Galambos Péter Mario rendezéséről talán a korábbiakban már mindent leírtam. Az előadás most ismét a Kékszakállúval ment együtt, amelyről már tettem fel néhány gondolatot. További hosszas bevezetés helyett a rendezés tizedik és tizenegyedik megtekintéséről lesz szó.
Ennyiszer egy operát csak akkor lehet megnézni, ha az ember szereti a zenéjét. Két éve az előadás premierjekor nemcsak a rendezés vadított meg, de a zene is túlságosan idegen volt. További három alkalommal néztem a Kékszakállút, de mindig a Mario nélkül. Amikor Operakaland lett belőle és tudtam, hogy mindhárom szereposztásra kíváncsi vagyok, túl sok kedvem továbbra sem volt, viszont rákészültem. Az Országos Idegennyelvű Könyvtárból kikölcsönöztem egy CD-t Polgár Lászlóval és negyvennyolc órán keresztül minden elképzelhető üres időmben azt hallgattam, háttérzeneként. (A reklám helye: a beiratkozott olvasók ingyenesen kölcsönözhetnek ebben a könyvtárban CD-t és DVD-t is. Sok esetben kisegített már.) Ez az előkészítés egészen megváltoztatta a műhöz való viszonyomat, például a 35 perces opera teljes szövegét ismerem, nagyjából ugyanazon a szinten, ahogy a Kékszakállúét. Ha tévesztenének az énekesek - de nem tévesztenek! -, észrevenném.
Ezek után az Operakaland előadások megtekintése már könnyebb feladat volt, képessé váltam a szelektív figyelemre, azaz az előadás közben jellemzően a nép részeként jelenlévő szólistákat figyelgetem, akik kárpótlást nyújtanak a rendezői ügyetlenségekért. Valóban élmény nézni a produkcióban részt vevő vérbeli énekes színészeket, akik énekesként is jóval nagyobb feladatokra lennének predesztinálva, mint amilyeneket az Operaház felkínál nekik, színészként pedig a lehető legsokoldalúbban tudják árnyalni a legkisebb szerepet is. A kórus tagjaival összevetve őket, különösen jelentős az eltérés, ahogy a varázsló (Cser Krisztián) minden megmozdulására reagáltak, folyamatosan éreztük a jelenlétüket és ösztönösen megpróbálják mindazt kipótolni, amit Galambos Péter kilúgozott az előadásból.
A színpadon egy szedett-vedett, bábfilmekből, rajzfilmekből ismert karakterekkel, 4 egyforma Marilyn Monroe-val dúsított közönség ül velünk szemben. Köztük divatosan öltözött fiatalok, egy mozgássérült superman. Mintha egy cég csapatépítő tréningjét vagy születésnapi partyját látnánk, amelyiken jelmezben kellett megjelenni és mellékesen hívtak egy bűvészt is, hogy szórakoztassa őket. Más magyarázatát nehéz találni ennyi megtekintés után is, hogy minek ez a színesség, viszont ezen a ponton már nem is keresem, tudomásul vettem, hogy ez lesz és kész. (Ilyennek látná a tévé, a filmek és az internet által dominált globalizálódott világunkat a rendező? Túlságosan is leegyszerűsít, az a benyomásom.)
Viszont ebben a kavalkádban ül néhány olyan ember - az említett szólisták -, akik valahogy nehezen nyugszanak bele abba a koncepcióba, hogy az eléjük kifeszített függönyt figyeljék, miközben nekik többnyire háttal áll a varázsló. Ehelyett (például az Einsteinnek öltöztetett Angiolieri úr, Hábetler András és neje, Farkasréti Mária) megfordulnak, és figyelik a hátuk mögé vetített vásznon, hogy mi is történik. Kicsi dolog ez, de nagyon sokat számít mégis, mert a 35 perces opera alatt ugyan nekik is és a Római urat játszó Bátki Fazekas Zoltánnak is alig néhány mondat jut, mindössze egy-egy jó jelenet. Kevésszer esik rájuk a figyelem, de folyamatos reakcióik kifejezik, hogy mégsem egy lelketlen masszát kell hipnotizálni és manipulálni, hanem önálló egyéniségek tömegét. Beöthy-Kiss László is megemlítendő, akinek szintén jut egy jelenetnyi villanás.
