A Thália Színház új előadásában Molnár Piroska a címszereplő, sőt mi több, egészen egyértelmű, hogy az Arizona Stúdió múltját megidéző darabot is neki írta meg Göttinger Pál.
Ennyi ajánló ez esetben elég is, hogy valaki eldöntse, hogy kell-e neki az előadás, de ennél bővebben, Molnár Miklós csodás fotóinak felhasználásával:
Jó látni, hogy el lehet jutni arra a szintre a színészi pályán, amikor valakiben már gondolkodnak, helyzetbe hozzák és nem felcserélhető.
(Igazából bármikor jó látni, ha valakit tényleg megbecsülnek, annyira gyakori az ellenkezője.)
Ez az előadás addig lesz műsoron, amíg Molnár Piroska vállalni tudja - addig viszont ebben 90 percen át egyfolytában nézhető, így akit érdekel, igyekezzen résen lenni és időben megvenni a jegyét, mivel túl sokszor nincs kitűzve, és nem túl nagy az Arizona Stúdió sem.
Molnár Piroska néhány nap múlva, október 1-én tölti be a 79. évét (FÜLE ÉRJEN!), nehezen mozog (ebben az előadásban végig ül), de mindennek ellenére TÍZ (!) különféle produkcióban 17 alkalommal fog fellépni október folyamán: anyaszínházában, azaz a Tháliában másik négy előadásban játszik (Boeing, Oscar, A koponya, Ványa bá), a Rózsavölgyi Szalonban három jelentős szerepe van (A két pápa, romance.com, Késői találkozás), a 6Színben pedig egy (Jaj, nagyi!), sőt nemrég Dunaújvárosban is volt új bemutatója (Hippolyt, a lakáj).
Aki viszont már mindenben megnézte, ahogy például én is (minden előadásáról elérhető még a belinkelt ajánló), azoknak feltétlenül külön örömforrás a Madám Bizsu - Molnár Piroska intenzív színpadi jelenléte. Elejétől a végéig jelen van, már ott vár minket a karosszékében, mikor a kezdés előtt 1-2 perccel beülhetünk a nézőtérre. (Helyfoglalás érkezési sorrendben, aki a művésznő közelébe akar ülni, annak valóban időben kell beállni a sorba.)
Fő feladata, hogy jelen legyen, ő maga a "couleur local", helyenként az események titokzatos mozgatója, de leginkább csak megfigyelő. Göttinger Pál mindent megtett, íróként és rendezőként is, hogy érdeklődést keltsen bennünk, kicsit morfondírozgassunk azon, hogy a történet mennyire támaszkodik a valóságra, mennyiben kitaláció. Láthatóan szeretné, hogy legendás alakként nézzünk erre a nénire, aki csak ül és figyel, akinek legalább olyan lényeges a körülötte élők sorsa, mint a sajátja, így alkalmas arra, hogy megidéződjön a harmincas évek pesti estje.
Ami Molnár Piroskát illeti: fiatal színészeknek feltétlenül ajánlanám, hogy nézzék meg, mire képes egy színész, amikor csak ül, a szövege egy részét olvassa is. Kevesen tudnak ilyen érdekesek lenni még akkor is, ha csak nézik a kollégáikat, mint amilyen Molnár Piroska. Szeretettel, érdeklődéssel és figyelemmel néz, a teljes másfél óra alatt kicsit sem enged le, minket is arra késztet, hogy a másik három - sokszor szerepet cserélő, éneklő-táncoló - kollégáját figyeljük. Önmagában az, ahogy elénekli a legutolsó dalát, már megéri, hogy az előadást megnézzük - akkor még véletlenül sem egy színész professzionalitására gondolunk, hanem egy emberi sors tragédiáját érezzük át. Katartikus.
Ahhoz, hogy ülhessen és figyelhessen, kellenek a partnerek, akik helyette is pörögnek: a megszámlálhatatlanul sok női alakot mindössze ketten játsszák el: Mórocz Adrienn és a vendégként fellépő Bordás Barbara.
Az előadásnak nincs megjelölt látványtervezője, így feltehetően a rendező választotta ki azt a néhány ruhadarabot, amelyet a szereplők néha kis fekete ruhájuk mellett felvesznek, hogy jelezzék, hogy most éppen pincérnők, görlök vagy akrobaták. Ez a minimál-jelmezes, díszlet nélküli megoldás az orfeumok világára eleve is jellemző volt - ezúttal is nagyon sok mindent bíznak a képzeletünkre.
A rég elmúlt idők atmoszférájának megidézéséért a jelenlévők mindent megtesznek, és ebbe beletartozik a zongorán játszó Dinyés Dániel, aki beugró lehet - a színlapon Kőhalmy Pál neve szerepel még. (Tőle még akár az is kitelik, hogy épp az előadás napján ugrott be, igazi virtuóz, bármit lejátszik, kottából vagy anélkül, az operabeavató sorozatában ezt már rég bizonyította.)
A darab különlegessége, hogy részben arról az épületről is szól, ahol éppen vagyunk - az Arizona Stúdió helyén egykor éjszakai mulató volt - , de szó van az 1860-as évek pesti estjéről is, innen indítja Madám Bizsu történetét a később több szerepben is megjelenő narrátor, Hevesi László. Nagyon szerethető, alázatos és sokoldalú színész, jó választás erre a feladatra is. Aki az ő pályáját követi, annak is "kötelezően nézendő" ez az előadás.
Amit látunk, nem klasszikus értelemben vett színdarab, inkább zenés játék egy már letűnt korról, amelynek megmaradtak az emlékei: épületek, slágerek, filmek és anekdoták - felfoghatjuk ismeretterjesztő szórakoztatásnak is. Az előadás nézése közben ennél lényegesebb szempontnak éreztem mindvégig a feltételezett hátsó gondolatot, amely a darab elkészülte mögött érzékelhető: ha már egyszer van egy Molnár Piroskánk, MUSZÁJ megmutatnunk - ne csak egy-egy kisebb epizódszerepben láthassa a közönség. Amíg csak lehet, játsszon, mi pedig tudjunk neki örülni.
