Nem mindennapos helyszín számomra a Klebelsberg Kultúrkúria, most voltam mindössze másodszor. Autóval alig húsz-huszonöt perc a város közepétől, az embernek mégis az az érzete, hogy egzotikus helyen jár, mintha egy vidéki színházba menne. Először (2008.06.13-án) egyik kedvenc énekesem, Hábetler András lépett fel itt egy opera-keresztmetszetféleségben (Olasz nő Algírban), és ma este volt a második alkalom,mivel a tatabányai színház vendégjátékát kézenfekvő volt itt megnézni, ha már eddig lemaradtam róla. Erről az előadásról és a benne megnyilvánuló Kiss Csaba-féle Csehov értelmezésről eszembe ötlő gondolataimat osztom meg itt, egy hét csúszással...Nem lesz túl rövid, mert történetesen nekem is fontos szerzőm Csehov.
A közönség a nézőtér felét töltötte meg, és találóan hangzott a darab egyik mondata: "félház, nagyon sokan vannak". Elsősorban a közelben lakó idősebb korosztály jelent meg, nyilván többségük bérletes, akik nem szívesen mennek be a belvárosba este, ahonnan tömegközlekedéssel színház után minden bizonnyal csak tizenegy után lehet visszakeveredni. A nézők élénken figyeltek és az átlagosnál többet kommentelték (meglehetősen élénken és hangosan) a látottakat, különösen a második rész elején olyan pontokon is fel-felnevettek (az egyik mellékszereplő, Tóth Rita által játszott öregasszony nyomorúságán), amelyek a szöveget olvasva egyértelműen lehangolóak voltak. Az volt a benyomásom, hogy összességében jól érezték magukat, szerették ezt az előadást nézni.
Kiss Csaba a tatabányai színház felkérésére írta ezt a Csehov-játékot, amely erősen behatárolta írói mozgásterét, hiszen a Sirály harmadik és negyedik felvonása között eltelt két évben kellett elhelyezni a nagyrészt előre adott szereplőket. Ha voltak színpadi karakterek, akiknek igazán meghatározott a sorsuk - ezek azok.
Kiss Csaba nagyon szereti Csehovot és mélyen ismeri - ezt állapíthatnám meg az előadást nézve, ha ez korábbi munkáiból már nem lenne rég köztudott. Mellékszál, de fontos: a Csehov novellákból írt háromszereplős egyfelvonásosa, a "De mi lett a nővel?" ismét műsoron van - új rendezésben - az RS9-ben, március második felében én is beszámolok majd róla.
A "Nappalok és éjszakák"-at a megtekintés előtt elolvashattam a szerző jóvoltából (ezúton is köszönet érte!), és ezt egy lendületből tettem, végig fenntartotta a szöveg az érdeklődésemet. Illik Csehov stílusához ez a mű, és el tudtam fogadni ezt a történetet a Csehov által írt rövid összegzés autentikus kibontásának. Talán egyedül az tűnt nekem túlzásnak, hogy Mása ennyire jóban van Nyínával, akire pedig nyilván féltékeny Trepljov miatt. Danis Lídia érzékeny alakításában sokféle érzelem kifejeződik, de a szerelmi csalódás miatti keserűséget nem vetíti rá Nyínára, aki nélkül meglehet, hogy ő lett volna a szerencsés kiválasztott. Ahogy nézzük, egyre kevésbé értjük, hogy miért nem érdekli ez a szép és érzelemdús lány az írót.
Kiss Csaba nemcsak szerzőként, de rendezőként is jegyzi az előadást. Lehet, hogy azért, mert vendégjátékról van szó, és igazodni kellett az új helyszín adottságaihoz, de számomra meglepő módon jóval lassabb tempójú volt az előadás, mint amit a szöveg alapján feltételeztem, majd a végére el is halkult. Ugyanakkor elgondolkodva és a Safranek Zita által készített díszlet változásait is figyelve, elképzelhető, hogy ez szándékos rendezői döntés. Jelenetről jelenetre fogy Nyína szépsége, életkedve, tehetsége, és ennek következtében Trigorin is egyre jobban unja a helyzetet, amelyből a bújkálás-hazudozás elem elmaradásával az izgalom eltűnik, és így már a korábban vágyott fiatal és csak érte égő nő is érdektelenné válik mindössze két és fél hónap leforgása alatt. Ennek a két folyamatnak a kibomlásával párhuzamosan éreztem, hogy a második résztől már voltak üresjáratok is az előadásban. Valóban lehet, hogy a bemutatott helyzet túlságosan is triviális és mégis Csehovnak volt igaza, amikor 2-3 mondatban mindezt elintézte, nem akarta részletesen bemutatni a kapcsolat kiégésének folyamatát, hanem rábízta a nézők fantáziájára. Ennek ellenére mindkét kiemelt szereplő sorsa éppen sablonszerűségénél fogva is érdekes lehet, könnyen találunk hozzájuk kapcsolódási pontokat a való életből.
