Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (54) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (53) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (86) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (25) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (283) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (26) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Izsák Lili (24) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (21) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) Opera (631) opera (22) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (96) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (29) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (22) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (26) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (21) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (59) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Bűvös vadászt immár 70 éve nem tűzték műsorra az Operaházban. Idén ez mégis megtörtént. Ráadásul Zsótér Sándornak szánták a feladatot, aki a szegedi Szentivánéji álom rendezésével (és később két operaházival is) bebizonyította, hogy neki való ez a műfaj. Mi az, amit azonnal tudni lehet, ha egy Zsótér-rendezésről van szó?

Feltétlenül MUSZÁJ a nézőnek aktívan részt venni az előadásban, intellektuális játéknak is felfogható az előadás nézése. Zsótér számít az asszociációinkra, utalásokat helyez el, feltétlenül gondolkodnunk kell, hogy mi miért van. De semmi nincs szándék nélkül, nem ver át. Csak esetleg az adódhat elő, hogy egyszer kevés megnézni ahhoz, hogy minden szálat felfejtsünk. Valószínűleg nincs az a néző, aki mindent észrevesz, de elég sok mindent tesz elénk a rendező, van miből válogatni.

Nekem meggyőződésem, hogy a rendezőnek kifejezetten jól, sőt ha merész a kijelentés, ha nem, még jobban is áll a prózai műfajnál, amikor zenés előadást rendez. Ugyanis ez esetben Zsótér még fokozottabban hat az érzelmekre is. Az intellektuális élvezetet - a zene miatt - feltétlenül kiegészíti az érzéki gyönyör is, amely azokra a nézőkre is hat, akik mereven elutasítják a rejtvényfejtősdit. Akik most az előadás után "a zene megszentségtelenítését" emlegetik. Zsótér lefejti a pátoszt, a romantikát a műről, de a szépségtől nem fosztja meg, pusztán ellensúlyozza humorral és iróniával. Mivel utóbbi egészen szokatlan eszköz egy operaelőadásnál, ez meg is magyarázza a közönség egyrészének értetlenségét. Nevetni kellene, de azt nem szoktak egy Bűvös vadászon. De a mű végén azért a katarzis sem marad el.

Mindenkinek, aki nem jön tovább, melegen ajánlom a mielőbbi jegyváltást, most már csak emeleti helyek vannak. És most jöjjenek a részletek:

A nyitány alatt a rendező kiülteti nézőnek a kórust, akik figyelmesen nézik a zenekart, majd végül meg is tapsolják őket. Halász Péter átélten, hatalmas gesztusokkal vezényli végig az előadást, jó is a zenekar teljesítménye. A közönség mintha valóban kevésbé beszélgetne most a nyitány közben. De nemcsak a figyelem összpontosítása az, amit nyerünk, ezen kívül kapunk időt a látvány feldolgozására, miközben a zene is érvényesül, nem mozogják szét. Praktikus megoldás. Később már tudunk az akcióra is figyelni, nem egyszerre dől ránk minden hatás.

Ambrus Mária díszletéről a legutóbbi Operamagazinban már lehetett olvasni. Megtudható, hogy a mára már elhagyatott és romlásnak indult buzludzsai  kommunista emlékmű (képek) adott impulzust a létrehozásához. Valóban eléggé hasonlít, de aki  nem tudja, hogy ez a minta van a háttérben, annak sem lesz hiányérzete. A díszlet nagyszabású, kozmikus és valóban jó ránézni, és ezt a világítás még inkább elősegíti. Eleinte kék-zöld, később izgalmas pillanatokban a piros szín is kiegészíti ezt. A tetőzet formája is egészen hasonló. Az emlékmű rom persze nem mozog, viszont Ambrus Mária díszlete ezt is tudja: a kiemelt fontosságú pillanatokban életre kel és a hatás nem marad el. A hatalmas biciklikerékre is emlékeztető tetőzet alatt egy mozaikokkal díszített fal emelkedik és süllyed. Az előadás elején felhúzva nem látszik jól. Rómainak vagy bizáncinak is vélhető, hiszen talán mindenkinek a régmúlt asszociálódna a mozaik fogalmához. De nem, amint leerszkedik, kiderül, hogy szocreál. Akár így, akár úgy, egyeduralmi korszakra utal. A díszlet fontos eleme az, ami a kerék közepére fölhúzható, " a varázskád", amelybe a legfontosabb szereplők lépnek be. Célravezető az énekesek kiemelése, jobban hallatszanak. 

