animációs filmeket a szemlén nem nézhettem, de részt vett a Kék Pelikán, amely a rendszerváltás utáni idők leleményéről, a hamisított nemzetközi vonatjegyekről szólt. Ezt korábban láttam és szívesen ajánlom – nem hagyható ki ebből az összefoglalóból, nemcsak azért, mert rendezője Csáki László „a legjobb egészestés animációs film rendezője” díjat kapta. (A szemle minden díjazottja megtalálható a honlapon.)
Jó volt ez a hét, jó volt a közösségi élmény, bár a popcorn nem hiányzott, remélem, hogy színházakban nem fog elterjedni. Jó volt egy-egy esetben szereplő mellől nézni előadást, néhány esetben (ha már úgyis olyan közel sodródtunk egymáshoz) gratulálni színészeknek, korábbi színházi munkájukért is, ha már megtisztelték az eseményt jelenlétükkel.
Egy, a kimaradt filmek közül
Mindenkinek köszönöm, aki végigolvasta ezt az ajánlót, vagy legalábbis átfutotta – remélem, hogy talált benne olyat, ami érdekelné. Előttem még itt van a már említett 16 filmcímet tartalmazó lista, a közeli jövőben igyekszem megnézni ezeket is...