Az előadás estéjén eddig jutottam az írásban, és azóta öt napja - e bejegyzés befejezetlensége miatt is - még végig foglalkoztatott a téma, így most folytatom tovább.
A Sirályhoz hasonlóan pénzről, művészetről, szerelemről és szenvedésről van szó, ezek hiányáról, meglétéről, túlértékeléséről.
Csehov Nyinája egy tapasztalatlan lány lelkesedésével üzeni az általa celebként számontartott írójának: "ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd!" - Kiss Csaba pedig bemutatja nekünk, hogy mi van, amikor ezzel a lehetőséggel a megszólított Trigorin él, és ennek hatására milyen sok szenvedéssel teli utat járt be a lány ezt a vágyott férfit elnyerve, majd elveszítve, hogy majd a Sirály utolsó felvonásában egy megedzett, tapasztalt, kicsit meg is keseredett Nyinát lássunk viszont, aki az őt ért csapások ellenére mégsem esett szét- Színésznő akart lenni mindenáron, az is lett. Nem volt olcsó a tandíj, szerelmén kívül gyermekét is elveszítette. ((Most egy másik előadásban - a Téli regében - is láttam egy pólyást, két nappal ezután. Ebből kiderült, hogy megoldható technikailag, hogy a sírás a babából jöjjön. A tatabányaiak előadásában nem szerencsés, hogy túl messze van a hangforrás, így óhatatlanul is jobbra fordítjuk a fejünket, amikor csak elhangzik és ez gyengíti a "babás jelenetek" hatásosságát.))
Ez a történet is bizonyítja, hogy a szerelem vak, rendszerint ismeretlenbe szeretünk bele, és könnyen megtörténhet, hogy nem sikerül elsőre megtalálni a "méltó társat", viszont a kiábrándulás sem mindig elég a vonzódás megszűnéséhez, ezért küszködnek ebben a darabban (és a való életben) is annyian. ((A vasárnap látott Pikk dáma női főhőse hasonlóképpen járt - bejegyzés következik arról is hamarosan.)) Csehov és Kiss Csaba is megállapítja, hogy aránytalanul sok szenvedés társul egy kevéske boldogsághoz, és talán ebben a műben még inkább tisztán látjuk, hogy csak kétféle embertípus létezik: az egyik, aki mindig szerelmes, csak a vágy tárgya változik - ők azok, akikért mások sóhajtoznak folyton, és vannak azok, akik hiába látják tisztán helyzetük teljes reménytelenségét és mérik fel a kiválasztott személy gyarlóságait, sőt más irányú érdeklődését, de mégsem tudnak racionálisan dönteni és nem képesek arra sem, hogy elszakadjanak a választottjuktól. Előbbiek tragédiája, hogy szerelmük nagyon gyorsan unalomba fullad, és kényszeresen kell újabb élmények reményében más és más imádottat keresni, de az utóbbiak szenvednek csak igazán és látványosan, és ez helyenként már-már tragikomikus színezetet ölt. (Ráadásul van akkora pechjük mindehhez, hogy nem képesek önmagukat becsapni és boldogságot színlelni.)
Mindkét magatartásforma zsákutcába torkollik, míg kölcsönös szerelmi vonzalmat Csehovnál csak rövid ideig láthatunk - az nem drámai, nem érdekes, mert nincs benne konfliktus. Ez nem a "remény színháza" , hanem látlelet a mindennapi viszonyainkról és azok nem látszanak rózsásabbnak, elég benne a szenvedés.
A darabban a szerelmi kapcsolatok szövevényes bemutatása mellett a másik nem kevésbé érdekes kérdés a szereplők művészethez való viszonya. Ebből a szempontból is érvényesül a Sirály szellemisége.
