Mostanában nem voltam színházra hangolt állapotban, kevés előadást néztem, és még azokról sem mindig tudtam ajánlót írni, amelyekre kifejezetten ezért mentem el. Létre kellene hoznom már egyfajta stabilitást a teljes állás és a blogírás között, de fél év alatt nem sikerült ezt megtennem – a tanítás abbahagyása óta nagyon úgy fest, hogy nem vagyok – továbbra sem – a helyemen.
Ha valakit sok minden nyomaszt, akkor még kevésbé esélyes, hogy objektíven ítéljen meg egy előadást, bár teljes objektivitás úgy sincs, másfelől pedig egy igazán jó előadás a legszétszórtabb nézőt is összekanalazza és bevonja a saját közegébe. Talán a közepes előadások esetén lehet igazi mentőöv, ha a néző megfelelő befogadónak mutatkozik.
De ez, amiről most szó lesz, nem volt közepes, és feltehetően vagy nagyon elkap valakit, vagy már az elejétől végig unja.
Velem az előbbi történt, így szívesen ajánlom a „Szélvész után is szép vagy” megtekintését, amely legközelebb május 24-én lesz a Vígszínház Házi Színpadán.
Egész nap a már két hete látott budaörsi bemutatóval foglalkoztam (Beszélnünk kell Kevinről – idővel csak be tudom fejezni, már talán holnap), kétségek között indultam el a Víg Házi Színpada felé, hogy a hosszan halogatott „Szélvész után is szép vagy” című két szereplőre írt monodrámát megnézzem. Ez a színlap alapján már a másfél évvel korábbi premier előtt is felkeltette a figyelmemet, de miután Gabnai Katalin szilveszteri beszélgetésünk közben (az RS9 Színházban a Toprongyozó szünetében) melegen ajánlotta a megtekintését, már négy hónapja volt a „mindenképp nézendő” előadások között. Egyszer elmaradt betegség miatt, máskor én nem értem rá – nem nehéz manapság ennyit csúszni, ha csak havonta egyszer megy egy darab. Emiatt nagyon nehéz a fenntartása is, a színész számára extra megterhelést jelent, ha legalább kéthetente nem játszhatja el egyszer.
A Víg Házi Színpadának az előterébe érve elkerülhetetlen volt a nosztalgiázás – itt mintha megállt volna az idő, és csak eszembe jutottak még a kilencvenes évek is, amikor Trisztánt rendezett Alföldi, és a Baalt Kaszás Attila játszotta. Meleg volt, kis helyre tömörült össze a teltháznyi közönség, DE, és ez valóban egy nagy DE: a közönség nagyrészt fiatalokból állt – a fiatal művészek kísérleti előadására még náluk is fiatalabb nézők voltak kíváncsiak: gimnazisták, egyetemisták.
Ez a lehető legjobb hír egy színháznak: ha ezek a fiatalok meg lesznek elégedve, már csak a megkedvelt színészek miatt is törzsvendégekké válhatnak. Szántó Balázst, aki ebben megnézte és szerette, majd meg fogja nézni a többi előadásában is – ez eléggé valószínűsíthető. Ráadásul a közelség élményét adja a házi színpad, emiatt feltétlenül érdemes működtetni – a Vígszínháznak ez az a helyszíne, ahol a független előadások frissességével versenyezni tud.
Az előadás munkafényben kezdődött Szántó Balázs kis bevezetőjével, amelyben ígér nekünk ezt-azt…Nem akarok szpoilerezni, de mindenki jobban teszi, ha az előadást megelőző várakozó időben (amely talán nem is véletlenül nyúlik hosszúra) jól megnézi a színpadot, számba veszi az ott elhelyezett tárgyakat, amelyek között csak van két hatalmas szélgép is. A címet ismerve ezen talán annyira nem is lepődünk meg. Használni fogják, naná.
A japán kultúrát idézi Horváth Jenny puritán színpadképe, amely sokkal több lehetőséget kínál, mint elsőre gondolnánk, és ezeket Dino Benjámin rendező ki is használja.
Játékos előadás ez, érezni benne a humort és az ötleteket, de azt is, hogy egy fiatal fiú útkereséséről szól, van mélysége is. Nem kellett olyan hosszú idő ahhoz, hogy ráébredjek, hogy a saját problémáimat látom ebben is visszaköszönni, csak egy jelentősen fiatalabb generáció megfogalmazásában, akiknek remélhetőleg jobbak az esélyeik (vagy legalább nem rosszabbak). Az, hogy előadást sikerült a bizonytalan tapogatózásaikról csinálni, már önmagában is komoly eredmény.
Szántó Balázs az első percektől kezdve nagy energiákkal van jelen, és bevezető történetmesélésének talán második percében már azt éreztem, hogy megfogott, túl tudtam lendülni korábbi kételyeimen, már nem foglalkoztatott, hogy mi lesz a többi félbehagyott bejegyzésemmel – azonnal tudtam, hogy ehhez fogok utána leülni.
Ezek a nagy energiák kellenek is ahhoz, hogy másfél órán keresztül egy bizonyos Bence történetét elég érdekessé tegye, aki Japánba utazott ösztöndíjasként… - Kovács Olivér a partnere/árnyéka a játékban, akire nagy szükség is van. Kifejező a játéka és jelenléte, bár a monodráma összes szövege Szántó Balázsra marad. A Vadász Krisztina által koreografált mozgás legalább olyan fontos része az élménynek, és persze a világítás és a zene sem mellékes.
Akit a japán kultúra érdekel, vagy van is tapasztalata, nyilván másként nézi az előadást, mint akit nem, de utóbbiaknak is hasznára válhat. Ugyan Cseh Dávid darabjának a japánság nem elhanyagolható eleme, de jelentősen többről van itt szó, mint arról, hogy egy fiatalember nehezen illeszkedik be egy idegen ország közegébe, amelyet egyébként rajongva szeret.
Az önállóvá válás bárhol nehéz, különösen akkor, ha családi tragédiát is fel kellene dolgozni menet közben, és persze az sem egyszerű, ha valakinek valóra válik az álma – utóbbi rendszerint csalódáshoz vezet.
A „Szélvész után szép vagy” című előadás megtekintése viszont kifejezetten jó élmény lehet annak, aki szereti a kis nézőterű előadásokat, szereti, ha történetet mesélnek neki.
Lehet új dolgokat is tanulni az előadásból a japán kultúráról, majd utána lehet nézni Bashu emlegetett haikuinak, és elgondolkodni felettük.
Ezt később én is meg is fogom tenni, de ezúttal nem esem a két héttel korábbi hibába, inkább gyorsan kiposztolom, hogy jön ez az idei utolsó előadás – május 24-én – még tudtok jegyet venni. Nem nagy a házi színpad, érdemes időben dönteni.
Ps. A fotók a Vígszínház Fb-oldalának korábbi bejegyzéseiből származnak, Juhász Éva készítette őket.
