Közel két óra szünet nélkül a Radnóti új bemutatójának menetideje. Mindenkinek ajánlható, aki szereti a Radnóti fiatal művészeit, vagy/és általában kedveli Hajdu Szabolcs csapatának saját előadásait (Látókép Ensemble – Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy % indián).
Ennyire egyszerű a képlet, de ennél részletesebb ajánló következik a harmadik közönség előtt lejátszott előadásról, amely a Radnótiban megszokott módon teltházat vonzott. Hivatalos bemutató majd 25-én lesz, de ezt nem várom ki az ajánló posztolásával, vegyétek meg a néhány megmaradt jegyet még időben, csak azt tanácsolhatom, már nincs sok hátra az évad végéig.
Az író-rendező már korábban debütált a Radnótiban (Glória), de ez a mostani előadás sokkal inkább köthető a felsorolt korábbi munkáihoz; ez is a saját darabja, amelyet most is saját élményei inspirálhattak. Ugyanakkor nem elhanyagolható eltérés, hogy most a független szférában mozgó „alternatív” színészek helyett „kőszínészekkel”, azaz profikkal dolgozik.
A Hajdu Szabolcs előadásainak egyik fő jellemzője, hogy saját embereivel képesek olyan életdarabok bemutatására, amelyek esetén ideig-óráig felmerül bennünk nézőkben, hogy mi most tényleg kukkolunk és valódi emberek igazi problémáit figyeljük meg. Ez azért is lehetséges, mert a legtöbb színészét nem láthattuk netán Shakespeare vagy Csehov közismert sorait mondani, az egyszer nézők komoly esélyekkel nézheti őket „normális” embereknek.
A természetes színpadi létezésre törekvés ennek az előadásnak is célkitűzése lehetett, és a Radnóti fiatal tehetségei elég jó hatásfokkal érik el, hogy kizárjuk a velük kapcsolatos korábbi élményeinket. Miután egy igazi színházban ülünk, bársonyszékeken, nyilván nehezebb a valóság látszatát kelteni, mint amilyen annak idején volt a Maladype bázisán vagy éppen a B32-ben, ahol szintén majdnem sikerült a lakásszínházi miliőt visszahozni.
Simogyi-Lengyel Mira színpadképének megpillantása „WOW”-élmény, ez az egyik leghatásosabb díszlet, amelyiket idén láttam (Ambrus Mária gumimatracai után ez nálam biztos a toplistámon lesz évad végén). Sok energia lehetett ezt így összerakni, bár költséghatékony módon feltehetően sikerült elsősorban a színház raktárát hasznosítani. Ez a díszlet az igazi színház lényegét is kifejezi: a valóság apró – nem túl szép, nem túl jó – darabjaiból létrejön valami különleges, a részleteken túlmutató. Ebbe a díszletbe nagyon jól belesimulnak Pető Kata ruhái, akiről persze eszembe jutott a szintén kitűnően sikerült új budaörsi bemutató (Beszélnünk kell Kevinről), amelynek ajánlóján nem három napot ültem, hanem három hetet…
Ez a díszlet akár egy terápiás folyamatot is jelképezhet, amikor a kezdeti stádiumban minden korábbi traumánkat előszedjük, csak még nem tartunk ott, hogy fel is dolgozzuk. (Kérdéses, hogy eljutunk-e oda, hogy majd igen.)
Ez a közeg otthona a központi szereplőnek, a fiatal írónak, aki gyanúsan sok ponton hasonlít Hajdu Szabolcsra (legalábbis arra a személyre, akit művei alapján elképzelhetünk), ő is saját életének szereplőiről ír regényt, minimális módosításokkal. Nyomatékosan merül fel a kérdés, hol húzódik a határ valóság és fikció között.
Távolításnak érzékeltem, hogy ezúttal ezt a központi figurát a darab írója-rendezője átadta Porogi Ádámnak: már nem főszereplő a saját életében, hanem Bobot, a közéjük vetődött idegent játssza, aki az események katalizátora.