Bátki Fazekas Zoltán a bal szélen már azzal, ahogy ül, hátradől kempingszékén, pontosan megmutatja ellenérzéseit, elhatárolódását Cipollától. Később épp a műsor alatt kezd ebédelni, ezzel még élesebben fejezi ki távolságtartását, bár passzív marad. Cipolla pedig nem keresi a kihívásokat, a könnyebb ellenállás irányában halad. Ha provokálják, akkor viszont bizonyít, így a római úr is éppen úgy végzi, ahogy a többiek, ő is eldől a hipnózis hatására. Nehéz megérteni, miért nem volt jó a rendezőnek az eredeti instrukció, miért nem elég ha mindenki táncra perdül. A biztonsági őrök karjaiba dőlés szerencsétlen megoldás. Ezen a ponton látható, hogy mennyire vérbeli színész Bátki, nem bírja ki, hogy legalább a lábaival ne imitálja a táncot, amely még belül van a koncepción, nem mondható renitens viselkedésnek.
Hábetler András arra kényszerül, hogy felesége megszégyenülését nézze végig. Hamar észleli, hogy rossz helyre jöttek, jobban tennék, ha hazamennének. Próbálja a feleségét meggyőzni, de nem sikerül neki. Kiszolgáltatott. Személyes tragédiája átjön így is.
Farkasréti Mária feltétlenül a legszerencsésebb, a szerző írt neki egy gyönyörű szólót. Ebben az egy szólóban is kibontakozik a rég eltemetett fiatalság és a hozzá kapcsolódó boldogság képe. Cipolla behatol ebbe a múltba és a széles nyilvánosság elé tárja. Egy boldogtalan, elkeseredett asszony lelkének mélységébe pillanthatunk be és ez ennyi idő alatt is hat.
A darab Thomas Mann regényéhez hasonlóan az emberek befolyásolhatóságáról és sebezhetőségéről is szól. Akárkiből lehet kiszolgáltatott áldozat, gúny tárgya, és apránként lesz is. Egyetlen erős ellenálló van, aki nem feszül bele a helyzetbe, Mario. A történetet nem ismerő nézőnek éppen olyan meglepetés, hogy a tömegpszichózis valakire nincs hatással, mint Cipollára. Csémy Balázs most debütált a szerepben, immár harmadik Marióként. Kellően fiatal, dallamosan énekli azt a szót, szerelme nevét (Silvestra), amely jelzi, hogy végül ő is átadta magát a hipnózisnak. Képes egészen a végéig észrevétlen maradni. Rajta kívül a már meggyalázottak is a varázsló pártjára állnak, amikor rálő. Később egy emberként követik, együtt ünneplik életben maradását. Ez a zárókép félelmetes így is, bár ha nem maskarákat látnánk, még inkább az lehetne. Mario a függöny előtt egyedül kuporog és a rendező ugyanúgy, ahogy a Kékszakállú esetén egyetlen villanással utólag álomnak minősíti az egész történetet, ezzel elsúlytalanít mindent, amit addig láttunk.
A másik címszereplő, a varázsló Cser Krisztián, akinek ha a korábbiakat is számítjuk, már a hetedik előadása volt ez. Övé ez a szerep, meglehetősen szuggesztívan hat a közönségére. Ugyan szerencsétlen ez a beállítás, hogy akiknek beszél, azok a háta mögött vannak többnyire, de mégis elhihető, hogy hipnotizálni tudta őket. Egységes és kerek alakítás ez, az előadás 35 percéből 32-ben énekel, feltétlenül elég lenne (elég is volt egy éve) önmagában is élménynek.
Most viszont a helyzet más - amikor a Mariót nézzük, már kicsit az ezt követő Kékszakállúra készülünk. És minthogy a rendező az utolsó pillanatban elsúlytalanította, így a megrendülés mégis csak elmarad. A zenei élményt (vezényelt: Kovács János), Cser Krisztián hangjának szépségét, illetőleg a további szólisták kis villanásait visszük magunkkal a szünetre.
