Vizsgának készült az SZFE negyedéveseinek előadása, és így is kell nézni. Már megnézhettem volna akár tavaly júniusban a bemutatót is, ha megfelelő az időpont, így viszont (több, mint fél év csúszással) egy már többször eljátszott, kiérlelt produkcióról tudok beszámolni, amely talán még megnézhető lesz a későbbiekben is.
Az ajánlót ebben a reményben írom.
A 6színben a nézőtér közepére helyezték el a játékteret, amelyet három oldalról ülhetünk körbe mi nézők, és a negyedik oldalon a terem ajtajait viszont ténylegesen használták a színészek.
Nem voltunk sokan, de ez a darab eredeti formájában még kevesebb nézőnek készült a Maladype bázisán, ahol módom volt talán a legelső nyilvános előadását megnézni Hajdu Szabolcs színdarabjának, és nem filmről ismertem meg.
Az, hogy az SzFE diákjainak produkciója kire milyen hatást tesz, attól is erősen függ, hogy az adott néző mennyit tud Hajdu Szabolcs – akár trilógiának is felfogható – előadásairól, illetve látta/szerette-e az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap, illetve az Egy százalék indián c. opuszokat, illetve miként viszonyul a Látókép Ensemble által képviselt egyedi színházi stílushoz.
Az én véleményem a fent belinkelt bejegyzésekből egyértelműen kiderül, ha tehetem, azonnal megnézek mindent, amihez Hajdu Szabolcsnak, illetve alkotótársainak köze van, mivel mindig lenyűgözött az, ahogy például az Ernelláékat eljátszották. A lehető legtermészetesebben. Még mindig emlékszem az egész napomra is, amikor először szembesültem ezzel az előadással. Olyan volt ezt nézni, mintha engem is meghívtak volna a saját lakásukba, és valóban minden úgy történt volna meg, ahogy elhangzik.
Hajdu Szabolcs színészei képesek arra, hogy elhitessék, hogy nem betanult szöveget mondanak, teljesen eggyé válnak a karakterekkel. Ezt nyilván az is elősegíti, hogy a szereplőkre írták a szöveget, és részben a színészek maguk is alakíthatták azt (gondolom én). A Látókép Ensemble titkairól semmit nem tudok, de igazi műhelymunkát képzelek az elkészült előadásaik mögé.
Bíró Panna - Ernella
Az IGAZISÁG érzete abból is fakadhat, hogy jól érzékelhetően a saját élethelyzetükről szólnak a darabok, és a trilógia háttéranyagát a szerző-rendező és vezető színésznője (azóta már felbomlott) házasságának válsága jelentette, amelyről a sajtóból is értesülhettünk. (Pedig milyen jó lett volna ennek az ellenkezőjéről hírt kapni, hogy azt hihessük, hogy a trilógiában bemutatott folyamatok elkerülhetőek, nem tipikusak, és van, akinek sikerül ezeket sikeresen átvészelni.)
Az SzFE negyedévesei itt még nem tartanak, ahol a Látókép színészei, nem ennyire profik színészként, de jó messze vannak az életközepi válságtól is. Még éppen a rajtvonalon helyezkednek el, és egyformán lehet belőlük filmsztár, későbbi Nemzet művésze vagy pályaelhagyó.
Az előadásban nagyon szerettem, hogy a rendező Hargitai Iván pontosan tudja, hogy amennyiben hasonló jellegű előadást készít, aprólékosan berendezett lakással, akkor sokkal kevésbé úszható meg a direkt összehasonlítás, amelyben esélyes, hogy alul fognak maradni. Másik utat választott.
Magyarósi Éva költséghatékony, érdekes, látványos, sőt sok szempontból is praktikus díszletet tervezett, sokat tesz azért, hogy még az eredeti színházi előadás vagy/és film ismerői is attól elválasztva nézzék meg. A szükséges távolságot már ez megteremti.
A színészek arcát és végtagjait díszítő arcfestés (szakáll-, és ékszerimitációk) gyerekrajzokra emlékeztetnek minket, mintha a darabban szereplő két gyerek rajzolta volna ezeket unalmában.
Berényi Nóra Blanka
Önmagában ezek a rajzok és a színészek életkora együtt számomra aláhúzta, hogy ez itt tényleg JÁTÉK. A fiatalok eljátsszák nekünk, milyennek képzelik a már beérkezett felnőttek életét… (A szövegben a helyét még mindig nem találó éppen negyven éves Albert kapcsán merül fel, hogy húsz körül élnek ilyen nagy bizonytalanságban az emberek, de abban a korban még jobban elfogadható. Emiatt a pályakezdés előtt állók is még viszonylag jól beleképzelhetik magukat a Hevesi László által játszott karakter helyzetébe. A jelen örökös bizonytalansága is a segítségükre lehet ebben – a covidot vagy akármilyen lezárás lehetőségét el sem képzeltük még az Ernelláék ősbemutatójának idején.)
Az előadás 90 perce közben jó megoldás volt, ahogy a festésnél használt hatalmas takaró nejlonokkal leborított játéktér folyamatosan összezsugorodik, egyben jelezve a szereplők cselekvési lehetőségeinek beszűkülését is. (Elvileg a fólia eltakarítása után egy szép új lakást kapunk, össze nem csepegtetett bútorokkal...- ehelyett most inkább azt éreztem, hogy ez a fólia egyre zsugorodó jégtáblát jelentett...- ez csak az én gondolatom, ahány néző, annyiféleképpen nézheti. Ez a jó az élő színházban, szabadon gondolkodhatunk róla.)
Rezes Dominika
A „mindent le lehet takarni” gesztus szintén kifejező, aki ki akart lépni a számára többnyire kellemetlen beszélgetésből, az a fólia alá bújt – nem feltétlenül kellett a termet ténylegesen is elhagyni. Elbújni az egyébként átlátszó lepel alá – ez a gesztus lényegében a struccpolitika kifejezése is – a menekülés, a konfliktusból való végleges kilépés nem lehetséges.
A történet nem túl összetett (és mostanára a filmnek köszönhetően már viszonylag közismert): a Budapest belvárosában élő Farkasékhoz betoppan a feleség nővére Ernella a saját családjával, miután ott hagyták skóciai otthonukat. Egy éve nem találkoztak, és láthatóan sok múltbeli sérelem maradt eddig kibeszéletlen. A vendégek nem mehetnek máshova, nincs semmilyen megtakarításuk, rászorulnak a rokoni támogatásra.
Mari Dorottya
Ez a helyzet a szereplők között már régóta halmozódó feszültségeket tovább fokozza, és az előadás így egy kilencven percen át tartó veszekedés-sorozatként is felfogható.
Először Farkasékkal ismerkedünk össze, akik többek között nem értenek egyet fiuk, Brúnó nevelésével kapcsolatban sem. A Hencz András és Berényi Nóra Blanka által játszott pár estéje nem lenne felhőtlen egyébként sem, már az is feszültséget gerjeszt, hogy még egyszer elmesélje-e az anya gyermekének az esti mesét, vagy ez már elkényeztetésnek számít.
Az színészosztály összetételéből következhet, hogy Brúnót ebben az előadásban Rezes Dominika kapta, akit éppen egy hete láttam tündökölni egy másik vizsgaelőadásban, Az Igazgató Úrban, a Pinceszínházban. Abban szexuális zaklatásnak kitett fiatal lányt játszott, a saját életkorától nem kellett eltávolodnia, most hirtelen leadott egy tízest az életkorából és még nemet is váltott.
Fiú és apa - Rezes Dominika és Hencz András
Nehéz eldönteni, hogy a hat diák közül épp ki van a legnehezebb helyzetben, nem egyszerű nagyon eltérő korú személyt játszania a kezdő színészeknek, emiatt is jó, hogy most a szerep és a színész távolsága hangsúlyosabbá vált. A másik családban Mari Dorottyának egy hajszállal egyszerűbb helyzete volt, mivel kislányt kellett játszania, de a szülők – Hevesi László és Bíró Panna – szintén közel húsz évet öregedtek.
Ez a papás-mamás nem felhőtlen, bár az „igaziság” érzete nem kísérheti. A Hajdu Szabolcs darabjában bemutatott csapdákat így megláthatjuk: az emberi kapcsolatok kellő befektetett figyelem, idő hiányában szükségszerűen kiüresednek. Teljesen biztosan. Ez köztudott, ebben nincs semmi bizonytalanság, nem kétesélyes, mint elkapni a covidot, amelyből vagy lesz szövődmény, és hosszútávú káros mellékhatás, vagy nem. Hiába tudjuk mindezt, mégis alig látni igazi jó mintákat - színházi előadásban persze még kevésbé, hiszen a bemutatott történetek szükségszerűen a konfliktusra épülnek. (Előadásban annyira nem lenne érdekes két egymással folyamatosan törődő ember bemutatása - ez sajnos így van. Esetleg akkor, ha valami okból veszélybe kerülnek...)
Néztem ezt a hat üde színészt, és kívánom nekik, hogy később okuljanak a saját maguk által eljátszott történetből, és sikerüljön nem beesni ebbe a mocsárba, amelyet bemutatnak nekünk. Ez az élethelyzet még messze van tőlük, és nem következik be szükségszerűen az, aminek a valószínűsége csak 99,999% mások (és a világirodalom) tapasztalata alapján. Mégis csak vannak azok a kevesek, akiknek jutna üdv a Földön. Valahol biztosan.
PS. Az előadás koreográfusa: Blaskó Borbála, akinek saját rendezését hétfőn láttam. A Granéról is írtam ajánlót.
PS.A fotók forrása: 6szín, Szkárossy Zsuzsa
