Nem mindig az az előadás hat ránk a legerősebben, amelyikre leginkább várunk – ezt már megtanultam. És néha nem árt az sem, ha nem őrült elvárásokkal ülünk be, hanem „csak” pályakövetési céllal, hogy lássuk egy színész/társulat/rendező újabb munkáját.
A Katona kapcsán nagyon sokan elmondták, hogy a színészeik akkor is hatni tudnának, ha csak a telefonkönyvet olvasnák fel. Ez az előadás nem ez a kategória, de abban a tekintetben nem áll tőle messze, hogy NINCS az előadás mögött ismert színdarab, nincs lineárisan jól elmondható történet, hanem kísérleti színház. Párhuzamosan létező külön világukba zárt embereket látunk szinte egyidejűleg, akiknek a sorsa összefüggésbe hozható, de csak lazán.
Az előadás kilencven perces menetideje alatt össze lehet kapcsolni a szereplőket, de én sem vagyok biztos, hogy pont azt raktam össze, amire a rendező gondolt, viszont abban egészen biztos vagyok, hogy ez az elképzelés NEKEM megfelelő, és még hosszan eszembe fog jutni, hogy ez vagy az a mozzanat ugyan mit is jelenthetett. Boldogító, gyönyörű előadás a Melancholy Rooms, én még másnap is jól éreztem magam, sőt miután ezt az AJÁNLÓT lezártam, még akkor is jó volt visszagondolni egy-egy részletre, amelyeket itt nyilván nem fejthetek ki.
Rezes Judit, a teremőr
Mivel mindenki más, és más előzetes tudással ül be, nyilván komoly eltérések lehetnek az egyes nézői olvasatok között. Mivel ezt a Katona társulata és Tarnóczi Jakab, már fiatal kora ellenére is szakmailag elismert rendező hozta létre, nagyon sok kritika várható, és majd azokból is láthatóvá válik, hányféle módon lehet ehhez a formabontó előadáshoz közelíteni.)
A színlap elárulja az alapinformációkat, így valaki előre viszonylag könnyen eldöntheti, hogy partnere lesz-e a szereplő nyolc színésznek ebben a szokatlan játékban, vagy nem neki való az előadás.
Ugyan már most tudható, hogy hétfőtől az előadásokat már nem lesz kötelező maszkban nézni, de ettől még nem mondhatjuk, hogy a covid-időszaknak vége van. Utóbbi hatása letagadhatatlanul ihlette az előadást, elsősorban a lezárásokkal és a távolságtartásra való felhívással. Azóta nem ugyanúgy érintünk meg egy ismerőst találkozáskor, sőt lehet, hogy leginkább sehogy sem érintjük meg azt, akit korábban még megöleltünk volna. A jegytérképeken látszik, hogy még messze van az az idő, amikor újra annyi néző lesz, mint 2019-ben, a színházak – profiltól függő mértékben – szintén megszenvedik ezt.
Egy másik szobában: Tasnádi Bence
Ebben az előadásban hat szobát látunk, mind eltérő lakóval, és nehéz kérdés annak eldöntése, hogy kinek mi köze van a többiekhez.
Az elhangzó nagyon kevés szöveg (szerintem már mostanáig több mondatot írtam le, mint ahány a teljes szövegkönyvben szerepel) nagyon sok támpontot ad a találgatáshoz, és érdemes nagyon figyelni. A létezés alapkérdéseiről van szó, a boldogság titkáról és például arról, hogyan hat a zenehallgatás a szívműködésünkre – mindennek, ami elhangzik, van jelentősége. Tarnóczi Jakab korábbi munkáinak ismerete is segíthet persze, akit láthatóan mélyen érdekel a görög mitológia (lásd a Prométheuszról szóló előadását, vagy az ideit, az „Isten, haza, család”-ot), és az opera műfaja is (lsd. Örömünnep). Emiatt a legkevésbé sem meglepő, hogy most ebben az előadásban feltűnik Orfeusz. (Monteverdi Orfeója még a Magyar Zene Háza kiállításából sem marad ki, annyira alapmű, bár tömegek biztosan nem hallgatják, hiába van – ahogy most hallottuk – a barokk zenének elvileg vérnyomáscsökkentő hatása is.)
Az „Orfeusz történet mai körülmények közé áthelyezve” – túl egyszerű leírása lenne a műnek, de a forgószínpadon előttünk hol lassan, hol gyorsabban pörgő szobákat nézve, a látható performanszokat hol erősebben, hol lazábban hozzá tudjuk kapcsolni. Azt, hogy én pont kinél mire jutottam, nem árulom el, nemcsak azért, mert semmi garancia amúgy sincs arra, hogy a következtetéseim helyesek, de azért sem, mert meghagyom, hogy mindenki átélje a felfedezés örömét. Intellektuális kalandnak érzem az előadást, amelyért a rendezőn kívül jár az elismerés Kukk Zsófia dramaturgnak és a zenéért felelős Bencsik Leventének és Hunyadi Máténak.
Takátsy Péter átalakulás közben
Érezhető, hogy most hangsúlyozottan JÁTÉKról van szó.
