Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (54) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (89) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (54) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Böröndi Bence (20) Bretz Gábor (86) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (27) Centrál Színház (34) Chován Gábor (21) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (284) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (26) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fehér Balázs Benő (20) Fekete Anna (20) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hajduk Károly (20) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Ilyés Róbert (20) Izsák Lili (26) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (43) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (22) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (24) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) Opera (631) opera (22) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (97) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (61) Pesti Színház (21) Pető Kata (30) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (23) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (26) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (21) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (60) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zöldi Gergely (20) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Eljött a Ruszalka és az Arabella után az ÚJ Don Giovanni is, sőt a sorozat kezdete óta már túl vagyunk az évadhirdetésen is, amikor kiderült, hogy e három produkcióból egy sem került be a jövő év programjába - várhatjuk őket vissza. 

A Don Giovanni teljes sorozatáról szól ez a beszámoló, a két főpróbáról és a nyolc előadás mindegyikéről, több, mint 12 alkalommal alakítottam át - utolsó módosítás: márc 24-én 17:35-kor történt. (A továbbiakban csak kommentet fűzök még hozzá, ha lesznek későbbi sorozatok, a főszöveg marad.) Most már az utolsón is túl vagyunk, amelyiket ismét zenekarral és énekkarral láthattunk, fokozottan örülhettünk a kiegyensúlyozott, szép teljesítménynek. A közönség ezt a szokásosnál nagyobb ovációval és a végén állótapssal jutalmazta. Én pedig nemsokára ki fogom tenni ennek az AJÁNLÓnak a tömör változatát is, a későbbi évadokra előre gondolva.

dg4_1.jpg

Gyönyörű a fenyőerdő-díszlet, remekül világítható - soha ennyire jól  nem érvényesültek még zseblámpák színpadon (az általam látott előadásokban). Elsősorban ez a látvány  adja el Claus Guth rendezését, nem véletlenül vette meg tőle több operaház is 2008 óta. (A salzburgi előadás megnézhető YouTube-on bármikor - azt kellett reprodukálni nálunk is, annak a szereplőire lett minden kitalálva. Én ezt - elővigyázatosságból csak hét megtekintés után néztem meg, amikor már biztos voltam, hogy nem kérném számon a videó megoldásait a mi előadásunkon, el tudom a kettőt biztosan választani.) De a lényeget most is az énekesek és nem kevésbé a zenekar teszi hozzá - láthatóan hatalmas szívvel, teljes odaadással. (Két alkalommal Jean Klára, zongorista vette át a sztrájkoló zenekar helyét, március 19-én az első 50 percre, majd a Mayerling helyett váratlanul beiktatott bónusz-DG-előadásban egészen végig. Erről külön bejegyzés készült.)

Mindenekelőtt: óriási bravó a díszletműhely dolgozóinak és persze mindazoknak a háttérembereknek is, akik bármilyen módon ennek a nagyszabású produkciónak a létrejöttét szolgálták.

Szerencsés helyzet, ha szép a díszlet, és a koncepció néhány homályos pontját kellően el is fedi. Örülünk a szinte igazi erdőnek, megérdemelhetett volna nyíltszíni tapsot is (amilyet a Bohémélet díszlete rendszeresen kap).  Az erdő egyetlen szempontból nem hiteles: némely fa mozog, ha megütik, egészen stabilan mégsem lehet rögzíteni őket. Akik beállították, nyilván nem gondolhatták, hogy hat napon keresztül folyamatosan állni fog, és két Hunyadi-keresztmetszetnek is hátteret ad majd.

hunyadi-_a_dg-diszleteben_lovas_erika.jpg2024-03-22 - Hunyadi-keresztmetszet a DG-díszletben, Gara nádor: Cser Krisztián (aki mindkét sorozatot párhuzamosan játszotta három héten át) fotó: Lovas Erika

Az erdő háttér legnagyobb ára: a librettó összes mondata nem nyerhet értelmet ebben a környezetben, még akkor sem, ha a rendező magyarázatként valóság és vízió összemosódásáról beszél (ld. az előadás letölthető műsorfüzete, illetve a darabot és a rendezést értelmező podcast a honlapon). Elvileg az első jelenetben hasba lőtt Don Giovanni kétórás haláltusájának a tanúi vagyunk, akit Leporelló heroinnal belő, így emiatt marad aktív, és a jelenetek egy része elvileg csak a képzeletében zajlik le. (Az, hogy melyek ezek pontosan, végig nem vált számomra világossá, ahogy más ismerőseimnek sem, de érdemes eltekinteni ennek a kiderítésétől. Furcsa módon a már említett csak zongorás verzióban, amikor az énekkar is távolmaradt a teljes előadástól érvényesülhetett legalább részben ez a rendezői elképzelés: Don Giovanni láthatatlan emberekhez beszélt. )

dg6_1.jpg

Don Giovanni megsebesülése markáns változtatás, az opera teljes cselekményére kihat, így várhatóan lesznek olyanok, akik ezt nem tudják majd elfogadni – érdemes erre a koncepcióra előre ráhangolódni. (Ha nem olvasom el, hogy a rendező víziónak szánta az események egy részét, az előadásból erre sosem jöttem volna rá. Semmilyen fényváltás, vagy egyéb jelzés nem ad hozzá támpontot. És ha csak a címszereplő víziója, hogy lehetnek olyan részek, amelyekben Don Giovanni jelen sincs? Nagyon sok ilyen helyzet van, amelyikben eltűnik előlünk, sőt még a szolgáját sem látjuk. Ha vízió lenne az egész, akkor az Ottavio-Anna jelenetek biztosan ki lettek volna húzva az előadásból, ahogy a Masetto-Zerlina kettős is.)

Akiket az erdő nem kárpótol a változtatásokért, azokat a zenei minőség majd kielégítheti: Rajna Martin látható élvezettel vezényli a zenekart, valamint ő continuózik is, fortepianón. Virtuóz játékából ugyanaz az életöröm sugárzik, ami Don Giovanniból. Hol meggörnyedve, hol ülve - élvezetes azt is nézni, ahogy a karmester átéli az előadást - a földszinti nézők ebből kimaradnak. (A "sztrájkos előadásokban" a karmester életöröm helyett mély szomorúságot árasztott, különlegesen megterhelő lehetett számára az üres árokban vezényelni. Köszönet érte, hogy vállalta ezt a megpróbáltatást, én még inkább a szívembe zártam emiatt. Az utolsó előadáson remélhetőleg az ő lelki békéje is helyreállt, amikor ismét teljes zenekart vezényelhetett.)  Fentről legalább olyan jó látvány volt a zenekar, mint a fenyőfák és nagyon keserves volt az üres árkot nézni. 

sze1.jpg

Ami a haslövést illeti: többen állították nekem, hogy ha nem ér érzékeny szervet a golyó, elméletileg nem lehetetlen a látottakat ilyen sérüléssel végigcsinálni -  azért megnézném azt, aki ilyen állapotban még újabb nőket szemelne ki magának és énekelgetne. De Don Giovanni az eredeti történet szerint is kivételes, halála akkor is megérint, ha az életmódját elítéljük, de messze nem annyira, mintha egy tragikus hős pusztulását néznénk - ez jutott eszembe a Hunyadi-sorozat egyik előadása közben, amely igazán meg is rendített (nemcsak engem, hanem a mellettem ülő spanyol turistát is). Don Giovanni halála ennél kevesebb,  a rendezői koncepció elsúlytalanítja a karaktert és az előadás végét azzal, hogy a címszereplő "csak" meghal, de nem száll pokolra. (A halál vállalása a túlvilági örök szenvedés nélkül sokkal kisebb bátorságot igényel, ezt lássuk be.)

Ami marad: bátorság, kitartás, ahogy az első felvonás fináléjában maga összegzi életfelfogásának lényegét (és ezt Leporello is megismétli, ezzel nyomatékosítja), miközben áldozatai bosszúért kiáltanak:

È confusa la mia testa,                        
non so più quel ch'io mi faccia:            
e un orribile tempesta
minacciando, o Dio, mi va.
Ma non manca in me coraggio.
Non mi perde o mi confondo.
Se cadesse ancora il mondo,
nulla mai temer mi fa.

Zûrzavar van a fejemben.
nem tudom már, mitévõ legyek
és egy rettenetes vihar, ó isten,
fenyegetve zúdul rám. —
De bátorságom nem hagy el,
még nem vagyok veszve s nem
zavarodom meg;
Ha elpusztul is a világ,
engem semmi sem rémít meg!

(Uhrman György nyersfordítása)


dg13.jpg

A rendezés a Don Giovanni lényegét megmutatja, bár nézőfüggő, hogy valaki elakad-e néhány ellentmondáson, amely a szöveg és a történet között feszül. A többséget talán elvarázsolja az erdő, és nem firtatja, hogy meddig tart a valóság és hol kezdődne a vízió. Az első hét megnézés során nekem egyedül az Elvira szobalányának énekelt szerenád tűnt víziónak, amelyet a fájdalom is erősen beszínezett, és így megrendítően szólt, el lehetett hinni ma is, hogy a halál közelében énekli valaki, akinek még ebben a pillanatban is a szerelem a fontosabb - némely előadásokban ez az ária az előadás csúcspontjaként működhetett. Don Giovanni ebben a rendezésben még biztosan ereje teljében van, nincs kiégve - mindkét szereplőt többször is nézve erre jutottam, még tudják élvezni az életet, nem untak bele a hódításokba - nem az ismétlődést látják benne, hanem minden nő különbözőségét csodálják meg. Lehet, hogy két percre tényleg fontossá válnak számukra a nők, lassan eljutottam oda, hogy ezt nem vitatom el tőlük...

sze5.jpg

Talán nem ártott volna felléptetni egy dublőrt is, aki a haldokló Don Giovanniként fekszik valamelyik fa alatt, míg a képzeletében lejátszódik az opera cselekménye, ha a rendező valóban  a vízió-hatást akarta elérni (15 éve, a bemutató idején). Miután a címszereplő majdnem végig fogja a hasát, ahol meglőtték, viszont ez láthatóan nem akadályozza igazán az udvarlásban, ennek a helyzetnek a tisztázatlansága azért engem zavart. Az is súlyosbító körülmény, hogy a sebesülésről - rajta kívül - jellemzően csak a szolga vesz tudomást, aki néha leellenőrzi, hogy még mindig megvan-e a seb (vagy lehet, hogy csak képzelte?). A többiek csak nagyon ritkán csodálkoznak rá. Ha Masetto és Ottavio érzékelné, hogy Don Giovanni halálos sebet kapott, lehet, hogy inkább nyugodtan kávézgatna és kivárna. A seb ténylegesen vérzik, nyomot hagy Zerlina ruháján is. Az eseménysor vége felé Elvira és Donna Anna is észleli, de korábban nem foglalkoznak vele.