Ennyiből is világos, hogy nem reális teret hoz létre Zsótér, szó nincs se szoba-, se erdődíszletről. Nem a XVII. század (a történet kora), és nem a XIX. század eleje (az opera megírásának kora) az, amiről beszélni akar a rendező, éppen ezért félrevinne egy illusztratív látvány. A pillanatnyi életünkhöz szól hozzá az előadással.

Feltétlenül ott a kérdés a nézőben, ha meglátta a szocreál mozaikot: milyen kapcsolat fedezhető fel a romantikus német opera és a szocreál között? Mennyire kell egyáltalán szoros kapcsolatot feltételezni?

A Bűvös vadász nem volt politikai mű  Weber korában sem, most se rakott rá aktuálpolitikát a rendező. Annyi kapcsolódás mindenképp van azért, hogy Magyarországon a Kádár korszakban és most is a vadászat rendszerint a politikai elittel összekapcsolt, reprezentatív tevékenység, szinte kényszer is lehetett-lehet...Ez eszébe juthat a nézőnek.

De ennél feltétlenül többről van szó. A vadászat utal a tágabban értelmezett zsákmányszerző életmódra. Átvitt értelemben voltaképp mindenki vadásznak tekinthető. A társadalomba pedig be kell illeszkedni, igazodni kell annak elvárásaihoz. Max, a főszereplő nagyon kelletlen, számára ez a beilleszkedés legalább annyira kellemetlen, mint ahogy a rendező számára lenne egy klasszikusan romantikus Bűvös vadász létrehozása.

A díszlet kerüli a felesleget, viszont mindennek jelentése és feladata van, amit látunk. A realista tér helyett vannak a hangulatra utaló megoldások, ironikus jelzések (baglyok minden mennyiségben), amelyek helyenként ellenpontozzák a zenét. Ahol pátosz lenne, lesz helyette játékosság és humor, de a szépség nem vész el, a  zene által megmarad. Kicsit sajnáltam, hogy a díszletben is kifejezett poénokon a közönség alig nevetett, talán nem mertek, annyira szokatlannak találták.

Még egyetlen fontos eleme van a látványnak, amiről nem volt szó: az emelő, amelyet a díszítők használhatnak munkaeszközként. Mint tudjuk, minden klasszikus operaelőadás jellemző képe, amint egy vagy több énekes mereven előre néz a karmesterre és a nézőre, közel a rivaldához. Ugyan ez nem életszerű, viszont  praktikus, az énekes megszólalása így érvényesül a legjobban. Zsótér nagyon bölcsen nem talál semmi olyat ki, amely megakadályozná azt, hogy jól hallatszanak az áriák, nem harcol ezzel a beállítás-típussal, nem próbálkozik hihetővé, életszerűvé tenni a szituációt. Egyet tehet: eltúlozza. Behozza ezt a szerkezetet, amely az illúzórombolásban is segít. Nyilvánvaló, hogy díszletben vagyunk ( egy szövegben is hallható ez a megjegyzés, "7 óta díszletben rohangálsz")  A megoldás eredményeként még jobban hallatszik az énekes az emelőről. Fontos jelzés is egyben: azt a szereplőt teszi rá, akiről a jelenet szól. Ezzel megkönnyíti a néző helyzetét, irányítja a figyelmét (pl. előlegzi, hogy Kaspar fontos lesz a próbalövésnél).

Benedek Mari nagyjából száz különböző - nagyrészt akár utcára is felvehető - ruhát tervezett az előadáshoz. Nincs két egyforma, viszont a kórusé nagyon hasonló, mert mindenkin a kék variációi vannak, egyedül ez a szokatlan illetőleg ez jelzi, hogy mégiscsak jelmezek. A mai ruhák utalnak arra, hogy itt és most zajlik a cselekmény. A kórus egyéniségekből áll, akik a nyitó jelenetben a zene ellen mozognak, miközben énekelnek (nem lehet egyszerű). A kórus tagjai külön-külön ilyen hangsúlyos módon - emlékezetem szerint (!) -  egyetlen operaházi rendezésben sem emelődtek ki. Ladányi Andrea koreográfiája ugyanebbe az irányba hat, nem ugyanúgy mozog mindenki. Az előadás folyamán jellemzően minden szereplő ugyanabban a ruhában marad, leszámítva a két nőt és Samielt, a fekete vadászt (Ladányi Andrea lelkesíti-testesíti meg), aki viszont minden megjelenésekor más arcot ölt és így más ruhát is.