A színházhoz hozzátartozik persze az, hogy a jelen állapotunkhoz, illetve ahhoz, hogy jutottunk idáig, hozzászóljon, akár politizáljon, a valósághoz viszonyuljon. (Ezt feltehetően megteszi a párhuzamosan bepróbált Spiró-darab, a Főtitkárok, amelyet még nem sikerült megnéznem, de már tudható, hogy eredeti dokumentumokból szerkesztette az író, nem fikció, ahogy a színdarabok többsége.)
Lengyel Benjámin
Ugyancsak nagyon jellemző a színházra, hogy történetet mond el, a színészek átlényegülnek és eljátsszanak nekünk valamit, ami jellemzően jól összefoglalható, és a cselekmény alapvonalai nem kétségesek. A magyar színház egyébként is szószínház, a Katona társulatának is nagy erőssége ez a vonal – lsd. Apák és fiúk. – Nem történetet játszik, hanem „csak” meséli Bezerédi Zoltán a „Cigány Mózes”-ben – ez is eltér a megszokott színháztól, de másként.
A „Melancholy Rooms”, a harmadik március elejére időzített katonás premier az előző kettőhöz abban hasonlít, hogy ez is eltér a szokványtól, és ez is másként. A hat szobában létező színészekből, a zenéből, a mozgásból elsősorban a beígért melankolikus hangulat árad ránk, ahogy az alcímben is ott van „zenés magány nyolc hangra”, de a humor is legalább olyan mértékben jelen van – emiatt válik könnyebben nézhetővé. (De kell idő, mire ki-ki belemelegszik, ne legyetek magatokkal szemben türelmetlenek.)
Dankó István, a kísérleti majom (a zenehallgatás miként hat ránk?)
Hosszú távon is meg fog várhatóan maradni a hat pörgő szoba és a bennük külön létező életek emléke, akik között valami minimális kapcsolat idővel csak létesül. Épp úgy van összhang köztük, ahogy nyilvánvalóan van kapcsolat a Katona egyszerre időzített bemutató-hármasai között is. Az, hogy ennyire eltérő mindhárom, és egyik sem olyan, amely hagyományos nézői elvárásokat kielégítene, mindenképp üzenet értékű.
Az előadás díszlete – Giliga Ilka alkotása - kifejező, az egész látvány mesterien felépített – igyekeztem Szokodi Bea képeiből annyit beválogatni, hogy ez át is jöjjön. A fő érték számomra most is, ahogy minden esetben a színészek játéka volt, és most különösen a színészi jelenlét.
Az előadás legelején Szirtes Ági kinyit egy ablakot, behallatszik az utcazaj és szétnéz. (Remélem, ennyi szpoilert még kibír ez az ajánló…) Ez azért nem olyan egyszerű kinézés, a szemén látszik mindaz, amit a zajok alapján elképzelhetünk, és én még sokkal hosszabban is elnéztem volna a színésznőt, aki csak állt.
Most nyilván kétféle néző van (azok között, akik eddig egyáltalán eljutottak – köszönöm az olvasást!): aki izgalmasnak tartja ezt a fent leírt képet (azaz a némán álló Szirtes Ágit), és aki ezt unná, és inkább egy pörgős musicalt nézne tánckarral, nagy kórussal. Utóbbiak mindenképp csalódni fognak, ha erre elmennek, mert csak a forgószínpad fog pörögni, de nem akciószínház ez.
Pálmai Anna
Aki viszont úgy érzi, hogy a Katona nyolc színészének magányos, ámde lényegileg nagy pontossággal összehangolt játéka érdekes lehet számára, és kíváncsi lenne Dankó István, Lengyel Benjámin, Pálmai Anna, Rezes Judit, Takátsy Péter, Tasnádi Bence szimultán játékára, annak nagyon való ez a kaland, és nehogy elmulassza.
Az sem lényegtelen, hogy a covid miatt a színháztól hosszan távol lévő Bodnár Erikát újra láthatjuk, aki ugyan időben nincs túl sokat jelen, de annál lényegesebb mindaz, amit mond. (Kis túlzással: többet beszél, mint a többiek együtt.)
Visszagondolva, a rendező egyik remek képessége, hogy nagyszerűen hasznosítja mindenki erős oldalát, és így Bodnár Erika puszta jelenlétének a súlyát is.
A frissen kitört háborúval nyilván nem számolhatott a színház, de a covid-helyzettel feltétlenül, és a ránk áradó bizonytalansággal is. Egészen nyilvánvaló, hogy sokak számára huszadlagos fontosságú épp a színház – leszámítva a színházban dolgozókat, akiknek a lételeme. Éppen most, amikor ez a valóság, és már egy jó ideje az, még kevésbé érdemes kompromisszumot kötni, és minden színházi alkotónak olyan színházat kell csinálnia – ha módjában áll -, amilyenre tényleg vágyik. Amikor szinte biztosra vehető, hogy a kitűzött alkalmak egyrésze betegség miatt el is fog maradni…
A Katonában megvan a bátorság, kockáztatnak, és nagyon remélem, hogy lesz elég néző, aki partnerként szívesen megy majd rejtvényt fejteni.
PS. Szokodi Bea fotóit használtam fel, FB-oldalán több is megnézhető.
ÉS legyen még egy:
