A korábbi években is sikerült minden operabemutatót megnéznem, még a 30+-os időszakban is, de most a Ház felújítása miatt úgy érzem egy ideje, hogy diétázom, a heti egy-két este, amit az Erkelben töltök elég kevésnek tűnik. Biztosan lenne darab, amelyiket többször is beterveznék a naptáramba, ha nem mennének le a sorozatok túl gyorsan, viszont az új bemutatókat így is igyekszem mindkét szereposztásban megnézni, ha lelkesedni tudok elsőre a rendezésért, ha nem. Ha egyszer az énekesek odateszik magukat és bepróbálják...
Ducza Nóra, Kálnay Zsófia
Jelenleg a két nézés között tíz nap volt, ami ideális, de egy váratlan megbetegedés miatt az egyik szereposztást végül csak a főpróbán láthattam – így utólag örülök, hogy egészen nem maradt ki az sem.
Rafael R. Villalobos rendezésének koncepciójának megértéséhez nem kell öt perc sem, Emanuele Sinisi díszletéből, amely kevéssé variálódik a két felvonás folyamán, minden világos. A mai szegény gyerekekről szól, szeretné, ha a – nyilván létfenntartási gondokkal nem küzdő – operalátogató elgondolkodna azon, hogy amíg ő itt ül a meleg és kényelmes színházban, és hallgatja Engelbert Humperdinck foltokban Wagnerre is emlékeztető zenéjét (emiatt került be a bemutató ebbe a Ring-évadba), rengeteg gyerek nyomorog.
Ezt a szándékot nagyon lehet üdvözölni, és az egész dologgal mindössze két baj van: a díszlet depresszív hatású, de ez még nem is lenne felróható, mert a koncepció része, üzenete van, és persze, lehet, hogy csak pont annak a 20-25 embernek nem tetszett, akivel beszéltem, és az Erkel ennél jóval nagyobb, de nem változik sokat a látvány, az első rész egyébként is túlságosan statikus, és valóban könnyen elunható. Mintha az elején leöntöttek volna minket egy vödör jeges vízzel (a kukában boldogan turkáló gyerekek ilyen hatást tettek rám), és most így ülnénk minden további beavatkozás nélkül…
A másik hasonló probléma: a szöveghez nem nyúltak hozzá, magyarán a villanylámpák által szegélyezett útkereszteződésben kellene epret gyűjteni és hozzá erdőt elképzelni.
Nekem kifejezetten tetszik a városi környezetbe helyezett Jancsi és Juliska ötlete, sőt érzem, hogy az Operaház vezetőségét is megfogta a gondolat, ezért bólintottak rá a tervre, de a rendező sem jutott sokkal tovább a történet és a koncepció végiggondolásában, és a részletek kidolgozásával már mélyen nem foglalkozott. Azt, hogy összegyűrt újságpapírdarabokat miért gyűjt a két gyerek, nem értettem meg két nézésre. Azt, hogy a gyári munkás anya milyen feladatot bízott rájuk, amíg ott hagyta őket a parkolóban, azt sem. Nem mindig világos, hogy most éppen hol vagyunk, és mi történik. A kedd délelőtti előadáson az első rész alatt a feliratozó nem működött, így persze a tanítványaim nem értették a szöveget sem, és ez is zavarta őket. Én értettem a szöveget, de az nem adott mindig magyarázatot a történésekre.
A második részre lett felirat, és az eleve pörgősebb – az eredeti darab cselekménye csak meghatározó ebből a szempontból. Egy csokigyár kísérleti laborjában találkozunk a boszorkánnyal, és most még értelmetlenebbnek tűnik ez az egész gyerek-hízlalásos sztori. A boszorkány viszont nagyon hálás szerep, népszerű – Németh Judit és Wiedemann Bernadett is tetszik a gyerekeknek. Utóbbi kapja az előadás egyetlen nyíltszíni tapsát ezen a kedden, értékelték nagyon.
