Tom Rakewell, szépreményű ifjú az előadás első jelenetében, miután életcélja felől faggatják, "önmagával szembeni kötelességről" beszél. Akik nem látták a darabot - évtizedek óta nem is volt műsoron, tehát a nézők többségének egészen új élmény lehet -, azok most elgondolkodhatnak, hogy mit is érthet valaki ez alatt.
Az opera főhőse egy azon kitalált szereplők közül, akik zsenge ifjúként nagy lehetőséghez jutnak (konkrétan: váratlanul örököl egy ismeretlen nagybácsitól). Ahogy az lenni szokott, mégis rosszabbra fordul a sorsuk. Még örülhetünk, hogy Tom pusztán elhagyja szerelmét, de például nem adja el, nem csinál belőle prostituáltat, és így tovább...Még lehetne sokkal több negatív mellékíze a tanmesének. Mivel a főszereplőnket is az ördög kísérti meg, ennek köszönhető, hogy éppen idén, a Faust-évben kerül bemutatásra a mű. (Ha a sorozat lement, májusban a fesztiválon még két előadás erejéig előkerül...)
Az operalátogató jelen esetben nyugtázhatja a tanulságot, hogy milyen jó, hogy vele ilyen rendkívüli események nem történnek, folyik az élete a megszokott kerékvágásban. Ingyen úgy sem kapunk semmit, vagy ha igen - ahogy a darabból is kiderül - az még annál is drágább. Aminek értéke van, annak ára is van.
A kéjenc útja Stravinsky utolsó neoklasszikus munkája, 1951-ből. Aki nem ismeri a szerzőt igazán, meg fog lepődni a zenén, amely több szerzőre is inkább emlékeztet (köztül Mozartra is), de éppen a megszokott Stravinskyra (lsd. Tavaszi áldozat, Tűzmadár) nem. Kedden láttam az előadást, azóta eltelt négy nap. Akárhogy gondolkodom, éppen ez, a zene az oka annak, hogy nem vágytam még egyszer visszaülni, bár az is igaz, hogy egyéb szövődmények miatt nem is tudtam volna ezt megtenni.... Kedden valaki megjegyezte a nézőtéren: "nincsenek benne könnyen megjegyezhető dallamok". Igen, a történet didaktikussága mellett emiatt is hiányérzetünk van.
Ha már a hiányérzetekkel kezdtem, akkor még az utolsót is megemlítem, hogy azok után már csak az előadás előnyös oldalait vehessem számba. Nagyon kevés angol nyelvű opera hallható Pesten, a kórusnak és az énekeseknek sincs túl nagy gyakorlata az angol nyelvű éneklés területén. Nehezen is érthető a szöveg, és a kiejtésüket sem mindig élvezet hallgatni. A Lukrécia meggyalázása volt a legutolsó hasonló élményem, amikor ezt éreztem, hogy többen a kiejtéssel küzdenek. Szerencsére az akcentus néhány szerepbe belefér.
Ezeket a tényezőket leszámítva, alapvetően jó benyomással mentem haza az előadásról.
Anger Ferenc korábbi rendezései (különösen az Ariadné Naxosban) idegesítettek, felesleges ötletparádénak éltem meg őket és emiatt nem mondható el, hogy pozitív várakozásokkal ültem be erre az újabb munkájára. Viszont jelen esetben kellemes csalódásban volt részem, mert a rendezői ötletei illettek a mű szellemiségéhez. Azon lehetne vitatkozni, hogy a játszótéri kép megkomponálása mennyire életszerű (a két homokozó gyerek az), illetve egészen biztos vagyok abban is, hogy a bordélyházi negyedóra kiverhette a biztosítékot néhány nézőnél - valószínű, hogy a szünetben távozók ezt is emlegetnék. Nekem tetszett Zöldi Z Gergely látványterve is, kellően strukturált, és hatásos. Kellően nyomasztó az egyenpanel és az egymás mellé rendelt skatulyák is a külön életekkel.
Ami a legjobb az előadásban, az a szereposztás.
Balczó Péter nemrég adott interjút és abban emlegeti, hogy szerepálma valósult meg ezzel a felkéréssel. Jól áll neki tényleg Tom szerepe. Érzékelteti a figura lazaságát, lelkiismeretlenségét is és lírai tenorját jó is hallgatni. Kálmán Péter Nick Shadow, azaz az ördög szerepével egészen azonosul. Cinikus gazember, aki roppant módon élvezi, hogy sorban húzza csőbe áldozatait. Nagy megelégedéssel néztem Kálmán Pétert, aki nemrég a Cosí fan tutté-ban is kapott VOLNA egy nagy lehetőséget, ha a rendező el nem szúrja alapjaiban az egészet. Most nagyszerű ebben a habitusához illő szerepben. Eleanor Lyons énekli Tom menyasszonyát. Mind külső megjelenésével, mind hangjával illúziót kelt. Meláth Andra Török babaként, aki szakállas nő, egészen groteszk jelenség, különösen, amikor Barbie babára emlékeztető dobozt kap. A képe belénk ivódik. Kovács Annamária bordélyház tulajdonosként egyetlen jelenetben szerepel, amelyben viszont nagyon szuggesztív. El sem hiszem, hogy ebben az évadban a Vérnászon kívül egyedül ebben a darabban lép fel az Operaházban. Palerdi András helyzete sem hálás: az előadás első és utolsó részében szerepel, mint Tom após-jelöltje, aki lánya választottjának állhatatosságában nem bízik. Joggal. Az alakításon nem érződik a várakozás, intenzíven van jelen az előadás végén is. Amíg Kovács Annamária alig van jelen a pesti operában, Palerdi András a következő hónapban alig fog lejönni a színpadról - aki A kéjenc útjára nem kíváncsi, az hamarosan nézheti A bolygó hollandiban, aztán a Nabuccóban is.
Összességében mindenkit csak bíztatni tudok, hogy tegyen egy kísérletet, ismerkedjen össze a művel. A sorozatnak csak most vagyunk a felénél...