„A nagy kézrablás" után egy újabb, korábban nálunk nem játszott Martin McDonagh-mű karrierje indult el a Tháliában Tóth Benedek fordításában és Zayzon Zsolt rendezésében. Érdemes megnézni a nagyszerű színészek miatt is – Molnár Piroskának és Vida Péternek nem minden nap van új bemutatója, de ha igen, az mindig jó szórakozást jelent. A jegyek jól fogynak, és ez is azt mutatja, hogy erre van igény a vírushelyzet ellenére is.
Ennyi a lényeg. Mindez valamivel részletesebben.
Martin McDonagh mostanára már nálunk is húzónév-szerző, ezt is bizonyítja, hogy sokan előre vettek jegyet A koponyát ugyan eddig még nem játszották Pesten, mégis sejteni lehetett róla, hogy hangulatában, jellegében nagyon hasonlítani fog két ír trilógiájának többi részéhez, amelyeknek már több bemutatója is volt az elmúlt 22 év során Pesten is. Aki látta és szerette A kripli, A piszkavas (avagy Leenane szépe), Az inishmore-i hadnagy (más fordításban: Alhangya), a Vaknyugat c. előadásokat, az minden ajánló nélkül is tudhatja, hogy milyen hangulatú előadásra számíthat. (Már nincs meg a Budapesti Kamaraszínház, ahol az ismerkedést kezdtem A kriplivel még 2000-ben, ahogy talán sokan mások is…- ez most sem maradhat ki.)
Szeretni szokták McDonagh darabjainak szűk világát, a fekete humort, a cselekmény abszurd fordulatait, amikor minden előkészítés nélkül ölnek meg valakit, akiről kiderülhet, hogy még így is életben maradt, és amelyekben cizellált megfogalmazású mondatok között-mellett áradnak ránk a szitokszavak. Sajátosan küzd az erőszak ellen, a szó szoros értelmében ölni tudnak szereplői, ha egy kisgyerek vagy állat kerül veszélybe. Jelmondata lehetne akár a "Ne káromkodj, b+!" Az erőszak természetesen van jelen, a felgyűlt feszültség magától értetődően torkollik rendre dühkitörésbe – aki nem ismeri a szerzőt, erre is számítania kell. McDonagh tükre, amit tart nekünk nem túl hízelgő, és ha érezni is benne az erős túlzást, de a valóság egy szeletét is ugyanígy. A civilizáltság nagyon gyorsan lefoszlik rólunk - el kell ismerni. Nyilván sokan találják szórakoztatónak a stílusát, másként nem írta volna meg ugyanezt a közeget hat darabban is. (A hatodik nem került színpadra, film lesz belőle, már készül is.)
A globalizációnak köszönhetően már minden lokális borzalom híre eljut mindenfelé, de nem tudnánk a szomszédok nevét felsorolni, és bejelentés nélkül aztán végképp nem lehet csak úgy akárkihez betoppanni. Már csak emiatt is otthonosak és könnyen szerethetőek ezek a darabok. Szinte semmi nem történik, „csak” beszélgetnek olyan emberek, akiknek egymáshoz akkor is köze van, ha egyébként folyamatosan szidalmazzák egymást, és eközben folyton említődnek más darabok szereplői is, akiket mi is felidézhetünk. Ez jó technika: a korábban látott jó élmények felelevenítése gazdagítja ezt az előadást is. Nem üres név számunkra Pato Dooley vagy Walsh/Welsh (?) atya, aki a Vaknyugatban lényeges szereplő volt.
Ezen a főpróbán nagyon sok gimnazista néző töltötte meg a Télikert nézőterét, akik nagyon koncentráltan figyeltek – a kezdés előtti zsizsegés azonnal elült. (Az unatkozó gimis megállíthatatlanul beszélget, 27 éves tanári pályám erre megtanított, így jelentős értéket láttam ebben a feszült figyelemben.) Ez a csend annak is köszönhető, hogy a szerző világa mellbevágó hatást tehet azokra, akik először találkoznak vele, de a mérleg nekik is pozitív irányba dőlt – szűrtem le a tapsból.
Balaskó Bence és Vida Péter munka közben
A történet bizarr alaphelyzetét a színlap is összefoglalja. A főszereplő egy sírásó, Mick – Vida Péter -, akinek újabb halottak eltemetése érdekében minden ősszel a korábban elhunytak csontjait kell a temető földjének valamely szegletéből eltávolítani. Idén mindez még bonyolultabb: Mick felesége is kihantolásra kerül, aki gyanús körülmények között hunyt el...
Ugyan a továbbiak is könnyen összefoglalhatóak lennének, és a mű élvezeti értékéből sokat nem is vonna le, ha valaki pontosan tudná, hogy merre halad a cselekmény, mert a lényeg a megteremtett hangulat, a ráérős beszélgetések.
A szöveg önmagában nem túl izgalmas, ismétlődnek benne az egyszerű mondatok, sok a visszakérdezés, és közepes színészekkel végtelen nagy unalomba fulladhatna az egész este. Ehelyett most teljes készenlétben figyeljük, hogy a kis célozgatások, illetve a burkolt vagy kevésbé burkolt sértegetés mit eredményez.