Az operaházi kórus kiegészül a Honvéd Férfikarral, akik mind vadászokká válnak. (A jelenlétük mostanában folyamatos, a Carmenben is közreműködtek.)

 Az, hogy az előadás első szereposztása, amelyet láthattunk, hogyan alakult ki, érdekes lehetne. Elsődleges lehet az énekesek hangjának alkalmassága, ráérésük, és kisebb mértékben életkoruk és alkatuk is számításba kerülhet. Ezen lehet gondolkodni, de a nézőre a végeredmény hat, lényegében mégis érdektelen az, hogy mennyi a kényszer és mennyi a rendezői választás mögötte.

Ha a történet felszínét és a szöveget nézzük,  két (hangsúlyozottan!)  fiatal vadászról szól, akik riválisok. Egy fővadászi állás van ugyanis. Az egyik (Kaspar - Palerdi András) ráveszi a másikat (Max - Kovácsházi István) a neki már bevált bűvös golyó használatára, mégis ő veszt rajta.  A két énekes kifejezetten fiatalnak már nem mondható és nem is próbál maszkkal Zsótér úgy tenni, mintha azok lennének. A koncepció nem engedné meg az ilyen egyébként bevált operai húzásokat, ahogy életszerű pótcselekvésekkel sem próbálkozik a rendező. Mintha ezzen is azt akarná, hogy nézzünk szembe a valósággal. Azáltal, hogy mindketten középkorúak, a mű központi kérdése még súlyosabbá, még égetőbbé válik. Sokkal kilátástalanabbnak tűnik, amikor egy meglett embert látunk létbizonytalanságban gyötrődni, amikor az ő évek óta halogatott esküvőjét tolják ki még egy évvel. Kegyetlenebbé válik a történet ezáltal. Max párja, Ágota (Szabóki Tünde) sem fiatal már, régen túl kellene lennie a lakodalmán. Nem s szokásos romantikus idillt látjuk, és egyébként nincs is a két szereplőnek duettje, amely a legtöbb operából ki sem maradhatna...Utóbbi tényre az előadás előtti Hangoló előadáson hívták fel a figyelmünket, ez nekem nem jutott eszembe, csak annyi, hogy rendkívül kevés időt töltenek együtt a színpadon. Olyan ez a kapcsolat, mintha már egy régi házasság lenne, másfelől viszont mégis nagy a távolság köztük. A külvilág közéjük áll, így mindketten magányosak maradnak, ezt érezni ki a lezáró kép katartikus egymásra nézéséből.

Az előadás főszereplője egyértelműen Max volt. Leginkább az ő sorsa az, aki a néző érdeklődését felkelti és fenn is tartja.  Magánya, kívülállása a legtöbb helyzetben kiemelve jelenik meg. Igazi  lúzer, akinek még mindig nincs biztos állása, családja. Gyenge ember, de nem gazember, sőt ártatlanságával az ördög sem tud mit kezdeni, csak kerülgeti. Ahogy az elején, a végén is egyedül látjuk. Keserű arckifejezése érezteti, hogy nem szeretne vadász lenni, elege van abból, hogy folyamatosan bizonyítania kell.

A tömeg, amelyik viszont mintha folyton népünnepélyt ülne, sugárzik az életörömtől és ez megfelelő kontrasztot képez Max magányával. A nagy vígadozásról a díszlet hátterének ismeretében eszembe jutott a szocialista majálisok hangulata, amelyek a bolgár emlékmű környékén is elő-előfordulhattak... Amíg a mű elején a nép tánca groteszk, annyira nem illik a zenéhez és annak tempójához, a végén a kórus tagjainak összekapcsolódó hullámzásából már az irónia hiányzik. Szépen megkomponált kép és megfelelő háttér a zárás katartikus pillanatához. Kovácsházi Istvánt ezen az estén immár harmadszor láthattam egyre jobb formában és a két főpróba után a premieren már egészen kiváló volt és valóban vitte a darabot, míg a csütörtöki főpróbán még mintha egészen kívülállóként szemlélte volna saját sorsát....