Most ugyan megemlítem ezt - elsősorban azért, hogy felkészüljön rá, aki később nézi, és ne zavarja -, de már az első előadások közben gyorsan túlléptem rajta, de mégis kétségek ébredtek bennem a rendezői koncepció zsenialitásával kapcsolatban. Átvertek minket, ahogy Don Giovanni a nőket? Mi nézők sem haragszunk a szemfényvesztésért, tényleg jó erre a díszletre ránézni, amelyet az énekesek élettel töltenek meg. Nélkülük persze jobban járnánk egy valódi erdővel. 

dg11.jpg

A Christian Schmidt által tervezett látvány nem csak üres dekoráció: módosítja is a történetet. Ha lerobbant aluljáróban vergődnének szereplőink (vagy pl. a Jancsi és Juliska terében), jobban felkavarhatna minket a halállal szembenéző főhős sorsa, de feltehetően a nézők többsége elutasítaná, még akkor is, ha a szöveghez jobban illeszkedne a cselekmény. A gyönyörű erdőnek - a benne jól elkülönülő kisebb terekkel -  persze vannak hátrányai, és nemcsak az, hogy ha változás van, a forgószínpadon akkor is az erdőt látjuk tovább, így lesz, aki mégis unni fogja a látványt. Alkalmanként látunk egy buszmegállót, illetve egy autót is, amelyek jelzik a kapcsolatot a "civilizációval". Az erdő jelképes tér is, ( a Balázs Béla-féle "örök erdő" - "aki ide belép vissza nem jő"  is eszünkbe juthat róla, de akár Shakespeare több darabja is, amelyekben sokféle szereplő kószál éjjel erdőben) - a háttér folyamatos feketesége erősen fenyegető, de nem válik nézhetetlenül nyomasztóvá (mint amilyen pl. az Otello volt). Ezek a fák feloldják a feszültséget, ugyanakkor mellékhatásként (?)  szükségszerűen lekicsinyítik a közöttük mozgó embereket.

dg1.jpg

Ebben a környezetben nehezemre esett igazán lényegesnek gondolni Don Giovanni és környezetének történetét.  (Hát nem mindegy, hogy rövid ideig, vagy akár hetekig is szerelmes Don Giovanni valakibe, ha egyszer úgyis meghal? Valódi és képzelt kalandjainak vége szakad törvényszerűen.) A  játék szempontjából praktikus módon derékba tört fa is a halálra utal, de már előre tudjuk, hogy azt is benövi majd az erdő, és minden megy a maga útján. (Ahogy Kányádi írta: "kutyatej páfrány tör át a járdán kit érdekel hogy erre jártál") Akár a fák (a természet egésze), akár a biztosan bekövetkező halál perspektívájából nézve a történetet, átérezzük, hogy az ember csak belezavar a természet rendjébe. Jobb lesz az erdőnek Don Giovanni és társai randalírozása nélkül, akik szétdobálják a sörösdobozokat, papírpoharakat, hangoskodnak. A szemét pedig csak gyűlik... Ebben a történetben senki nem jár jól, esetleg csak kevésbé rosszul. (Ezek után, ha szemetet fogok látni egy erdőben, mindig eszembe fog jutni, hogy hátha Don Giovanniék garázdálkodtak arrafelé...)

Az énekkari művészek mulatozása nagyon erős jelenet, átérezzük, hogy miben áll Don Giovanni féktelen életformájának a varázsa. Az életet  - rövid időszakokra - tényleg lehet élvezni, ha eltekintünk a következményektől, akkor annál is jobban. (Don Giovanni a nézőket is felpörgeti, még órákon keresztül nem tudtam lenyugodni az előadások után - simán kiütöttek a látottak további alkohol és drog fogyasztása nélkül is. És hogy állhatnak le a szereplők? - ilyenkor ez is eszünkbe juthat még, bár ez itt költői kérdés, nekik nyilván sokkal nehezebb. )

dg2_1.jpg

Az előadás legelső megtekintésekor "az ember csak zavaró tényező" gondolat azonnal eszembe jutott, miközben néztem Leporellót, amint dobálja a gúlába állított sörösdobozokat. (Nagyon nem örültem a zenén túl a zörgésnek - operáknál a legrosszabbul a felesleges hanghatásokat tolerálom - így a kakukk-hangoktól és az erdőre utaló egyéb zajoktól is szívesen eltekintettem volna a második felvonás elején, amikor viszont ugyancsak Leporello a megvesztegetéseként kapott négy aranyat (itt papírpénzben) a tűzbe dobálja, nagyjából úgy, mintha annak semmi értéke nem lenne. (Ennyire erősen a drog hatása alatt áll, nem tudja mit csinál - a rendező ilyen apróságokkal is erősen belenyúl a történetbe, áthangolja ezt a központi karaktert, akit más előadásokban csak a megélhetés kényszerűsége tart gazdája mellett.)  Még szerencse, hogy viszonylag rövid ideig halljuk a hang-effekteket, ezt még ki lehet bírni. (Sokkal jobban, mint egyes szomszéd nézők beszélgetését, karperec és cukorkáspapír csörgetését, műköröm-pattogtatást és hasonló apró zajokat, amelyek az élő operaelőadással úgy látszik szükségszerűen együtt járnak. Kiszolgáltatottak vagyunk másoknak, ha beülünk a nézőtérre - kevesen tudnak csendben ülve hosszan figyelni. A nyolc nyilvános előadás közül talán kettő volt, amikor olyan szomszédokat fogtam ki, akik a nyitány alatt sem beszélgettek. A main (márc.16.) egy földszinti mobil is belecsörgött egy csendes részbe, de szerencsére csak egyszer, nem kellett leállnia az előadásnak. Lehet, hogy lassan a hasonló helyzetekre a szereplőknek előre kellene valami poénos reakciót is kitalálni. (Nagyon ideje lenne, ha az Opera készítene egy humoros filmet a nézőtéri viselkedés alapszabályairól és az menne a szünetekben non-stop a szereposztás helyett a kivetítőkön.

A zajokhoz képest a néhány másodpercre feltűnő farkasszerű kutya csak felesleges effektnek érződött, nem volt idegesítő, bár a nézőtér mindig felmorajlott a megjelenésekor - civil hatást keltett, és nem támogatta az előadást: senki nem nézte farkasnak, nem keltett feszültséget. Jelképként pedig ebben az előadásban még kevésbé értelmezhető, hiszen Dante sötét erdejében a farkas a kapzsiság jelképe - Don Giovanni karakterére ez végképp nem jellemző. (Ugyanúgy csak egy felszínes látványelem, mint a Hunyadi-ban a ló - ezeken akár spórolni is lehetett volna, ha már valamin muszáj...)

sze6.jpg

A darab lényege tényleg lehet akár az ember törpeségének és feleslegességnek a kiemelése: így vagy úgy letöltjük a nekünk szánt földi időt, nem feltétlenül használva annak a környezetnek, ahol tengődünk - az pedig, hogy mindezt mennyire sikerül közben élvezni, csak rajtunk múlik, ahogy az is, hogy mennyire érezzük a mindennapjainkban, hogy bármikor meghalhatunk. A rendező nyilatkozataiban ezt a perspektívát emeli ki, szerinte érdekes, hogy Don Giovanni közelgő halála tudatában cselekszik.

Nem tűnt különlegesnek ez a beállítás, már csak azért sem, mert az eredeti darabból is egyértelműen látszik, hogy éppen a címszereplőt nem töri meg a túlvilági fenyegetés, nem bánja meg életmódját. Sem két perccel a halála előtt, sem korábban... (Ld. az idézetet a 3. kép fölött, amely a leghitelesebb önjellemzése a darabban. Evidens és nem ragozza túl. A címszereplő nem részletezi hosszan lelki életét, ez is jellemzője - él és nem mérlegel sokat. Da Ponte, a darab librettistája már azzal is jellemezte, hogy nem adott neki is egy hosszú önvallomásos áriát, csak egy bordalt és egy szerenádot, amelyek jelentősen rövidebbek, mint a többiek szólói, de mégis a darab leghatásosabb pontjai.)

sze8.jpg

Don Giovanni legfőbb vonzereje az öntörvényűsége, nem vállal semmilyen kompromisszumot - tőlünk, átlagemberektől eltérően, akik a mindennapjainkat így éljük túl. De azt azért nagyon tudja, hogy mi mit szeretnénk hallani, mi hiányzik az életünkből - Zerlina elcsábítására tett kísérletét látjuk, ezen mindez jól megfigyelhető.

Don Giovanni nem fél semmitől, így vonzó és felnézünk rá, míg Leporello fél és meghunyászkodó, miközben ő is Don Giovannihoz hasonló szeretne lenni, így gyengesége által közelebb érezzük magunkhoz, és bár kinevetjük sokszor, mégis jobban tudjuk szeretni. Ez az eredeti műre is jellemző felállás változatlan maradt ebben a koncepcióban is.

dg2.jpgAmi a szereposztást illeti: a korábbi rendezés nyerő párosa, Bretz Gábor (Don Giovanni) és Cser Krisztián (Leporello) tartja a színvonalat, ugyanazon a magas fordulatszámon pörögnek, mint 11 éve, amikor először kerültek egymás mellé. (Jó lenne őket újabb tíz év múlva is együtt látni - egészen más értelmet fog nyerni a darab, de biztosan működni fog. Sem Don Giovanni, sem Leporello nem korhoz kötött szerep.)  2013 óta már mindkét énekes  "részben wotanosodott", a Ring három Wotanjából kettőt már mindketten elénekeltek - ezeken az estéken most ismét visszatértek Mozarthoz. (ld. utóirat - a 2013-as előadás képével)

dg4.jpg

Bretz Gábor és Cser Krisztián párosán látszik, hogy már többször játszották együtt a darabot, mintha valamivel közelebb állnának egymáshoz. Az összeszokottság jól jön a történethez, melyben a két férfi (itt szinte barátként) szimbiózisban létezik, folyamatosan reagálnak egymás legapróbb akcióira is, ez a kapcsolat most is nagyon élő. Hatalmas energiákkal viszik az előadást. Bretz Gábor a történet sötét oldalát képviseli, van súlya a haláltusájának, természetesen helyezkedett bele a koncepcióba, nem felejti el menet közben érzékeltetni, hogy vannak fájdalmai is, és csak a hódítások feledtetik el ezeket. Érzékeny, szép, kifinomult alakítás - már kezdem elhinni, hogy - ugyan csak percekre - de tényleg beleszeret a nőkbe.

