A Víg dokumentumfilmje és A Nyugat császára után legyen itt a harmadik élmény is:
A Víg Házi Színpadának évadzáró előadását nézhettem meg, nagy szerencsével, még az utolsó percben épp beférve – már ez is csoda volt, nemcsak a cím… Felidéztem magamban a helyszínhez kapcsolódó korábbi szép emlékeimet, amelyek közül négy még mindig műsoron van (Szélvész után is szép vagy, A léggömb elrepül, Szülőfalum Pest, Hallgatni akartam) – ezeket továbbra is szívesen ajánlom megtekintésre, a lemaradásaimat pedig igyekszem majd a következő évadban pótolni.
Schwajda György neve nekem minden későbbi ténykedése helyett elsősorban az 1978-as miskolci Lúdas Matyi-t juttatja eszembe – az volt az első színházi élményem, amely óta folyamatosan színházi előadások után vágyakozom, és 4600 estén túl is még mindig elvarázsol a játszó ember csodája, aki más emberek előtt úgy tesz, mintha valaki más lenne, és képes az átváltozását még akkor is elhitetni velünk, ha már sokszor láttuk korábban.
A szerző szintén 1978-ban írta ezt a komédiáját, amely a színlapon is említett groteszk helyzetre épül: a „létező szocializmus” szellemében egy vak nyomdász sem maradhat munka nélkül: ha nem tud dolgozni, majd elvégzi a feladatát valaki más a brigádból.
Ha a szerző pályafutására ezúttal nem is érdemes kitérni, de egy másik darabjára és az abból készült (a Játékszínben hosszan futó) legendás előadásra muszáj még utalni: a Himnusz Hernádi Judittal és Eperjes Károllyal sokak emblematikus emléke. Ennek szövegéből egy részt ebbe is átemelt a dramaturg Kovács Krisztina, amely van annyira emlékezetes, hogy kiütközik az előadásból – kicsit torzította a főszereplő házaspár karakterét.
A darabot magát nem tudtam magamban igazán jól kötni a mai életünkhöz, bár kétségtelenül igaz az, amit a Vígszínház a Facebookon is idéz a rendezőtől, Dino Benjamintól, és én is most átveszem: „Az alaphelyzet, vagyis az, hogy a főhős vak, de úgy kell élnie, mintha látna, komikus szituációkat teremt a színpadon. Ám közben mindez nagyon szomorú is, hiszen Vencel ezt azért csinálja, hogy megéljen, enni adjon a családjának és a gyermekeit fel tudja nevelni. Ez a kettősség fut végig a történeten, ami bár eredetileg a hetvenes évek végén játszódik, napjainkban is teljesen releváns. Ma is ugyanígy belekényszerülhetnek az emberek olyan helyzetekbe, ahol erőn felül kell teljesíteniük azért, hogy túléljenek. Ami pedig az igazi csoda ebben a darabban, hogy rengeteg ember segít neki – teljes szívvel és szeretettel – fenntartani a látszatot”.
Gyöngyösi Zoltán, Bölkény Balázs, Szántó Balázs és Karácsonyi Zoltán - a brigád
A díszletet tervező Horváth Jenny nagyon kreatív módon kevés, de jól mozgatható elemmel olyan játékteret alakított ki, amelyben könnyen meg lehet teremteni a hetvenes évek atmoszféráját. Nincs is többre szükség, még a nagyon kis képernyős televízió is elég ahhoz, hogy 70 ember egyszerre nézze. Csuzda Kitti jelmezei a mellékelt fotók alapján is megítélhetőek - ötven évet visznek vissza az időben ezek is.
A színészeket szolgálja minden, ebben is nagyon szerettem őket - együtt és külön-külön is. Gyöngyösi Zoltán, aki A Nyugat császárá-ban csak markáns mellékszereplő volt, itt elviszi a darabot a vállán, hitelesíti a vak nyomdász ténykedéseit, még azt is, amikor kijelenti, hogy ha papírja van arról, hogy munkaképes, akkor nyilván tényleg lát – a hatóság nem tévedhet. Ebben a történetben nem szeretik el asszonyát, Veronikát sem. Waskovics Andrea most nem öntudatos és makacs kocsmatündér, hanem szelíd anya és feleség, aki „nem dolgozik”, csak viszi a teljes háztartást és a gyerekeket, mellesleg ellátja a vak férjet is, lehetőleg úgy, hogy ne sértse annak önérzetét. Nézőként vele a legkönnyebb azonosulni, azoknak különösen, akik már kipróbálták ezt az életformát. Néhány perc alatt fontossá válnak számunkra, és akkor is lekötheti a nézőt sorsuk követése, ha nem éltek még a Kádár-korszakban, és csak a történelemórákon szerzett ismereteikhez tudnak visszakapcsolni.
Veronika: Waskovics Andrea
Nagyon egyben volt az egész munkahelyi kollektíva, kezdve Gados Béla igazgatóval (akinek két másik karakter (pincér és vizsgabiztos) is jutott, és ezeket sikeresen el is különítette), folytatva a szakszervezeti bizalmival, akit Borbiczki Ferenc játszott. Hálás szerep volt a vak által gyönyörűnek látott takarítónő, Bíborka szerepe – Hullan Zsuzsa könnyen felidézhető lesz évek múlva is, ahogy a látszat fenntartásáért küzdő brigádvezető – Bölkény Balázs – és a törekvéseit támogató beosztottja, Karácsony Zoltán is. Az egész rendszer láthatóan egy munkás erőfeszítéseire épül, aki a végtelenségig terhelhető. Ő a főszereplő mellett az egyetlen, akinek meg is jegyezzük a nevét, ez a sok ugráltatás előnye. Zöld Géza az, akinek a munkaképesnek hazudott vak nyomdász helyett csak meg kell csinálni a normát, Szántó Balázs második főszereplővé emeli a rendszer másik áldozatát.
A kettő helyett is dolgozó Zöld Géza, aki persze mindenre is ráér, és mindent ki tud fizetni, hiszen nem nős - Szántó Balázs
Ahogy a rendező szavaiból is kitűnik, a komédiának nevezett előadásból mégis kiérződik valamiféle derű, másfél órára (szünet nélkül) még azt is képzelhetjük, hogy valaha sokkal jobban működtek a közösségek, bezzeg akkor még odafigyeltek egymásra az emberek, összejártak. Erről lehet, hogy a Zöld Gézákkal lenne érdemes eszmét cserélni…
PS. A brigád és pláne a brigádnapló emlegetése a legszebb emlékeimet hozta felszínre, azt az időt, amikor gyerekként a miskolci színház előadásairól írtam bejegyzéseket „brigádunk ismét színházban járt…” kezdettel, egy nagyker vállalat tervosztályát tömörítő szocialista brigád tagjai helyett, akik sosem akarták a brigád kötelezően megvett bérletét felhasználni, így ez a királyi többes nem tíz dolgozót, csak engem és a szüleimet jelentette. (Az évad elején ezt az egyik ősi emlékemet már egy másik előadás is előhívta, és megírtam. Lehet, hogy ezt folytatom bloggerként?)
PS. A felhasznált képeket a Vígszínház Fb-oldaláról választottam, Dömölky Dániel és Juhász Éva munkái