Kálnay Zsófia, Németh Judit és Ducza Nóra
Ami érdekes, az előadásokon a fiam (9 éves) is velem volt, és ő egyáltalán nem akart logikát találni az egészben, neki pont elég volt a zene és a két főszereplő átélt játéka, másodszor is látni akarta az előadást. (Ilyen az, amikor a mezei néző meg tudja valósítani, hogy elvárások nélkül ül be, nem követelőzik, hogy minden legyen rendben – ha már valami jó egy előadásban, képes neki örülni.)
János egyébként velem együtt mindössze egy Morzsa-bál előadást láthatott még évekkel ezelőtt, Kovalik Balázs meghúzott verzióját. Az első rész alatt ő is sokat unatkozott, de mivel a második felvonás után van vége az előadásnak, a gyerekkórus szerepeltetése nagyon feldobja a finálét (betanító: Hajzer Nikolett), mindkétszer jó hangulatban ment haza.
Nánási Helga, Balga Gabriella, Schöck Atala
Mindkettőnknek a főpróba tetszett jobban, és nemcsak azért mert akkor láttuk először a darabot, és minden új volt, de mintha egy hajszállal több lett volna a dinamizmus a szereplők játékában, és nekem ma az élményt az is lerontotta, hogy a mögöttem ülő gimnazisták valóban szinte egészen végig beszélgettek.
Egy ifjúsági előadás nem egyszerű helyzet, a diákok többsége a tévé miatt nincs hozzászokva, hogy csendben és telefon nyomogatás nélkül nézzen egy ÉLŐ előadást, ÉS ami szintén tényező: ha unatkozik, nem udvarias. A beszélgetés intenzitásának változásából lemérhető volt, hogy nagyjából a boszorkány részeit leszámítva teljesen nem kötötte le őket a színpadi történés.
A rendező egyben a jelmezek tervezője is, és ez az oldala erősebbnek tűnik – a ruhákra jó ránézni, és el tudjuk fogadni, hogy a legtöbb szereplő milyen reménytelenül koszos.
Az, hogy a 19 diákomnak mi volt a részletes véleménye, akik ma eljöttek velem, meg fogom tudni a beadandó fogalmazásokból január elején, viszont már eddig is kiderült, hogy nekik is vegyes az összkép, vannak pluszok és mínuszok is a mérlegen. Ők a célközönség, 15 évesek - az számít, hogy rájuk hogy hat.
Az énekesek teljesítményéről feltétlenül érdemes beszélni – rajtuk nem múlt semmi, én azt éreztem, hogy mind igyekeznek.
Az jutott (ismét) eszembe a két szereposztást nézve ebben a nem végigvitt koncepciójú előadásban, hogy milyen kiszolgáltatott egy énekes, mennyire nem rajta múlik, hogy EGÉSZÉBEN hat-e IGAZÁN egy előadás, csak egy csavar a gépezetben, amelynek a helyén kell lennie, de ez még kevés…
Itt van Balga Gabriella, aki Jancsiként szerepelt, és a maximumon volt, ahogy A hugenottákban és az Olasz nő Algírban című előadásban is. Az idei mindhárom premieren egyénileg bizonyított, nem is tudom, hogy eddig volt-e igazi szabadnapja, amikor nem tanult éppen be semmit, egyértelműen ünnepelni kell. Nagyon remélem, hogy maga a feladat mindhárom esetben jól is esett neki, de nyilván észlelte, hogy a három előadás elfogadottsága jelentősen eltért. (Idén eddig azok voltak az igazi mázlisták, akik az Olasz nőbe be tudtak kerülni, akármelyik szereposztásba…) Az évad további részében is egyenletesen el van látva feladatokkal, amit kevesen mondhatnak el a felújítások idején.
A már említetteken túl ki kell emelni Nánási Helgát is, akit úgy tűnik, hogy eddig csak egyszer láttam, most feltétlenül illúziót keltő Juliska, és kellő mértékben együtt vannak Balga Gabriellával.
A másik kettőst láttam először, akik talán még összeforrottabbak és pörgősebbre veszik a játékot, Kálnay Zsófia és Ducza Nóra nagyon élik a szerepet, miattuk is jó, hogy elővették. A fiam szerint: a szemükön látszott az éhség.
A bariton szerep nagyon mutatós és jó hallgatni ebben a női darabban, így mind Szegedi Csaba, mind Haja Zsolt tolmácsolásában jó élmény volt. Más-más karakterű apát mutatnak, de ez nem baj egyáltalán.
Haja Zsolt, Schöck Atala
Szerepfelfogásban Megyesi Schwarz Lúcia és Schöck Atala talán közelebb állt egymáshoz, és utóbbi esetében külön is örültem, hogy na, ebben az időszakban háromszor is láttam (Kecskeméten és Gödöllőn is), nagyjából ez lenne az egészséges mennyiség belőle. Megyesi Schwarz Lúcia viszont sajnos kibetegedett a koncertből, amiben hallgattam volna, DE legalább meg tudta a premierjét csinálni, és ez volt a fontosabb. Kifejezetten tetszett, hogy egy szeretetteljes, de a körülmények miatt frusztrált anyát látunk, és megértjük, hogy miért zavarja el a gyerekeket, bár az sajnos tényleg nem derül ki, hogy mi az ördögöt kellett volna csinálniuk a parkolóban, amíg rá vártak.
Három manócskát is láttam – Simon Krisztinát kétszer, Kertesi Ingridet és Nagy Zsófiát egyszer-egyszer – mindenki rendben volt, és próbáltam őket valahogy a városi környezetben elképzelni…Valahogy egy erdőbe mégis könnyebb lenne.
Sebaj.
Az, hogy én a koncepció ellentmondásait elemezgettem magam az üresjáratok alatt, és próbáltam értelmezni a rendezői üzenetet, szinte mindegy. Semmi kétség, simán kibírok egy félig-meddig sikerült előadást, értékelem a pozitívumait, és várom a következőt. És nem reklamálok, mert ebben a félévben kaptam egy nagyszerű felvonást A hugenottákból, mindkét szereposztásban teljesen rendben volt az Olasz nő Algírban, és az utolsó hétvégére összeállítottak nekem egy tökéletes Bohémélet-csapatot – egészen extrém lett volna, ha netán még jön ezek után egy igazán átütő Jancsi és Juliska. Mellesleg megtörténhetett volna, a humán erőforrás rendelkezésre állt, mindössze alaposabb rendezői és dramaturgi munka kellett volna. Egy jó szövegátírás, és TÉNYLEG át kellett volna gondolni, hogy lehet EGÉSZÉBEN átültetni városi közegbe a történetet. Nemcsak a felszínen. (A többség nyilván azt mondja, hogy úgy kellett volna hagyni az egészet, ahogy van. Szerintem meg nem baj, ha van átalakítás, de akkor tényleg vigyék már végig.)
Ahol munka van, nem minden sikerül tökéletesen, lehet lapozni, és várni a Porgy és Besst január végére. Az egyetlen baj csak az, hogy egy éve még a főigazgató arról beszélt, hogy a Pomádé és a Parázsfuvolácska után lesz egy újabb gyerekdarab, amely alkalmas lehet új közönség megnyerésére az opera műfajának.
Ez a bökkenő, mert az előadás épp ennek a feladatának nem felelt meg, vagy nem egészen. Túl sok üres szék maradt, nem fogta meg a közönséget - ez pedig tény. (Az Olasz nő esetén szépen látszott, hogy a premier jó híre után MINDEN jegy elkelt akciók nélkül simán, VAN igény a jó előadásokra...) Persze, ha módosítunk a célon utólag, és azt mondjuk, hogy egy olyan előadást akartunk, amely a gyermekszegénységre felhívja a figyelmet – akkor ez megtörtént. Ez is valami, de azért várjuk a következő, tényleg gyerekeknek való operát is.
PS. A képek az Operaház galériájából valók, nézzétek meg a többit is.
