Gyabronka József a Pokolhoz most már hozzátanulta a Purgatóriumot és a Paradicsomot is, és ezt nézhette meg a Budapest Tuning Projekt keretében az a 150+ érdeklődő (ráadásul ingyenesen), akik időben regisztráltak, vagy várólistára feliratkozva bátran a helyszínre mentek. A csavar: a Pokol napnyugtakor, a másik két rész együtt napkeltekor hangzott el, mégpedig a Gellérthegyen. Valóban más színben tűnt fel a város, ebből a látószögből most aztán tényleg jól megnéztük, éppen úgy, ahogy a projekt megálmodói szerették volna.
Röviden: átjött, hogy TÉNYLEG mennyire nagyszerű is ez a Dante mű. Aki az előadáson jelen volt, biztosan többnek látta, mint kipipálandó kötelezőnek, amelyiken kilencedikben gyorsan túl kellett lennie.
A Pokol a Katona Sufnijában folyamatosan elérhető, aki kedvet kap ettől a bejegyzéstől, annak oda érdemes elmennie.
fotó: Magyarfalvi János
Bővebben:
Ahogy először hallottam az eseményről (bő két héttel korábban), azonnal regisztráltam is: ki volt színházban reggel ötkor? Kihagyhatatlan volt számomra, már csak azért is, mert az egyik első Pokol-előadást még a FILC-ben láttam (ezt bőven kifejtettem ITT – igyekszem nem ismételni magam). Ezek után nem kérdőjeleztem meg, hogy ott a helyem mindkét eseményen, és vittem magammal még két embert.
Augusztus 27-én hajnali fél 5-kor várakozó nézők, hangbeállás
A szabadtéri színház eleve kihívás az alkotóknak, lehetett volna akár eső is, vagy erős szél, de ezek nélkül is biztosan számolni kellett a város zajával (este is és még hajnalban is, teljes csend sosincs), az arra bóklászó, hangoskodó turistákkal. Utóbbiak már reggel nem zavarogtak, viszont volt helyettük néhány károgó varjú, akik napkelte táján már előjöttek.
A felsorolt hátrányok mellett ott volt ingyen díszletnek a város látképe, amelyet szerintem sosem néztem ilyen hosszan a Gellérthegyről (ha az elmúlt 30 év minden alkalmát összeadom, akkor sem), és amely már csak azért is igazán jól jött, mert a szöveg egyes pontjainál a színész egy-egy kacsintással is ki tudta fejezni, hogy mindaz, amit Dante az 1300-as évek elejének közszereplőiről ír, az a mieinkre is ugyanúgy vonatkozik.
A város képe augusztus 27-én reggel öt előtt
Ezek a szövegek persze annak idején a Fischer Iván Lakásszínházban is csodásan működtek (nyilván a Sufni terében is hasonlóképpen történhet), ahhoz, hogy Gyabronka József szavai nyomán minden megelevenedjen, egyáltalán nem kell semmi hókuszpókusz, még naplemente sem.
Ezúttal viszont bónuszként mindkét alkalommal élvezhettük a város fényeinek megváltozását, azt, ahogy a szemünk előtt besötétedik a látóhatár, reggel pedig ennek az ellenkezőjét. A természeti jelenségek támogatták a művészi alkotás kiteljesedését – mondhatjuk összefoglalóan.
Leszállás a pokolba
Feltehetően jelentősen többen lehetnek azok, akik hosszasan szemléltek már valamiféle kilátópontból naplementét, mint azok, akik valamiféle egzotikus helyen felkeltették magukat egy irreálisan korai időpontban csak azért, hogy megnézzék egy bizonyos hegyről, hogyan kel a nap, majd aztán kimerülve visszamenjenek aludni a szállásukra. Nekem is van néhány ilyen emlékem, előre tudtam, hogy egy ilyen kaland után egész nap zombi állapotban szoktam tengődni (semmi nincs ingyen), de azt is tudtam, hogy ez esetben ez meg is fogja érni.
A színész számára egyértelműen pozitív visszajelzés a tény, hogy 150+ ember úgy érezte, hogy érdemes visszamennie hajnalban a helyszínre. Ha nem tetszett volna úgy istenigazából a nézőknek a Pokol, másnap nem telik meg újra a nézőtér. Közepes előadásra az ember akkor sem megy oda hajnali ötre, ha ingyenes. Kétségbevonhatatlan sikernek tudok itt nyomot hagyni, elégedett lehet most magával Török Tamara, akinek a fejében a projekt ötlete megszületett és megírta a pályázatot is hozzá. Köszönet illeti továbbá Bánkuti Gábort, a hangosítót, aki a képeken látható érdekes sárga biciklit és a hangfalakat is magával hozta. (Szabadtéri színház nincs hangosítás nélkül, ezt is el kell fogadni.)
Nem volt egyszerű felkelni négykor, majdnem másfél óra alvás után, viszont most először valóban örültem a lakásnak, ahova épp ma nyolc éve költöztünk át: nem volt több, mint 15 perc az odaérés az előadás helyszínére. Nem vagyok biztos abban, hogyha ehhez háromkor kellett volna indulnom, akkor is mentem volna – ez az igazsághoz azért hozzátartozik. (De az is lehet, hogy mégis.)
Fél ötkor a helyszínen már így is szinte félház volt, és a nézőteret elforgatták kilencven fokban, hogy Gyabronka József mögött keljen fel a nap.
Míg a napnyugta nem produkált semmi különleges jelenséget ezúttal (abból a nézőpontból, ahova helyeztek minket), sőt a Pokol végén emlegetett csillagokat sem láthattuk a felhők miatt, hajnali fél ötkor felhők már nem voltak, csillagok viszont igen. Ezek nézegetésével is el lehetett ütni az időt a kezdésig.
A kezdésre várva hajnalban
A színész mindkét alkalommal kiült a nézők elé, és a nézőteret diszkréten végigpásztázva várta a kezdést. Másodszor már rutinosan kezelte a helyzetet, és az előző este tanulságaiból okulva (a hangosítással technikai problémák adódtak) megszólított minket, és a hajnal folyamán többször is kilépett a szerepéből, majd rögtön vissza is változott Dantévá.
Már a Pokol esetén is lenyűgözött az előadó természetessége, aki képes volt az egész túlvilági utazást úgy mesélni, mintha valóban vele esett volna meg és élménybeszámolót tartana érdeklődő ismerőseinek. Jelen esetben a helyszín, a még egészen be nem gyakorolt szöveg (illetve összességében annak jelentős hossza is) emelte a tétet, de a színész láthatóan kézben tartotta a helyzetet és a közönséget – hajnalban (feltételezem, szintén kialvatlanul) még inkább.
Dante már valahol a paradicsomi szférák felé tart - fotó:Török Barbara
Az előadás emlékezetes színfoltja volt, amikor hirtelen megállította önmagát („látom, valami gyönyörűt néznek, hagy nézzem meg én is” – valahogy így), majd aztán úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. Ezen persze mi nézők nevettünk, egyébként is varázsos az, amikor látjuk hogyan lép be a szerepbe egy színész, mennyire a pillanatok műve, hogy a varázs újra megteremtődjön.
Ezt az élményt a csütörtöki beszélgetős koncertjén Udvaros Dorottya is megadta, épp 24 órával Gyabronka József előtt volt ez a hasonló előjelű élményem. Csodás színészeink vannak, akárhogy is áll a színházak helyzete, miattuk muszáj nekünk mezei nézőknek is kitartani. Ilyenkor úgy tűnik, hogy a világban mégis van, ami egészen rendben van és jól működik, van okunk némi optimizmusra. Ez az az érzet, amelyre a leginkább szükségünk van a túléléshez, így a magam részéről nagyon hálás is vagyok mindenkinek, aki ilyen megnyugtató módon képes rám hatni.
A napfelkelte, mint színházi eszköz, azért kétélű fegyvernek bizonyult. Tagadhatatlanul jól jött a szöveg egyes pontjaihoz, amikor a szövegben eleve fényről és a napról volt szó, ugyanakkor valóban nagyon erősen elvonta a figyelmet, sokan elkezdtek fotózni, így nem lepődnék meg, ha a netet mostanára már elborították volna az előadás közben készült további képek. (A bejegyzésben Tolnai Mária nézőtárs fotóit használom, szerencsére mellé ültem le a hajnali előadás előtt és neki köszönhetem, hogy van mivel illusztrálnom a posztomat.)
A napfelkelte másik hátránya az volt, hogy a nagy fényesség ugyan jól illett a paradicsomhoz, de a már felkelt nap erősen vakított, így hat óra felé már erős hálát éreztem Török Tamara iránt, aki észleletem szerint ezt a szöveget elég markánsan meghúzta, sokkal jobban, mint a Poklot. Az ő tömörített változata biztosan jobban megszólít minket, mint a teljes mű, amelynek élvezetéhez azért elég sok előismeret szükséges.
Látványos volt a változás, ahogy a Pokolból való felemelkedés során szinte egycsapásra kivirágzott a színész, még hamarabb, mint ahogy a nap felkelt mögötte.
Első emlékeim még 15 éves koromból származnak Dante kapcsán, amikor a Poklot rendkívül érdekesnek találtam, egyvégtében olvastam el, de a Purgatóriumot még éppen befogadhatónak, a Paradicsomot viszont halálosan unalmasnak éreztem, és az utóbbi énekeken olasz szakosan is nehezen vergődtem át. Mintha maga Dante is csak azért írta volna olyan hosszúra a művét, hogy a 33+33+33-as koncepció ne sérüljön, de annyi mondanivalója neki sem akadt az igaz emberekről. Néhány tanácsot azért abba is bele tudott fűzni, amelyek most el is hangzottak.
A mű hossza a húzást egyértelműen szükségessé tette, mégis bekerültek mindkét előadásba vendégszövegek. A Pokol esetén erre fel is voltam készülve, másodszor is nagyon kifejezőnek éreztem a kiválasztott szövegeket, amelyek mind arról szóltak, hogy mennyire valóságos is a világban az a rengeteg szenvedés, amelyről Dante is beszél.
Ezek után kíváncsian vártam, hogy mihez nyúl Török Tamara, hogyan fogja megoldani a további részeket. Ezúttal is beletrafált, nagyon megemelte a hajnali előadást már az elején, és felélénkítette a talán egyöntetűen kicsit kába nézőket Gyabronka József olasz, később latin nyelvű éneke.
Már a Paradicsom felé...
A szöveg válogatásánál és előadásánál is szempont lehetett, hogy minél több legyen benne a humor – közel három órányi Dante szövegnél valószínűleg más sem tudott volna több nevetést kiprovokálni belőlünk. Rá merném mondani erre az Isteni színjáték verzióra, hogy kifejezetten szórakoztató volt.
Összegezve: jól ki lett találva az egész projekt, jó volt az időzítés és feltehetően ez a keresztmetszet Gyabronka József előadásában kedvet fog csinálni sokaknak ahhoz is, hogy végigolvassák Nádasdy Ádám teljes fordítását, amelyet ez az előadás alapul vett. Az ő szövegének köznapi fordulatai is erősen hozzájárultak ahhoz, hogy a színész szájából olyan természetesnek érezzünk mindent, amit csak hallottunk.
Erre a két előadásra már eleve úgy tekintettem, mint ESEMÉNYre, és a számításom be is vált – ennél ütősebb évadkezdést el sem tudnék képzelni. De lezárást sem: az én nyilvántartásomban szeptember 1-én kezdődik az új időszámítás mindig, és ezzel a Dantéval a 2021-22-es számlálóm úgy tűnik, hogy meg is állt a 250-nél.
Egy utolsó kép még a Pokolból