A temetőben is játszódó előadás helyszínváltásának megvalósítása ötletes, bennem egyedül az merült fel kérdésként Mátravölgyi Ákos díszlete kapcsán, hogy ezeknek a Cselényi Nóra jelmezei által megtámogatott nagyszerű színészeknek valóban kell-e valódi föld és ásó, muszáj-e a sírásást így megmutatni. Én ebben nem lennék olyan biztos, viszont még így is a szöveg és a színészek lesznek kiemelten fontosak, nem a kísérő kellékek. (A temetői fotókon is látható lepattant háttérreklám nekem is tetszett viszont, jelzi, hogy a globalizáció hatása alól az isten háta mögötti vidékek sem tudják magukat kivonni.)
Csőre Gábor, a rendőr - "ellenőriz"
Annyit elárulok, hogy a sírásóhoz, Vida Péterhez az első jelenetben a szomszéd, Molnár Piroska jön át, és ez a kétszemélyes beszélgetés, amely eleinte csak az őszről szól, önmagában is megéri, hogy valaki elmenjen az előadásra. Szerencsére még egyszer átjön, és így eleget látható az előadásban Molnár Piroska. Aki miatta nézne egy előadást, annak ez jó választás.
A covid nagyon kevés pozitív hatása közül az egyik: azonnal elvette a művésznő kedvét a korábban nyilvánosan is fontolgatott nyugalomba vonulástól, azóta is forgat és vállal újabb szerepeket. Jól áll neki ez a szerethető nagymama karakter, és szemet hunyunk a kisebb hibái fölött, amelyekre fény derül a beszélgetések közben. (A saját nagyanyámra rendkívüli módon emlékeztetett mindig is, egyre inkább így van, és erősen remélem, hogy még tíz év múlva is ugyanezt fogom hajtogatni valamelyik újabb alakítása kapcsán.)
Vida Péter a Thália egyik alapembere, sokan be fognak az előadásra csak miatta is jönni, eleve főszereplő típus, aki akár egy háromfelvonásos darabot is képes elvinni a vállán, és aranyat ér humorérzéke is. Akinek jó tapasztalata van vele, és szereti, azok eddig a nagyszínpad tereit is megtöltötték, a Télikertet még gyorsabban meg fogják… (Az előadásnak nem mellékesen kiváló lett a marketingje, aki két jegyet vesz, az pólót is kap, illetve whiskyt is kínálni fognak a nézőknek…- ennek IS köszönhetően a bemutató előtt megteltek szinte egészen az első alkalmak, de hosszú távon ezt mégis leginkább a szereplő színészek játéka fogja eladni.)
Vida Péter Mickje nagyon jól őrzi a titkát, és végig lebegteti, hogy igaz-e, amivel vádolják, vagy sem, sőt abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy milyen sors is vár az exhumált csontokra.
Még két szereplője van az előadásnak, akikről nem esett szó. Csőre Gábor hosszan volt szabadúszó, de tavalytól a Thália társulatának a tagja. Korábban túl sokat nem is láthattam színpadon (a nagyszerű Toldiját azért igen), de emlékszem rá még az Alhangyából, az általam látott második McDonagh-darabból (2002-ben volt a Víg Házi Színpadán). Ezúttal ambiciózus rendőr, aki mindenáron fel szeretne tárni egy bűnügyet, még akkor is, ha nem sok alap kínálkozik hozzá. A figura meggyőző, és sokáig képes minket is félrevezetni, legyetek résen.
Balaskó Bence e.h ígéretes tehetség és nagyon szerencsés, hogy e három nagyszerű színész mellett esélyt kap (sok szöveget és színpadi jelenlétet) a „kicsit ostoba fiú, hülye kérdésekkel” eljátszására. A főpróbán még nem éreztem teljesen késznek, de alakulni fog. Három ilyen kolléga mellett a gyakorlatban feltehetően többet fog magára szedni színészetből, mint a kaposvári óráin, ő lehet az előadás igazi nyertese.
Összességében „A koponya” kellemes kikapcsolódás, sugárzik belőle a derű és az élet szeretete a téma és minden agresszió ellenére is, és ez jót tesz nekünk.
PS. Az előadás után kedvem lett kicsit olvasgatni a szerzőről, és megtudtam, hogy saját maga sokkal többre tartja a filmjeit, mint a darabjait. Én eddig csak a drámaíró iránt érdeklődtem, most viszont péntek óta sikerült megnéznem mindhárom ismert filmjét, amelyekből még jobban árad az agresszió, még inkább nyilvánvaló, hogy az a túl nagy feszültség, amelyben élünk szükségszerűen vezet ide. (De megjelenik mindben a paródia eleme is, emiatt válik el mégis erősen az akciófilmektől, amelyekre nyomokban emlékeztet.) Aki esetleg szintén kedvet kap A koponya után további Mc Donagh élményekre azoknak az „In Bruges”-t javaslom, amelyet magyarra „Erőszakik” címmel fordítottak, amely cím ugyan önmagában is sikerrel veszi el a kedvet a megtekintéstől, mégis úgy tűnik, hogy az az eddigi életút talán legtökéletesebb alkotása.
Ps. A fotókat Molnár Miklós Fb oldaláról mentettem le (A Molmik Photography oldalon még sokkal több is megtekinthető.