Az előadás másik főszereplője Kaspar, aki elvileg a cselekmény motorja lenne. Ő kötött korábban szövetséget az ördöggel, most már nem menekülhet. Ha el akarja kerülni a halált, mást kell feláldoznia. Saját bőrének megmentése érdekében csere-zsákmányként Maxot ajánlja az ördögnek (Samielnek, a fekete vadásznak). A díszletről párhuzamként eszembe jutottak a besúgók. (Direkt utalás erre nincs az előadásban.)

Kaspar élete egy cérnaszálon lóg tehát, még sokkal inkább, mint Maxé, aki esetleg nem lesz főerdész, és nem tud megnősülni, de az ő élete mégsem forog kockán. Ez a helyzet indokolja kétségbeesettségségét, elszántságát. Saját megmentése érdekében habozás nélkül átlépne másokon. Ráadásul egyébként is bosszúvágy fűti, hiszen a főerdész nem kedveli, és Ágota is Maxot választotta helyette. Ha a zenét hallgatjuk, érezzük a szenvedélyt, az indulatokat. Félni lehetne tőle. A Kaspart fűtő érzelmek legerősebben a bordalában fejeződnek ki. Táncra kényszeríti Maxot, aki nem sokkal korábban nyilvánította ki, hogy ez az, amire nem vágyik. Ebben a jelenetben elhangzik egy mondat is, amely elhelyezi a darabot az időben. Ebből tudjuk, hogy Kasparnak elég sötét élményei lehetnek, nemcsak állatokra vadászott, de háborúban is járt. A mondat az 1995-ös szrebenyicai mészárlásra utal. Nem tudom, hogy mennyire kell ide ez és ugyan a nézőtéren hányan tudják, hogy a szerb-horvát háborúról van szó. (A harmincéves háborúhoz sok közünk nincs már, így a rendező keresett egy hozzánk közelebbi eseményt.)

Milyen ez a Kaspar  Palerdi András alakításában? A pénteki főpróba és a vasárnapi premier között is nagy utat járt be az énekes. Emiatt is fontos valakit többször nézni, akkor látható jól, hogy egy alakítás nincs egészen készen a sorozat elején és folyamatosan változik. Ez a Kaspar meglehetősen ügyesen titkolja az őt feszítő indulatokat, csak alkalmanként robban (pl. az említett bordalnál). Talán a kelleténél így is beletörődőbb, mintha alkatilag annyira nem is ütne el Maxtól. Inkább áldozatnak látjuk őt is. Kevésbé küzd, de emelt fővel hal meg.   Ez a Kaspar jobb embernek tűnik, mint kellene. Nem biztos, hogy valaki mást feláldozna a saját maga megmentése érdekében. Az énekes előtt áll még két alkalom, nem tartanám kizártnak, hogy még több indulatot tud beletenni a további előadásokba. Ezzel a szerepfelfogással viszont - akaratlanul vagy szándékosan - feltétlenül eléri, hogy a fő hangsúly mégis a "jó fiúra" essen, Maxra.

A két női főszereplő jelenetei sokkal statikusabbak, a darab eredeti dramaturgiája szerint is késleltető szerepük van. Várjuk, sőt maguk a lányok is várják, hogy peregjenek az események, jöjjön már az a próbalövés, de megállunk meghallgatni őket. Ismét nem a hagyományos szereposztási megoldást látjuk: a menyasszonynál (Szabóki Tünde) jóval fiatalabb a rokonlány, Anci (Wierdl Eszter). Szabóki Tünde lesz az ártatlan, romlatlan, naiv és Wierdl Eszter a szókimondó, pimasz, ironikus. Szépek az áriák, amelyeket hallhatunk tőlük. A közönség az ő esetükben a hangjukat figyeli elsősorban és emiatt az este legnagyobb sikerét, szűnni nem akaró tapsorkánt, Szabóki Tünde aratja le. Még azok is nagyon szerették az énekesnőt hallgatni, akik valószínűleg a rendezéssel nem voltak kibélkülve. Szép, de nem túl erős hangja van Wierdl Eszternek, és hiába elsőosztályú színésznő, nem lehet nem hallani azt, hogy az Erkel hatalmas terében mennyivel jobban érvényesül a kolléga. Viszont cserébe, neki jut a több játszanivalót tartalmazó szerep, amelyik elvileg hálásabb, hiszen legalább humor van benne. Szabóki Tünde Ágotája, aki az őt ért gúnyolódást fel sem veszi, talán nem is észleli, remekül illik Kovácsházi István Maxához.

Weber és Zsótér karöltve késleltetik a végkifejletet. Az előadás egyik legjobban sikerült részlete, amely erről szólna, a koszorúslányok jelenete. Akik a zene megszentségtelenítését említik, gondolom, hogy különösen gondolnak erre a jelenetre. Zsótér - sajnos, vagy nem sajnos - nem akar minket elandalítani, most is ironikussá válik a kép, ellenpontozza a zenét. Nem akarja sugallni az eljövendő béke és boldogság illúzióját.

Az említettek mellett vannak nagyszerű énekesek is, akik kiemelkedő és emlékezetes alakítást nyújtanak a sokkal kisebb volumenű szerepükben. Kuno, a főerdész, Ágota apja Gábor Géza, akinek a leghosszabb prózai szöveg jut. Ő magyarázza el prózában is jól érvényesülő gyönyörűséges basszus hangján, hogy alakult ki a próbalövés hagyománya. Érthetően, nem mesterkélten mondja, kétségtelenül jól járunk vele. Ugyan kevés akciója van és nem bonyolult a szerepe (Maxot kedveli, Kaspart ki nem állhatja, a feladatát elvégzi),de amikor megszólal, az mindig hangsúlyos. Sokatmondó, ahogy a zárójelenetben áll és figyeli a herceget. Érezzük lánya iránti aggódását, és rezzenéstelensége ellenére is átjönnek az indulatok, amelyek kifejezését tiltja a herceg iránti kötelező tisztelet. ((Az alakítást látva eszembe jutott, hogy mennyire alkalmas Kaspar lehetett volna Gábor Géza...))

Beöthy-Kiss László parasztlegénye is nagyon jó alakítás, benne mindaz a lendület megvan, ami Maxból hiányzik. Tavaly a Figaróban is láttam többször, most már hosszabb szerepben is szívesen megnézném.

Ladányi Andrea csak néhány prózai mondatot kap, viszont a teljes darabot végigkíséri - végigöltözi. Az ördög leginkább megfigyelő, egyedül Kasparral tárgyal a szerződés módosításáról. Amikor jelen van, kénytelenek vagyunk ráfigyelni, annyira intenzíven létezik a színpadon. Az előadásban mindenki felcserélhető, ő az, aki semmiképpen. A golyóöntés jelenete kellően rémisztővé válik, hátborzongató átalakulását figyelni. Az már nem meglepő, hogy a táncos-koreográfus jól mond prózát, egy korábbi Zsótér-rendezésben (Az öreg hölgy látogatása) már bizonyított. Kiválasztásával biztosra ment a rendező.

Egyetlen, de döntő jelenet jut a Remete szerepében  Kováts Kolosnak, aki szürke öltönyében saját életútja és személyisége súlyával van jelen. Képes arra, hogy hihetően ellensúlyozza Ladányi Andrea ördögi vadászát.

