Ezt az előadást a jelenlévők 90%-a Vida Péter miatt nézi, vagy azért, mert annyira odaszokott a Tháliába, hogy nem hagyna ki semmit. Aki így tesz, egyértelműen jól jár – a színpadon Vida Péter ott van másfél órán keresztül és megállás nélkül szórakoztat minket. Paczolay Béla rendező támogatásával saját történeteként meséli el Groucho Marx, a New York-i showbiznisz egyik fenoménjának élettörténetét annak szegény gyermekkorától egészen a haláláig.
Az előadás bombasiker lenne, ha a magyar nézők széles tömegei ismernék a komikust, ha ugyanez a darab egy magyar művész vagy netán a színlapon is említett Woody Allen-ről szólna, nem lehetne könnyen bejutni rá. Viszont az a probléma, hogy nem ismerjük ezt az életutat, már meg is oldódik másfél óra alatt: mindent fogunk tudni, ami érdekes lehet Groucho-val kapcsolatban, és talán jobban meg is fog maradni, mintha csak a Wikipédia cikkét olvasta volna el valaki.
Nem akarok úgy tenni, mintha engem is a tudásvágy hajtott volna, és érdekelne, hogyan csinálnak üzleti színházat New Yorkban. Nem, én is a többséget erősítve Vida Péter nézőbe mentem, szórakozni.
Egy előre megírt darabot nézünk, amelynek még fordítója is van Hamvai Kornél személyében, de sok ponton improvizációnak tűnő betétek oldják a történetmesélést, nemcsak a komikus pályáját illusztráló kabaréjelenetek.
Nagyon jó, amikor Vida Péter hozzánk fordul, megkérdez minket, hogy akadnak-e házaspárok is a nézőtéren (olyanok is, akik ennek ellenére még mindig egymás mellé veszik a jegyet), érezzük, ahogy pásztázza a közönséget. Ilyen megszólításokból még többnek is örülnénk – a nézők szívesen válaszolgattak neki. Nekünk készítette ezt a műsort, fontos neki, hogy ott vagyunk. Menet közben behívja a színpadra az ügyelőt, a súgót, ezzel is kiemelve, hogy a színházhoz nagyon erős háttér kell, másként nem is működhetne.
Jó Vida Pétert nézni, hogy ennyire az elemében van, teljesen magára húzza a szerepet, másfél órán át csak úgy önti ránk a szellemességeket – Amerika egyik legnagyobb komikusát látjuk magunk előtt.
Vida Péter jó csapatjátékos is, jól érvényesülnek partnerei is. Számtalan szerepbe bújnak, és nagyon sok emlékezetes villanásuk van. Az összes nőt (feleségeket, riportereket, táncoslányokat) játszó Mórocz Adrienn figyelemreméltó mozgáskultúrával rendelkezik, lehet sokféle, a három feleség szerepében pedig néha saját magához nagyon hasonló.
A férfiakat Hevesi László és Balaskó Bence e.h. kapta, előbbi a nagyobb, utóbbi a kisebb szerepeket, de úgy távozunk a színházból, hogy emlékezni fogunk rájuk is.
Zöldy Z Gergely díszlete jó kerete a játéknak, Szelei Mónika ruhái visszavisznek minket a XX. század Amerikájába. A zenés betétekről Furák Péter gondoskodik.
Az előadás után a mellettem ülő könnyedén összegez: „jó kis előadás volt”. Igen, kilencven percre teljesen ki tudtunk lépni a saját életünkből.
Lehet, hogy ez a közönség nem reagált percenkénti nevetéssel a poénok özönére – valóban annyi volt belőlük, hogy időnk se volt felocsúdni -, de nagyon figyelt és érezhetően szerette a látottakat. Remélhetőleg mindenki azóta legalább még egy embernek tovább is adta a hírt, hogy ezt érdemes megnézni, és megtudni, hogy ki is az a Groucho.
PS.Egy megjegyzés, az előadás kapcsán IS:
Miután a megidézett Grouchóról kiderült, hogy a nézők szidalmazásával aratta első nagy sikereit, nagyon élveztem volna, ha Vida Péter megrendszabályozza a mobiltelefonját ki nem kapcsoló hölgyet, aki kétszer is hosszan megzavarta az előadást. Nehéz elképzelni, hogy vannak olyan színházba járó emberek, akik a saját készülékük lehalkítására, vagy teljes kikapcsolására is képtelenek, de pont ebbe az előadásba nagyszerűen beleférhetett volna egy előzetes figyelmeztetés, de akár egy megszakítás is.
Kedvtelve emlékszem vissza Vajdai Vilmos nagy megoldására, aki a TÁP Színház előadása előtt közölte a nézőkkel, hogyha megszólal egy telefon, az illető nézőnek színpadra kell lépnie, és elmondania egy verset. (Ezek után nem szólalt meg egy sem.)
Mellesleg: annyira jó lenne, ha valamelyik színház végre csinálna már egy vicces kisfilmet a nézőtéri viselkedés kapcsán – akár a Facebookra, vagy előadás előtti vetítésre, ahogy azt néhány moziban meg is szoktuk már. (A macskás bábfilmre gondolok, ami a Puskinban megy a vetítések előtt.) A mellettem ülő is egy csomag édességet fogyasztott el csörgős nejlonból menet közben, de pont ez az előadás az ilyen apróságokat jól bírta.
Ps. A képek a Thália Facebook oldaláról származnak.