Trigorin elsősorban író, a darabja villanyozza fel igazán, jobban, mint Nyina, akire múzsaként van szüksége, és addig, amíg ihlető erőt tud belőle meríteni, amint már nem, érdektelenné válik számára. Az újabb művekhez újabb élmények, szerelmek kellenek. Ennek a Trigorinnak így kevés igazán boldog pillanat jut, igyekszik persze mindenkihez igazodni, de mivel ez lehetetlen, előbb-utóbb belegázol mindenkibe, aki kötődne hozzá. Crespo Rodrigo számára hálás feladat ezt az erkölcstelen embert eljátszani, akit mi nézők utálhatunk, közben meg is szánhatjuk gyengeségéért, de éppen ebben a vonásában van valamiféle vonzerő is, ami miatt elhisszük, hogy több nő is utána veti magát. (Aki gyenge, az támaszra szorul, "meg lehet menteni"...) Ennek a darabnak még kiemeltebb szereplője lesz, mint amilyen a Sirálynak volt, még nagyobb hangsúlyt kap művészi gyötrődése...
Trepljov, a pályakezdő író Mikola Gergő által leginkább a Nyinához és az anyjához fűződő félrement kapcsolatának rendezésével foglalkozik, érezzük, hogy nemigen tud ezeken túllépni, de a színház neki is fontos kapaszkodó, az előadás egy pontján belőle is előtör a rendező és egészen felélénkül ekkor. Mintha neki mégis az emberi kapcsolatai lennének az elsődlegesek, a művészet a pótlék - talán éppen ezért ő lesz az aki a küzdést feladja, hiszen eléggé esélytelennek tűnik, hogy ennek a két embernek a szívéhez tényleg közel kerüljön.
Már a két férfi példája is mutatja, hogy a hivatásukkal, a művészettel foglalkozók jól érzik magukat minden további körülmény ellenére is. Ugyanez a bemutatott színésznők életére is igaz, talán még fokozottabban is. Egy biztos, bármi történik velük, játszani kell, az előadás megtartása a leglényegesebb.
A színésznőség ráadásul nem ér véget a színpadon, a hétköznapokban is muszáj színlelni és Trigorin ennek a nélkülözhetetlenségére tanítja Nyinát, azon túl, hogy az általa megfigyelt helyzeteket emeli át a saját darabjába, a Szeretőkbe, amelyet a megszerzéséért küzdő két nőről írta, és még egy csavar: a színházban nekik is kellene együtt eljátszani.
A két nő sorsát látva nem nehéz a kapcsolatot meglátni és átérezni, hogy egy szinte törvényszerűen lejátszódó folyamatot nézünk, amelynek a kiindulópontkán ott van Nyina, akit még a pályája első fázisában lévő Trokán Anna játszik, és ez a lány éppen olyan befutott színésznő vágyik lenni, mint amilyen Arkagyina. Lassan lesz számára nyilvánvaló, hogy mennyi keserű tapasztalat vezet a hírnévig. Nyína izgatott, igyekvő, jószándékú, de befolyásolható nő, akiről el lehet hinni, hogy egy középkorú férfi belebolondul, de azt is, hogy mivel nem elég sokszínű, ráadásul nem alkalmaz "női praktikákat", hanem csak egyszerűen őszinte, meg is lehet könnyen unni.
Györgyi Annát látva az érett színésznő szerepében, ismét eszembe jutott az a nap 2014 februárjában Miskolcon, amikor csak belenézhettem a Kiss Csaba-féle Sirály első felvonásába, mivel egy operaelőadásra utaztam le oda. Rajta már akkor látszott szintén Arkagyina szerepében, hogy a színészetről mindent tud már, tetszés szerint tudja változtatni viselkedését, hangulatait, kiszámíthatatlan - nem veti meg a pózokat, a színpadias gesztusokat sem. Ennek ellenére érezteti velünk, hogy pontosan tudja, hol tart, mi a valódi helyzet. Sikert arat önironikusnak is értékelhető mondata - "időközben ezt-azt felszedtem a pályán." Vannak titkai, és talán az elkerülhetetlen magány és öregedés ellenszerét látja Trigorinban, aki időről időre lehorgonyoz nála, amíg a biztonság és a jólét válik számára fontossá, majd ismét elrugaszkodik, amikor kalandozni vágyna. A férfi életritmusához igazodik, egyre fogyatkozó lelkesedéssel, hiszen érzékeli pótszer mivoltát. Trigorin tárgyként használja, de benne is megvan a hajlam, hogy hasonlóképpen tekintsen a férfira, a társasági életben felhasználható kellékként. Ami nagyon jó, a történetet éppúgy nézzük az ő szempontjából is, nagyonis megértjük tetteinek mozgatórugóit. (A darab néhány kérdést kifejt - pl. az anya-fiú kapcsolat megromlásának okait, és így elmondható, hogy egy Sirály-tanulmányt is pótol.)
Az előadást nézve megütötte fülem Arkagyina közhelyszerű mondata, amelyben Trigorin árulása után keseregve kifakad: "De hát én mindent megadtam neki!"Rengeteg elhagyott vagy megcsalt ember mondhatná el ezt még sopánkodva. - De biztos ez? Tényleg tudjuk, hogy mi az, ami a mellettünk élő embernek kell? Trigorint megismerjük, neki leginkább új élmények kellettek új emberektől, "téma egy-egy rövid elbeszéléshez". Megadhatja-e ezt egyetlen ember hosszútávon? És egy ilyen embert lehet-e, érdemes-e magunk mellé kényszeríteni?
A két nőt a közösen szeretett férfin kívül a színház is összeköti, amely legalább olyan fontos számukra, mint a szerelem, hosszú távon mindketten ebbe tudnak belekapaszkodni - a színház mégis erősebb, "mint a nyers, buta élet".
A további sorsok és emberek szintén fontosak, részben dramaturgiai okból, részben azért, mert sorsuk a már említett négy szereplő valamelyikével párhuzamos, különösképpen igaz ez Dornra.
Dorn kiöregedett Don Giovanni-típus, aki diszkréten intézi ügyeit és senkinek nem kötelezi el magát. Ebben a darabban erős a gyanúnk, hogy Mása és Nyína apjaként is szóba jöhet, velük mintha törődne is valamennyire, és ez nem magyarázható csupán a Nyina anyjának tett ígérettel. A felelősség alól kibújó ember, mint Trigorin, talán éppen azért döntött úgy Kiss Csaba, hogy igazán intenzíven legyen jelen ebben a történetben is, hogy ezt a hasonlóságot felerősítse. De indokolható azzal is, hogy még ennek a szabad embernek az életébe is kell valaki, akihez ragaszkodhat, a teljes magányt nem akarja vállalni. A szerepet Kardos Róbert játssza, aki némi borostával sikeresen érzékelteti a szereplő lecsúszását a korábbi "elegáns gavallér, nők bálványa" pozícióból, és egy-egy villanással azt is bemutatja, hogy ebben az orvosban még működik erkölcsi érzék és több szeretet lakik benne, mint a hasonszőrű íróban.
Még egy színész nem hagyható említetlenül, aki két apró szerepet játszik, akiket Kiss Csaba talált ki. Maróti Attila kezdi az előadást szállodai boyként, aki Nyina számára a tájékozódásához legszükségesebb információkat megadja. Szépen követhető benne a folyamat, ahogy egyre inkább a tudatára ébredünk mi is, hogy milyen szánalmas körülmények között, egy ócska és rossz hírű szállodában kezdődik hősnőnk nagybetűs élete. Jó ez a figura, a pimaszság, kíváncsiság és a nő iránti fel-fellobbanó érdeklődés az, ami jellemzi. Mindenképp érzékelteti ő is, hogy éppen olyan teljes sorsa van, mint a többieknek, bár nem Csehovtól származik. Kevesebb tennivalója van sírásóként, de ebben a minőségében is megjegyezhető.
Összességében elmondhatom, hogy örültem annak, hogy megnézhettem az előadást, majd elválik az is idővel, hogy e darabban más társulatok látnak-e fantáziát. Önállóan is megérthető, háttérismeretek nélkül, de mégis azoknak a legérdekesebb, akik ismerik a Sirályt és ezt a mű meghosszabbításaként, elmélyítéseként nézik. Márciusban délutáni alkalmak is vannak Tatabányán, összesen kilencszer nézhető - nem elérhetetlen.
