Mielőtt a filmre elindultam, a vasárnapi Händel-maratonhoz kapcsolódva kiposztoltam egy ária felvételét (5 perc) a nálunk szinte már nem is hallható Daragó Zoltán előadásában, amelyet előző nap többször is meghallgattam (a BDZ és Balga Gabriella jóvoltából). Ez a film épp ezzel a gyönyörű, „önsajnáltató” áriával indul. Ennek köszönhetően már azonnal tudtam, hogy ez a történet kapcsolódni fog az életemhez, és nagyon jó, hogy beültem rá.
Ha valaki látta Schwechtje Mihály filmjei vagy színházi munkái némelyikét, nyilvánvalóan nem fogja feltételezni, hogy valamiféle kellemesre idealizált valóság jelenik meg a Sünvadászat-ban, bár a címe akár erre is alkalmas lehetne. (Nekem a sün szerencsét hozó állatot jelent, tavasztól őszig reménykedem, hogy valamelyik tabáni sün felbukkan éjszaka, amikor színházból megyek haza.)
Bogi: Mari Dorottya
Egyszerű és nagyon hétköznapi az alaphelyzet, amely már a filmet előkészítő reklámokból is tudható (így nem spoiler): Bogi, az elsőéves operatanszakos lány megélhetési célból babysitterként dolgozik, és túlságosan is átveszi a kétkeresős, kisgyerekes család gondjait, nem képes a racionális döntésre, amely talán mindenkinek jobb lenne.
Közel két órán keresztül követjük egy nehéz napját, amely jó esetben csak róla szólhatna, hiszen fontos vizsgája lesz, de nem ez lesz a fókuszban, hanem egyetlen kérdés: bajt okozhat-e egy hűtőmágnes, ha egy kisgyerek lenyeli, és mi van akkor, ha nem is egyről, hanem kettőről van szó… „De miért nem szól a mentőknek vagy a gyerek szüleinek?” – érzem, hogy több, mint egy órán át ez a kérdés fogja a közönséget foglalkoztatni, miközben olyan pontos képet kapunk Bogiról, hogy mindent megértünk.
Ezt a filmet nem ugyanúgy fogja nézni az, aki még sosem látott el kisgyerekeket, mint aki már éveket lehúzott egy-két vagy több gyerek ellátásával. Aki belülről ismeri ezt a helyzetet, az tudja, hogy két gyerekhez néha a két szülő is csak éppen elég, és végképp nem hiányzik a még több stressz. Ha mindkét szülő folyamatosan dolgozik még nehezíti a pályát.
A film ugyan valóban a gyerekek ellátása körül forog, akik lehet, hogy majd csak arra fognak emlékezni, hogy folyton le voltak passzolva és csak mellékesen foglalkoztak velük – ugyan "életünk értelme", mégis a rengeteg egyéb fontos vagy nem is olyan fontos feladat lehetetlenné teszi a közös minőségi időtöltést.
Ez a kettősség sokak számára okozhat lelkiismeretfurdalást, de a film így is túlmutat azon, hogy pusztán egy szétesőben lévő család és egy könnyen befolyásolható babysitter sorsáról szóljon. Mégcsak nem is egy egyszerű tanmese arról, hogy lám, milyen bonyodalmakhoz vezet a túlvállalás, illetve az elhallgatások.
A film leginkább azt mutatja meg, mekkora bajt okoz, ha nem vagyunk képesek a határainkat meghúzni, igent mondunk, amikor csak a nem lehetne az elfogadható válasz. A keletkező feszültség visszahat persze azokra is, akiknek meg akarnánk felelni, a kapcsolatot mindenhogyan szétrombolja.
A film jól felismerhető budapesti helyszíneken zajlik és nagyon szerethető színészek kapták a főbb szerepeket. Mari Dorottya Bogiként végig maga mellett tart minket (már láthattuk pl. a Hajtűkanyar autósiskolá-ban is a Jurányiban – jelenleg Szombathelyen társulati tag, így a pesti nézők kevésbé ismerik), de rokonszenvezünk az anyát játszó Jakab Julival, aki láthatóan hasonlóképpen a megfelelési kényszer csapdájában vergődik. Polgár Csaba most nem lesz „pozitív hős”, mint Az örökség-ben, Schwechtje Mihály korábbi (de még mindig futó!) színházi munkájában, viszont az alak életre kel, meggyőzően hozza ő is a gyerekekkel ténylegesen nem foglalkozó apát.
Fullajtár Andrea megértő mestertanárként erős nyomot hagy bennünk, ahogy Urbán Richárd is Bogi barátjaként – két újabb személy, akinek meg kellene még felelnie.
A filmhez nagyon sok ponton lehet kapcsolódni, valóban attól függően, hogy ki milyen saját élményekkel bír. Bennem nagyon sok emléket hozott fel, három gyermekemmel, de leginkább Jánossal igen gyakran megfordultunk a János kórház sürgősségi osztályán – mágnes lenyelés miatt viszont nem. Ennek a veszélye nem merült fel bennem, most már leginkább azon aggódom, hogy éjszaka baj nélkül érjenek haza. Erre a tematikára készült kisjátékfilm (Lépésről lépésre) szintén felborzolta az idegeimet a szemle utolsó délelőttjén, szétaggódtam magam Dombovári Zoé Dorkáért, még hosszan fog kísérteni – a film elég hathatósan hívja fel a figyelmet a kiskorúakat fenyegető veszélyekre.
Az anya: Jakab Juli
SZEMÉLYES lezárás
A Sünvadászat kapcsán nyilvánvalóan az anya helyzetével azonosultam, látva a két nagyon aranyos gyereket, elég abszurdnak tűnt, hogy miért kellett az önmegvalósítást siettetni – „de mennyivel lett volna szépen otthon maradni a gyerekekkel”. A film szembesített egykori saját döntésemmel – ugyan babysittert sosem vettem igénybe, viszont a gyerekek mellett igyekeztem minden megmaradt időmben olaszt tanulni. Visszanézve már világos, hogy akár várhattam is volna, nekem sem kellett volna túlvállalni magam, jobb lett volna kiélvezni az apró (és még el nem mászkáló) gyerekek közelségét.
A Sünvadászat közvetlen hatására kedden meginogtam, és a szemle első napját kihagytam – főztem egy vacsorát a gyerekeknek. A bűntudat eredményét értékelték, de azért csak megkaptam: „ezzel tíz év késésben vagy”. (Úgy tűnik, ők sem fogják elfelejteni azokat az időket, amikor például még elég hatékonyan, évi 250 előadásról tudtam ezen a blogon írni, beleértve az Opera 30+ premierjét, dupla szereposztásban, ahogy persze a bejegyzések is megvannak még.)
Ezek után mit tehettem, elmentem színházba, és aztán öt napon belül a Filmszemle 20 további vetítésére is, amelyekről összefoglaló ajánló következik.