Nem esett még szó az előadás "biodíszletéről". Öregedő - nem túl szép - férfiakat látunk, ha most nem is meztelenül, mint egykor a vígszínházi Kék madárban, de mindössze egy, az idomaikat érvényre juttató szürke súlyemelő tornadresszben. Talán ez a megoldás, amely várhatóan sokaknál kiveri majd a biztosítékot. A szöveg többször említ fiatal férfiakat, helyettük Zsótér egy fricskával azt mutatja meg, hogy milyenekké válnak majd ezek a férfiak mind. A reklámok, a média mind a fiatalság és a szépség illúzióját ígérik, próbálják a népet győzködni arról, hogy mindent tegyenek meg szépségük érdekében. Zsótér nem áll be a sorba, pedig ugyanúgy kaphatott volna esztétikus balett-táncosokat is erre a célra. Én ebben az "íme az ember" gesztust véltem felfedezni. A mű romantikus elemeit ezeknek a férfiaknak a felléptetésével folyamatosan tudja ellenpontozni. Sokszínűen hasznosítja őket. Az egyik férfi lesz a kép a falon, illetve az előadás egyetlen közismert részlete alatt (vadászok kara) ők jelképezik az elejtendő állatokat. Szerepeltetésük által a vadászat hősiessége, férfiassága azonnal megkérdőjeleződik. Az, hogy az egyik vadász szelfiket készít a félméterről lelőtt állatok mellett, szintén ironikus gesztus, ugyanakkor a telefon használata szintén a mához közelíti a történetet.

Vannak még kevésbé hivalkodó, viszont annál szebb apró rendezői megoldások is bőven, pl. Ágota az esküvőre várva rózsát tépked a várakozás közben. A számomra talán legizgalmasabb jelenet mégis a gólyóöntés és előkészítése. Az éjszakai erdő félelmetes, de egyben varázslatos hangulatát a földön görgő kórustagokkal, villogó szemű baglyokkal és ironikus szöveggel ( "a hold teje hull a káposztára") együtt fejezi ki. Ágota felhangzó éneke ettől még szép marad. Beáll az egyensúly, amelyben a fenyegetettség, a szépség, irónia, mind együtt érvényesül.

Ahogy a látványban rengeteg az irónia, a fordításban (dramaturg: Ungár Juli) is látványosan oda nem illő kifejezéseket használnak, szlenget, amelyek az operai közegtől még jobban elütnek. (pl. "te nem örülsz, hanem engem ekézel") A szereposztást látva az életkorra tett utalások is önmagában poénosakká váltak, valószínűleg emiatt is maradt benne ennyiszer a "fiatal vadász" kifejezés. Kuno pedig fiamnak szólítja a nála jóval idősebb Maxot.

 Végezetük, az előadás annyi összetevőjének vizsgálata után, miről szólt nekem Zsótér Sándor Bűvös vadász rendezése?

Szólt a közösséghez kevéssé alkalmazkodni tudó ember végtelen magányosságáról, társtalanságáról. Szólt arról, ahogy a talán nem is annyira fontos céljainkért túl nagy árat fizetünk. Eltékozoljuk a keserves erőfeszítések árán megszerzett lehetőségeinket is (lám, ellődözik a bűvös golyókat, csak a hetedik, a bizonytalan marad meg épp a legfontosabb pillanatra).

És milyen hatást ért el az előadás? A csütörtöki próbát, amikor először ment egyben az előadás, és a későbbiekhez viszonyítva még csak ígéretes volt, de helyenként még meg-megdöccent, a nyugdíjas közönség végignézte. Nem mentek haza az emberek, az ebédidő ellenére sem. Ez önmagában is eredmény. Másnap, a Magyar Nemzeti Bank munkatársai részére fenntartott második főpróbán a már jobb formát mutató előadást a nézők még jobban értékelték. Kevesen futottak meg, viszont talán ez a közönség értékelte a poénokat leginkább és érezhetően nyitottan álltak hozzá az előadáshoz. A premier közönsége elég speciális, a nézők több mint a fele protokoll-meghívott volt. A bankosoknál kevésbé mertek nevetni és az előadás végén voltak, akik búúztak is. Ez részben meg is mutatja, hogy a Kovalik-rendezésekhez hasonló, nagyformátumú előadás született, amely a művet új nézőpontból mutatta meg. Az operai konvencióhoz ragaszkodóknál ez erős ellenérzést szült. "De vissza nem foly az időnek árja", ezt kellene megérteni....

Vasárnaptól (21., 26, 28) jön a második szereposztás is. Visszaülök.


 

 

Címkék: Opera Zsótér Sándor Ungár Júlia Erkel Színház Halász Péter Gábor Géza Szabóki Tünde Palerdi András Ambrus Mária Wierdl Eszter Ladányi Andrea Benedek Mari Haja Zsolt Kovácsházi István Kováts Kolos Honvéd Férfikar Bűvös vadász Beöthy-Kiss László

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr26979261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása