Négy éve van műsoron Szente Vajk talán legkülönlegesebb rendezése a Játékszínben, átlagosan havonta egyszer nézhető. Hosszas készülődés után múlt vasárnap délután jutottam el rá és mindenkinek szívesen ajánlom. Felhőtlenül szép élmény, valóban kellemes kikapcsolódás – két és fél órában, egy szünettel. Igazi némafilm élőben.
Nem is olyan régen elevenítettek fel egy operaelőadást, amely a némafilmek világát idézi, túlzásokkal, karikatúraszerűen. Azt megnézve, meg voltam győződve, hogy ez a stílus, ez a korszak színházban nem élhet meg, a néző a paródiát, a szereplők leegyszerűsítését hosszú órákon át nem viseli jól. (Vagy legalábbis megosztó egy ilyen megoldás.)
A Nagyvárosi fények-kel a Játékszín azt bizonyítja, hogy sikerülhet a mutatvány, egy némafilm úgy is színpadra adaptálható, hogy közben megmarad a humora, sőt az érzelmessége is. Folyamatosan szórakoztatnak és meg is hatnak minket. Ehhez a különleges ötlethez és professzionális megvalósításához csak gratulálni lehet a teljes alkotói gárdának és minden szereplőnek, háttérdolgozónak egyaránt. (És mennyire jó, hogy életben tartják ezt a minőségi előadást, miközben a színház legnagyobb sikereiből ehelyett akár eggyel többet is játszhatnának, az lenne a könnyebb megoldás a nézőtér megtöltésére.)
Szente Vajk rendezésének titka a hihetetlen precizitás. A szereplők tényleg nem beszélnek (két felvonáson át végig nem!), ugyanakkor nagyon érzékletes a mimikájuk, minden gesztusuk kifejező, mindent értünk, és még arra a néhány feliratra sincs feltétlenül szükség, amelyiket kivetítenek. Minden helyzet világossá válik, az emberi kapcsolatok és a konfliktusok is, átélhetővé a történet, ráadásul nem is csak a főszereplő Csavargó, de a többiek szempontjából is.
Ha már Chaplin és az ő Csavargója: a Vígszínházban az ifjabb Vidnyánszky Attila nagyon erős és nagyon chaplines karakternek játssza a Diktátor-ban, akit mindenképp érdemes megnézni. A Játékszín Chaplinje Nagy Sándor, akire éppúgy rámondhatjuk, hogy egy pillanatra sem áll le, szintén képes arra, hogy elsősorban az ő nézőpontjába helyezkedve szemléljük a történéseket, neki drukkoljunk. (A színésznek van a Játékszínben egy saját előadása is, a Teltház, szintén felhőtlenül szórakoztató.)
Ebben az előadásban nincs probléma, szinte minden kisebb karakter is szerethetővé válik – nemcsak a vak és gyönyörű virágáruslány (Kovács Gyopár) és melegszívű nagymamája (Zsurzs Kati), de még a kilengésekre hajlamos milliomos (Kolovratnik Krisztián) is. Rajtuk kívül van ráadásul három „zsonglőr-színész” is: Csonka András, Gáspár Kata és Túri Lajos Péter, akik 4-7-8 (!) szereplőt játszanak, így folyamatos öltözésben vannak. Minden váltás pontosan megy végbe, nem áll le a pörgés, bár ennek a szavak nélküli előadásnak a rögzítése különösen nagy teljesítmény lehet így, hogy havonta csak egyszer megy. Nagyon szép és most is megemlítendő gesztus: mindhárom színész viszi magával az első tapsrendre az öltöztetőjét, akiken ezúttal valóban rengeteg múlik. (Jó, hogy megbecsülik a munkájukat, nekünk mezei nézőknek is öröm ezt látni.)
A három fregolizó színésznek vannak dominánsabb és kevésbé emlékezetes megjelenései: Csonka András inasa például telitalálat, ahogy ő viszonyul a Csavargóhoz, abból látjuk legjobban, hogy milyen jelentős az a szakadék, amely a Milliomostól elválasztja. ("Ha ez a lakáj beszélni tudna..." - érezni a mélységet az 1-2 perces megjelenésekben is.)
Az előadás koreográfusa is Túri Lajos Péter, nyilván jelentős szerepe van abban, hogy a némafilmekből ismerős stílust a színészek el tudták sajátítani, mégpedig anélkül, hogy karikatúrákká váljanak.
A történet apró mozzanatai, minden gesztus zenére történik, Gulyás Levente szerzeménye igazodik a cselekményhez, ez lehet az igazi támpont a színészeknek a rögzítéshez.
A fekete-fehér látványvilág megtartása volt a célja Rákay Tamásnak és Kovács Yvette Alidának, a két tervezőnek és a beosztott sminkeseknek is – elérik a célt, és csak az előadás végén megjelenő rózsa hoz színt ebbe a közegbe.
A történet egyszerű, sőt közismert, így a nézők többségének talán nem is tartogat önmagában meglepetést – leszámítva azt, hogy mégse várnánk, hogy ez a koncepció ilyen magától értetődően működhet, sallangmentesen. Erről az előadásról nem hiába mondják, hogy különösen jó - tényleg az.
Aki szintén fontolgatja már régóta a megtekintést, de mindeddig habozott, azokat csak biztatni tudom – jó színészek erős csapatmunkája ez, és várakozáson felüli szép élmény akár azoknak is, akik korábban sosem foglalkoztak Chaplinnel.
PS.1. A fotók a Játékszín honlapjáról és Kaszner Nikolett nyilvános FB-bejegyzéséből származnak.
