A második májusi élményről, a Vígszínház 125 után:
Kevés előadás megnézését húztam el ilyen hosszan, ráadásul úgy, hogy minden hónapban szerepelt a megnézendő előadások listáján a bemutatója (2020. február 28.) óta. A kieső idő azért mégsem négy év, jól emlékezhetünk, hogy két héten belül már jött is a Covid első leállása, aztán a következő évadban a második is. A bérletes előadások lejátszása után törvényszerűen már csak havi egyszer ment, bíztam benne így is, hogy csak lesz egy olyan alkalom, amikor nem üti egyetlen főpróba vagy egyszeri esemény Rudolf Péter rendezését, amelyet még Eszenyi Enikő igazgatói ciklusában állított színpadra. (Elképesztő elgondolni, hogy ezek a színészek mi mindenen mehettek át a darab kitűzése óta...)
Ezen a szerdán igazán örültem, hogy nem maradtam le róla végleg, és aki nem látta még, azoknak erősen javaslom, hogy pótolják jövőre, mert nagyon lehet élvezni a Víg csapatában játszók egyéni teljesítményét, amely mellett közösségként is hatnak.
Waskovics Andrea, Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila
Ez feltehetően az összes előadásra elmondható (ezt állapítottam meg a később megnézett Csodá-n is) – felmerülhet a kérdés abban, aki pont ezt az előadást eddig se nézte meg, hogy miért érdemes éppen A Nyugat császárá-t választani a még mindig hatalmas pesti színházi repertoárból?
Az egyik legfőbb érv talán az lehet, hogy aki ezt megnézi, legalább látja, hogy honnan eredeztethető a most már igazán divatos Martin McDonagh fekete komédiáinak világa. Ugyan ez 1907-ben keletkezett, de nagyon úgy tűnik, hogy az ír falusi élet olyan rengeteget nem változott a két író működése között eltelt több, mint száz évben. (A közelség talán a közös fordítónak, Hamvai Kornélnak is köszönhető persze.)
Az előadás nemcsak a címszerepben fellépő most is hatalmas energiákkal jelenlévő ifj. Vidnyánszky Attilának ad egy újabb nagy lehetőséget, aki a lepusztult ír falu kocsmai törzsközönsége előtt magát apagyilkosnak beállítva szerez rövidéletű hírnevet, de a középszerepekben is ki lehet ragyogni, és erősen úgy tűnik, hogy maguk a színészek is szerethetik ezt a darabot játszani - sok benne az improvizációra hajlamosító helyzet is. Ezek egyrésze erőszakos (a 14-es karika nem véletlen!), de McDonagh művein megedződve, már fel se veszünk egy-két gyilkosságot, az azzal való fenyegetőzést még kevésbé.
Különösen jónak éreztem még Waskovics Andreát a kocsmáros lánya szerepében, Gyöngyösi Zoltánt, akinek a kezéről a lányt lecsapja a messziről jött idegen, de a két apát, Hegedűs D. Gézát és Kőszegi Ákost úgyszintén. Erősítette az előadást a kocsmában állomásozó Karácsonyi Zoltán és Gados Béla is. (Az apagyilkos kegyeiért versengő nők esetén éreztem, hogy nekik a Vígszínház sokkal jobb lehetőségeket kínál más előadásokban...)
Kőszegi Ákos, a halott apa is előkerül
Ez az előadás pont olyan kellemes színházi este volt, amilyenre sokan vágynak. Lehet rajta sokat nevetni, de egyes pontokon meg is lehet hatódni, van benne szerelmi szál, van kidolgozott látványvilága (Bagossy Levente és Kárpáti Enikő jóvoltából). A többi háttérben dolgozónak köszönhetően így is nagyon egyben volt, hogy a havi most már összesen egy alkalom miatt különösen nehéz lehet ezt felszínen tartani.
A falusiak: Karácsonyi Zoltán, Majsai-Nyilas Tünde és Gados Béla
Az előadás legfőbb hatása az volt, hogy magamba szálltam ("de mennyi más hasonlóan jó előadás van még a repertoáron, amelyeket szintén évek óta halasztok"), és ezek után elkezdtem napi alapon nézegetni a Víg műsorát, hogy még mit tudnék gyorsan pótolni, lehetőleg valami olyat, amelyben ebből a szereposztásból többen is szerepelnek.
Egyet aztán sikerült is, szinte a legutolsó pillanatban. Folyt. köv.: a Csodá-ról készülő bejegyzés.
Gyöngyösi Zoltán, aki a Csoda főszerepét játssza
PS. A fotók a Vígszínház Fb-oldaláról származnak, Juhász Éva készítette őket