Aki már látott Hajdu Szabolcs előadást, az nagyjából tudja, hogy mire számíthat: hétköznapi felületes beszélgetésnek indul minden, amelyből előbukkan egy-egy lényeges mozzanat, amelyből lassan rakhatjuk össze, hogy kiket látunk, milyen viszonyban vannak a szereplők és mi történik velük. Jó ez, hogy fokozatosan derül fény mindenre, bár aki több információt szeretne a szereplőkről és az alaphelyzetről, az a színház nagyon részletes saját ajánlójából ezt megtudhatja - nem ismételem el a benne foglaltakat. Én ezt csak az előadás után olvastam el, tekintve, hogy nem szorultam rá bevezetőre - igyekeztem az elmúlt húsz évben mindent nézni, ami Hajdu Szabolcshoz köthető – a filmjeit is már a Macerás ügyektől kezdve.
Az előadás első negyedében egy ideig nagyon lekötötte a figyelmemet egy kávéfőző működése is, nagyon aggódtam érte, hogy mi lesz vele (üresen visszatenni a forró rezsóra?), de aztán csak megoldódott ez a kérdés – ahogy az előadás végén (átmenetileg?) elsimult néhány más konfliktus is.
Az előadás kapcsán nagyon sok közérdeklődésre számot tartó téma felmerül – a néző helyzetén múlik, hogy ezek közül melyik gondolkodtatja el. Többek között láthatjuk, mit vár egy elvált férfi (Porogi Ádám) az új szerelemtől, létezhet-e teljes újrakezdés, mire számíthat egy sokat tapasztalt fiatal lány (Berényi Nóra Blanka) amikor már megállapodna, illetve kontrasztként: mi várhat egy olyan párra (Sodró Eliza – Baki Dániel), akik évtizedek óta vannak együtt…
Az előadás egyik nagy érdeme, hogy mindenki közel egyformán fontossá és még szerethetővé is válik. Igazi csapatmunka eredménye ez, a szövegben a közreműködők improvizációi is benne lehetnek, amelyek összesimításában Kelemen Kristóf dramaturgnak is komoly szerepe lehetett. Jó ezt az előttünk létező öt embert nézni, nekik pedig jó tréning lehetett ebben a szokásostól eltérő munkafolyamatban dolgozni.
A látottak kapcsán persze sokkal átfogóbb kérdések is eszünkbe juthatnak, mint például:
-mások életére miként vagyunk hatással?
-mások hogyan használják a mi életünket, energiáinkat?
-mennyire szövevényesek emberi kapcsolataink?
-tudatosan élünk, vagy csak sodródunk és vegetálunk?
-hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni a problémáinkat?
Mindenki átgondolhatja akár azt is, hogy saját élete mennyire hasonlít „A legközelebbi ember” színpadképéhez.
Ha minderre van válaszunk saját magunknak, nálunk a döntés lehetősége: mivel beláthatatlanul nehéznek tűnik, továbbra sem pakolunk rendet, bár megtehetnénk, vagy mégis nekiveselkedünk…
Ez az előadás alkalmasnak látszik arra, hogy a változtatás irányába lökjön minket. Szerettem, az én előadásom volt, jólesett két órán át nem a saját feszítő problémáimon tipródni, és utána pedig az éjszakai blogírással az élményt még kissé meg is hosszabbítani.
Most ugyanaz volt a végkövetkeztetésem, mint a néhány nappal korábban látott vígszínházi „Szélvész”-ről távozva: nagyon nagy szükség van a független csapatokra a kőszínházak megújulása szempontjából is, kellenek az új inspirációk a profi társulatoknak. Nagyon remélem, hogy előbb-utóbb a pénzosztók is felismerik ezt, és nagyvonalúbban bánnak majd a magyar színházi közeg jelenleg különösen alulfinanszírozott alkotóival, akik azért mindennek dacára még mindig kitartanak.
Ps. Ezek a kitűnő fotók a Radnóti Színház Fb-oldaláról származnak és Dömölky Dániel készítette őket.