dg5_1.jpg

A rendezői koncepció leginkább Leporello figuráját, a darab leghosszabb, legintenzívebb és egyben leghálásabb szerepét érinti. Itt haldokló gazdájához kevesebb cinizmussal és több aggódással és figyelemmel fordul (mint ahogy más előadásokban megszokhattuk), és persze félelemmel is, hiszen a jelenlétében sebezte halálra egymást két ember, és ebben ő is benne volt. Ezúttal nem hangzik poénnak Leporellótól a „Ki halt meg, Ön vagy az öreg?” kérdés.

Cser Krisztián karikatúrába hajló, "drogos" Leporello, előtört gyermeki énje, egészen felszabadultan játszik,  hihetetlen lendülettel és odaadással és lazán, mintha semmi erőfeszítést nem igényelne ez a sok rohangálás, amely a commedia dell'arte Truffaldino figuráját juttatta eszembe (a Két úr szolgájá-t, és nemcsak a vacsorajelenet miatt)."Nem hagy benne semmit". Ez a tradíció nyilván nemcsak Da Pontét ihlette meg (és korábban Moliere-t is), de a rendezői beállításon is érzékelhető. Ez az örökmozgó "szolga" hivatott a komikus oldal képviseletére ebben a "dramma giocoso"-ban, több kép beállításán (ld. I. felv. zárás) érzékelhető, hogy a többiek "drámázását" egyedül ellenpontozza, emiatt sem baj ez a kirobbanóan intenzív játék.

sze2.jpg"la mensa preparata" és "il cuoco eccelente" - vacsorajelenet 

Az énekest ennyire mozgékonynak és ruganyosnak még sosem láttam, ez az alakítás komoly fizikai állóképességet igényel. Felvetheti a nézőben is azt a darabtól független "civil" kérdést, hogy bírja ezt valaki így? (A "sztrájkos" előadásokban már érezhető volt némi fáradás, hiszen az énekes közben a Hunyadi-sorozatban is játszott, Figaro3-at is próbált - ehhez a plusz feszültség nem hiányzott. Aki többször is látta, érzékelhette a különbséget, de még így is 200%-on izzott ez a figura, ha már nem is 500%-on, ahogy korábban. Nem vette takaréklángra magát, bár annak is lettek volna előnyei.)  Lenyűgöző  ez a feltétlen odaadás, ahogy azonosul a szereppel. A közönséget ez is elismerésre készteti, nemcsak a különleges szépségű "hanganyag". Az alak kétségtelenül túljátszott, lesz, akinek ez kevésbé fog tetszeni, míg másoknak nagyon, de a figura szerethető így, ahogy van, előadásról előadásra változva, az Erwin Schrott-féle modelltől egyre inkább eltávolodva, cserkrisztiános jegyeket öltve... A zene mellett a humor az, amely nagyon kell a túlélésünkhöz, így hálásak lehetünk az intenzív komédiázásért. (Még keservesebb lenne a történetet nézni, ha ez a figura is teljesen reális lenne, szólhatna akár egy droghoz menekülő kisember nyomoráról is, de ez a koncepció nem erre teszi a hangsúlyt - ezzel a játékstílussal "kikönnyíti" az előadás drámaiságát. ) Ránézve érezzük, hogy az opera is JÁTÉK.

dg10_1.jpg

Ez a nyegle, folyton hallucináló, fülbajtól szenvedő "túlmozgásos" fiatalember a rendezői szándéknak megfelelően egymaga ellenpontozza a sötétséget. Az ő fejében van folyton zűrzavar, mintha ezt akarná kirázni. Látjuk a mozgásán, hogy megvan a saját belső világa is, amelyben jól elvan, kár, hogy Don Giovanni folyton kirántja. A függőség bemutatásában nem érződtek tragikus felhangok, már csak azért sem, mert Leporello feladata a "bohóckodás", a szórakoztatásunk, a történet keserűségének kompenzálása.  Ugyan ezt a folyamatos zsizsegést látva igazi poénnak tűnik a "non mi voglio far sentir" megjegyzés (ld. "nem akarom, hogy észrevegyenek") - viszonylag nehéz másra nézni, ha színpadon van (a teljes menetidő felét végigjátssza,). Ez a „buffone” Leporelló előrevetíti, hogy jól fogunk járni, ha az énekes később más, nagy buffó szerepeket is eljátszhat, és addig is néhány estére visszakaphatná a Pomádét is, amelyik az első nagy szerepe volt az Operaházban.  

sze4.jpg

Leporello félelme, aggódása nagyon is valóságos, ami a "pojácáskodás" mögött is észrevehető: neki nem mindegy, hogy mi lesz gazdája sorsa, mint ahogy Elvirának sem. Don Giovannihoz van a legtöbb köze, nem is tudja elképzelni, hogy miként élhetne nélküle. Ez akkor is így van, ha ez a ragaszkodás nem egészen kölcsönös és gazdája pont ugyanúgy csak kihasználja, ahogy a nőket is.   Don Giovanni (szinte túl) gyakran lelöki a földre, de azonnal felpattan. (Az egy simogatás - a halál előtt - nem kerülte el a figyelmemet, ebben az egy gesztusban csak benne van némi szeretet is.) A címszereplő is egyre több időt tölt a földön, ami jelzése lehet halála közeledtének.

Az előadás legkedélyesebb részei Don Giovanni és Leporello együttes jelenetei, például a második felvonás legelején, vagy a vacsorajelenetben (eszik és énekel - most tényleg meghalljuk, hogy ez milyen is). Miközben ezt néztem, minduntalan eszembe jutottak olasz kollégáim, akik az irodai napokon hasonlóan ökörködnek (bár elvileg érett férfiak és nem kamaszok), és attól tartok, hogy ezentúl fordítva lesz, ezek a jelenetek fognak felidéződni bennem minden szerdán. 

Ebben a sorozatban az egyensúly szerencsésen megteremtődik a tragédia és a komédia között, nem billen el az előadás egyik vagy másik szereplő irányába sem - jó élmény és nagyon tanulságos mindkét párost megnézni. dg6.jpg

A rendezés elsősorban a két főszereplőre fókuszál, és mindenki más mellékszereplővé válik, ezt az aránytalanságot csak nyugtázni tudom, de kiegyensúlyozni semmiképp egy ilyen nyomhagyó-ajánlóban. Don Giovanni haláltusájának résztvevői mind mellékesek, és nézőpontjuk kevésbé érdekesnek látszik, mint a címszereplőé. (Lehetne olyan előadás is, amelyben csak a többiek számítanak, akiknek a rendíthetetlen nőcsábász megmutatja életük hiányosságait.) 

A férfiaknál maradva még mindig:

Szeleczki Artúr nagyon-nagyon-nagyon-nagyon tetszett Don Ottavio szerepében minden alkalommal, jó döntés, hogy mindkét áriát elénekelheti ebben a "vegyes változatban". Kellemes hangja erőltetés nélkül szól, egyáltalán nem válik "futottak még" szereplővé, sőt hajlamosak vagyunk azonnal utánakeresni, hogy mikor hallhatjuk legközelebb. (A Fra Diavoló-ban és a Képzelt beteg-ben.) Lényeges (szinte újító) eleme a rendezésnek, hogy Don Ottavio nem mafla karakter, szó nincs arról, hogy ne lenne elég energikus - helyenként meglehetősen agresszív is -, és kellően értelmes. (A szemüveggel feltehetően azt akarta a rendező jelezni, hogy értelmiségi, míg Don Giovanni és szolgája egyértelműen ösztönlény.) Praktikus hajlamra vall, ahogy a gyilkosság után azonnal segítséget hívna - lazít a jelenet feszültségén, ahogy a színpad különböző pontjain keresi a térerőt a telefonáláshoz. Valószínűleg akkor sem illene Donna Anna mellé, ha nem bukkanna fel Don Giovanni, csak esetleg ilyen gyorsan nem derülne ki a nő számára.

Mindössze arról a tipikus jelenségről van szó mind Don Ottavio, mind Masetto esetében, amikor egy elérhetetlen, így jóval érdekesebb férfi viszi a nőket, míg az ugyancsak karakteres, de megbízhatóbbnak látszó "nem-alfa hím" típus szükségszerűen hoppon marad. De nem tűnnek ezek a férfiak sem nyavalyásnak, még akkor sem, amikor tehetetlenségükben dühöngenek.

dg14.jpg

Mindketten jól éltek a szerepük adta lehetőségekkel, csak gratulálni lehet nekik a küzdéshez. Don Ottavio és Anna kapcsolata mintha jobban is ki lenne bontva a szokásosnál: végig érezzük, hogy Don Ottavio nem tudja azt megadni Annának, amire az vágyna, bár Don Ottavio láthatóan bonyolultabb lelki életet élő karakter, mint Don Giovanni. A  "Dalla sua pace" ária közben Anna a kocsiban ülve unatkozik, sminkel, majd amikor Don Giovanni is megérkezik (lehet, hogy csak a képzeletében), érezzük a helyzet komikumát, ugyanakkor meg is rendülünk - nem érhet célt ez a szerelem. Minél többet néztem, annál jobban elvitt magával (ha Annát nem is), egy idő után kezdem azt hinni, hogy Mozartnak személyes érintettsége (és saját csalódottsága) jelenik meg a tenorista jeleneteiben, azért lettek ennyire hosszúak. Vagy csak Don Giovanni ellenpontját szerette volna alaposan megformálni? 

Az Ottavio-Anna-DG háromszög a történetben egyre drámaibb, míg a Zerlina-Masetto-DG-t még túl lehet élni... Valójában senki nem lesz boldog, Don Giovanni sem, hiszen amint megkapta, amire vágyott, már nem értékeli. (Elvira is csak addig érdekes számára, amíg fel nem ismeri.) Mindenkinek - valamilyen formában - egy másik emberre lenne szüksége ahhoz, hogy igazán jól érezze magát, kivéve Leporellót, aki láthatóan csak a droggal is ellenne, ha nyugodtan hagynák. (Az utólag beiktatott "bónusz" előadásban már eljutott oda, hogy egy páfránylevelet szívjon el - ez már a végső stádiumnak látszik.)

dg12.jpg

Ahogy a már korábban említett operaházi podcastból is kiderül, a prágai és a bécsi változat keveréke ez a Don Giovanni, a szokásos finálé lemarad - csak találgathatunk, mi lesz a többi szereplő sorsa Don Giovanni halála után. A transzcendens elemtől a rendező eltekintett; Don Giovanni sem rendkívüli figura, környezete pedig annyira nem érdekes, hogy az ő halálát követően még foglalkozni kellene velük.  (Úgyis nyilvánvaló, hogy a most kihagyott diadalmas lezárás - Don Giovanni megbűnhődésének  megünneplése - nagy önbecsapás a nők részéről: nekik hiányozni fog mindaz az izgalom, amit a lovag jelentett.)

Szeleczki Artúrt hallgatva megértjük azt is, hogy Donna Anna korábban miért nem látta be, hogy másféle férfira van szüksége. Tuznik Natáliát már többször hallottam énekelni, Iphigeniája után nem volt meglepő tőle egy ilyen vérbő Donna Anna. (A mű elején történik utalás az öngyilkossági szándékára, ami nincs eléggé megalapozva, de az nem is lényeges. Remélhetjük, hogy az arra kószáló farkastól megijed, letesz róla.)

dg7.jpg

Kele Brigitta Elvirája erőteljes karakter, nekem végig nagyon keménynek tűnt – érteni véltem Don Giovannit, hogy mellette sem kíván lehorgonyozni, bár feleségül vette. Az utolsó előadáson csodásan sikerült a jegygyűrű szemétbe dobásának gesztusa, amelybe Donna Anna is bevonódott: kifejeződött benne a fájdalom - igen, ezt a férfit egyikük sem birtokolhatja. 

Leporello kicsit beleszeret - a kabátját ráteríti, később fájdalommal mondja Don Giovanninak, hogy Elvirát ott hagyta az utcán egyedül. Elvira nagy áriája (a "contrasto di affetti"-vel, azaz az ellentétes érzésekkel) nagyon kifejező, világossá válik számunkra, hogy Don Giovanni egyetlen nő bármilyen hőfokú vonzalmával sem tudna mit kezdeni - képtelen kötődni, rövid időre tud csak kapcsolódni, de abban a kis időben nyomot is hagy. (Élet helyett morzsákat ad.) Elvira egy papírzsebkendőt szorítana a sebre, ezzel akarná a vérzést elállítani - próbálkozásának kudarca ebben a gesztusban benne van. Ugyancsak kifejező, ahogy lila sáljával leteríti (lényegében eltemeti) a férfit és a szerelmet, mintha valóban megértené a kapcsolódás lehetetlenségét. Ha Don Giovanni élve maradna, az sem változtathatna viszonyukon.

Ezek után valóban abszurd, hogy próbálkozik rávenni a férfit az élete megváltoztatására, de mivel Elvira ezzel a javaslatával épp Don Giovanni vacsorázgatása közben érkezik, egyszerre érint meg minket az előadás tragikus és komikus vonulata. A kettős hatás miatt ez a jelenet az előadás igazi csúcspontja. Valóság-e vagy vízió? - nem tudjuk.

dg5.jpg

Pataki Bence Masettója és Brindás Boglárka Zerlinája mindenhogyan egészen valóságosnak tűnik, bármilyen koncepcióba be tudnának illeszkedni, ahogy a Kormányzót éneklő Kiss András is, aki szintén kellő súlyt ad ennek a fontos szereplőnek és sajnáljuk, hogy csak az előadás elején és végén látjuk. Masetto nem válik kicsit sem komikus figurává, nem belőle következik, hogy Zerlina elcsábul - leginkább a "megváltoztatom a sorsod" mondat eredménye lehet ez, illetve Don Giovanni személyes kisugárzásáé. Minél tovább nézem, annál biztosabb vagyok, hogy Zerlinának mindkét férfi kellene, mentalitásában ez a nő hasonlít legjobban Don Giovannira, emiatt is könnyen kerül egy hullámhosszra vele. (A másik két nőre ez nem mondható el, ők monogám alkatnak tűnnek.)

sze7.jpg

Ahogy az általam látott korábbi Don Giovanni-előadásokban, úgy ebben is az érezhető, hogy Zerlina az, akit a történtek a legkevésbé viselnek meg, a rendezés nem utal arra, hogy legalább ő ne tudna továbblépni. (Azért szerencsés, hogy nem azt látjuk, hogy minden nő szükségszerűen belerokkan, ha meglát egy Don Giovannit. Ez nem is lenne igaz. (Sajnáltam, hogy a 2008-as salzburgi előadásból nem hozták át Leporello megleckéztetésének jelenetét, ami ott meglehetősen keményre, már-már kivégzés-szerűre sikeredett. Ez után sokkal indokoltabb lehetett volna a szolga panasza, mint sajátos menekülése után, amely a többiek bénaságán múlt csak...)

Claus Guth rendezése könnyen szerethető a felvetett hiányosságai ellenére is, nem véletlenül hívták meg ennyi helyre. Bár még tíz megtekintés után is jelentősen érdekesebbnek tartom Hábetler András (YouTube-on szintén folyamatosan elérhető) „bűvészes” produkcióját, és nagyon szerettem volna, ha az Opera átveszi a BDZ-től és tovább élteti (esetleg még Operakaland formában is), mégis el tudtam fogadni, hogy 13 év után ezt a látványos, „erdős”-verziót választották a korábbi rendezés helyett. Sokkal inkább megnyugtató vizuális élményre vágyunk egy (az emberi kapcsolatok működésképtelenségét feltáró) opera nézése közben, mint további intellektuális kihívásra. Hozzánk szól ma is Da Ponte: "la vita che menate é da briccone" - a zene és a humor a történet tanulságainak elviselésében segít, igazi fájdalomcsillapító.

dg10.jpg

A tapsrendben csak egyszer jön ki mindenki meghajolni, utána az egész csapatnak együtt tapsolhatunk, és egyik előadáson sem csak udvariassági taps volt hallható - az utolsó előadás közönsége volt a leglelkesebb, a zenekarnak valóban nagyon tudtunk örülni. Nem jutottunk el addig, hogy az énekesek a függöny elé is kilépjenek, feltehetően azért, mert ez a közös ünneplés nem lett rövidre vágva. Feltehetően a sztrájk miatt is, ezt az előadást is legalább annyian fogják emlegetni, mint a már említett 2013. március 9-i Don Giovanni-t, amelyet az elmúlt 11 év alatt még olyanok is szóba hoztak (akár egy Wagner-előadás szünetében, vagy egy közös villamosutazáson), akikkel korábban egyszer sem beszéltem, így sokakról megtudtam, hogy látták ezt az előadást. 

dg7_1.jpg

Nekem négy "legjobb" volt, mind más okból - igazán örülök, hogy sikerült a teljes folyamatot végig követnem. Jó ötlet volt a márciusomat e köré a sorozat köré szervezni, kifejezetten élvezetes volt nézni, ahogy az apró dolgok is alakultak az előadásban, miként oldottak meg kellék-problémát spontán a szereplők.

PS. 1. Fotók - Berecz Valter - Operaház (Facebook-oldal), Cser Krisztián honlapja 

PS:2. A fenyőerdőben megjelenő násznép feltehetően szintén az előadás „vízió”-részéhez kapcsolódik, bár mégsem egészen lehetetlen egy erdei kápolna, ha nem is a legvalószínűbb.

fallstorch.jpg(Erdei kápolna üvegből, amelynek az emléke még 1993-ból megmaradt bennem - Thorncrown Chapel, Eureka Springs, AR - ide kifejezetten esküdni mennek az emberek, az erdő közepére)

 PS.3. A Don Giovanni történet kapcsán mellesleg elgondolkodhatunk, hogy mi mitől élvezzük úgy igazán az életet, és van-e akármilyen tevékenység, amihez halálunk előtt két órával is ragaszkodnánk. (Karinthy Marci az előadását rendezte a kórházból legutolsó napjaiban is, itt néz le rám egy képről, amint ezt gépelem. - Ha tudnám, hogy még két órám van hátra, akkor is csak ezt a bejegyzést akarnám készre írni.)

PS.4. Mindenkinek ajánlom, hogy néha nézze meg ugyanazt egynél többször. Egy előadáson pillanatképet kapunk, nem rálátást egy egész sorozat folyamatára. Luxus? Igen. A premiert követően ugyan igen, de azóta nem jutott eszembe, hogy időpazarlás ez a kísérlet, bár a sztrájk miatti bizonytalanság engem is megviselt.

sze3.jpg

PS.5. 2024.03.14-én Bretz Gábor Kossuth-díjat kapott, majd 16-án az 50. születésnapját is betöltötte. A délelőtti előadáson nem volt nyilvános köszöntés nézők jelenlétében, viszont az Operaház megosztott egy képgalériát a születésnap alkalmából, benne ezzel a fotóval a 2013-as Don Giovanni-ról. (Nagy Attila fotója) - Megállapíthattam, hogy az albumban megmutatott minden előadást láttam, és szinte az összesről készült blogbejegyzés is. Milyen kár, hogy ezek a képek Bretz Gábor magyarországi pályáját fedik csak le, jelentősebb eseményei más operaházakban történtek meg, és azt nem követhettük. Ezért is örüljünk, amíg az énekeseink itthon játszanak nekünk, és nem csak a hírüket halljuk.

dg.jpg

 

Címkék: Opera Kesselyák Gergely Don Giovanni Bretz Gábor Cser Krisztián Hábetler András Pataki Bence Kiss András Szemerédy Károly Christian Schmidt Brindás Boglárka Tuznik Natália Claus Guth Kele Brigitta Rajna Martin Szeleczki Artúr

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5818344087

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása