Ha nem azt kapjuk a színházban, amire előzetesen számítunk, még akkor is nehéz igazán átélnünk az előadást, ha az egyébként teljesen rendben van. –Jelenleg ez vált a legfőbb tanulsággá számomra, de most ez nagyon beégett. Nem először jutottam erre a következtetésre: az élmény nagyon sokban múlik a befogadói hozzáállásunkon, előélményeinken és elvárásainkon, ha tagadjuk ezt, ha nem.
Nagy Sándor, Debreczeny Csaba, Lévay Viktória, Kolovratnik Krisztián, Martinovics Dorina, Makranczi Zalán, Erdélyi Tímea
Erre jutottam az egyébként nagyon professzionális módon elkészített produkció nézése közben – Paolo Genovese „Teljesen idegenek” című darabját Czukor Balázs rendezte a Játékszínben -, kicsit több előzetes tájékozódás esetén mindez másként alakul. Ez most már mindegy, viszont kiemelten javaslom mindenkinek, ha érdekli őket ez a konkrét előadás, ha nem: ebben a nyavalyás vírushelyzetben, amikor még 2-3 órával a kezdés előtt is mondanak le előadást, MINDENKÉPP nézzetek rá a színház oldalára.
A vírushelyzetről annyit – remélve, hogy ez az előadás menni fog akkor is, ha már nem lesz kötelező maszkban ülni a nézőtéren -, hogy a Játékszín az első színházak között volt, amelyik elkezdte már a nyáron tavaszi előadásainak pótlását. Nem lehet könnyű dolguk, mert jó előre minden jegyet el szoktak adni, és nagyjából 3 hónapot kell bepótolniuk.
Eközben mostanára már megkezdődött a második hullám, napi 1000 körüli fertőzésszámnál tartunk, miközben az ország lezárása napi 16 esetnél kezdődött. Nagyon érthető, hogy totális leállás helyett az egyes esetek izolációja lehet a cél, így üdvözlendő, hogy a Játékszín extra-lelkiismeretesen már azért is egy előadás törlését választotta, mert egy színésze – Makranczi Zalán - együtt forgatott olyanokkal, akik pozitívnak bizonyultak. Kérdéses, hogy a „gyanús” színész tényleg fertőzött-e, vagy sem, de érthető, hogy nem akarták a többieket is kockáztatni, hogy a későbbi tömeges előadás-törlés megúszható legyen.
Az még inkább dicséretes, hogy az első törölt előadás után két nappal ezen a vasárnapon a kitűzött újabb kettőt már bevállalták – beugrással, hiszen már ezek is pótelőadások voltak.
Barabás Kiss Zoltán képe a Játékszín Fb-oldalán a beugrást jelentő posztban
A beugrás – Barabás Kiss Zoltán – akciója profi módon sikerült, ráadásul mivel ebben az előadásban a telefonok központi szereplői a történetnek, természetesnek tűnt, hogy valaki folyamatosan fülhallgatót hord. Olyannyira nem volt észlelhető zökkenő ebben az aznap már második előadásban, hogy az engem meghívó barátnőm (köszi, Anikó, ha olvasod!) egy idő után meg is kérdezte, hogy most ki is lehet a beugró. Aki nem ismerte az eredeti szereposztást, az hasonlóképpen lehetett ezzel, valóban összefogott csapatjátékot láthattunk, és persze a többi hat színész még valószínűleg koncentráltabban támogatta az újoncot abban, hogy feltalálja magát.
Ebből a szempontból is szerencsés a darab: az egész előadás egy baráti vacsorázgatás hét szereplővel. (Egy díszletben, egy-egy ruhában bonyolítható, a műszak számára a legjobb előadástípus. A látványtervező ne maradjon ki: Kovács Yvette Alida, a fotók nyomot hagynak a munkájának.) Szinte semmi akció, bár egyes szereplők néha kimennek az erkélyre is holdfogyatkozást nézni. Játékból kötelezően kihangosítják a telefonjaikat, és minden konfliktus ebből következik – mindenkinek vannak titkai, és rájöhetnek az évtizedek óta barátok, sőt házastársak is, hogy a másik eddig is alapvetően teljesen idegenként élt a közelében. Ezek a felismerések a leglényegesebbek az egész estében, a különféle súlyú hazugságok, csalások.
Ebbe a történetbe sok improvizáció is beleférhet, Barabás Kiss Zoltán meglehetősen rutinos otthonossággal mozog ebben a közegben, nem lehetett rá panaszunk. Egy kételyünk merülhet fel, hogy Erdélyi Tímea vonzó, szelíd, kedves fiatal állatorvosnője mellett mi a fenének keresett mást? (Nem látunk viselkedésében benne semmi ellenszenveset, ami elől menekülnie kellene egy férfinek.)
A Madách és a Játékszín sok előadásában fellépő színész ránézésre nem tűnik sármos szélhámosnak, és nem sikerül kitalálnia, hogy miként tudná színészi eszközökkel mégis ezt kifejezni. Hajlamosak lennénk azt elgondolni, hogy egy elégedett férfit látunk, aki örül a csinos és türelmes feleségének, aki elnézi balul sikerült üzleti kísérleteit is, nem tűnik annak a nárcisztikus figurának, akinek éppen ezek miatt a kudarcok miatt szükséges a megerősítés, a feleség mellett a szerető is. (Ilyesminek képzelem ugyanezt Makranczi Zalánnal.)
Egy nap alatt a szerep mélyrétegéig leásni nem is sikerülhetett, a végkifejletet éppen ezért nehezen hisszük el neki, és valószínűleg ő sem hiszi el magának. Az előadás végén emiatt már éreztem a lelki elakadást – nyilván megszokta a színész, hogy van ideje a szereplője igazságát megtalálni. (Ebben az előadásban ráadásul épp ez a szereplő nemigen kap esélyt, hogy mentegesse magát, és ebben mi sem tudunk a segítségére lenni.) Így is remek, hogy megmentette az előadást, csak megköszönni lehet neki.
A többi színész a kialakult vészhelyzetben láthatóan nagyon intenzíven játszott, és mostanára (2019.november 23-án volt a bemutató, és a márciusi leállásig gondolom 15 alkalommal csak ment az előadás már) nagyon összeszokott csapatot alkotnak. Mindenkit megtalált a szerepe alkatilag is, illetve mostanára sikerült a kapott figurával úgy azonosulni, hogy a sajátjuknak érződött, átéreztük élethelyzetüket. Ezt nem spórolásból mondom el együtt hat színészre, hanem azért, mert így éreztem.
Sokakat valóban keveset láttam az elmúlt években, van, akit szinte soha – Nagy Sándor és Kolovratnik Krisztián esetén ez a helyzet, és most sajnáltam is, mert meggyőző volt a játékuk, bár „teljesen idegenek”-nek tűntek.
Kolovratnik Krisztián és Martinovics Dorina (ilyen képeket lett volna jó a többiekről is találni)
Mindössze két színész volt, akikre azt mondanám, hogy ismerem őket, van előzetes elképzelésem, hogy mi várható tőlük. Martinovics Dorina pályáját korábban a Nemzetiben, most pedig a Radnótiban követni tudom, illetve Debreczeny Csabát is sokszor láthattam, amíg az Örkényben élt, azóta viszont erősen hiányolom, viszont minden alkalommal külön örülök neki, ha mégis látom valamiben. (Lsd. 12 dühös ember!) Neki simán el lehetett hinni a kettős életet, még egy bombázó feleség mellett is, amilyennek Lévay Viktória mutatkozott. (Egy fiatal színésznő egy rövid jelenetre bejön, a színlap sem említi – így nem tudom, hogy ki lehetett.)
Érdemes volt ezekkel a színészekkel bemutatni ezt a történetet, a különféle csapdahelyzetek kezelhetőnek tűntek - egy kivételével még azt is elképzelhettük, hogy ezek a kapcsolatok még megmenthetőek lehetnek. Itt-ott, különösen a házigazdákat játszó Martinovics Dorina és Kolovratnik Krisztián esetén megérezhettük a tragédiát, milyen az, amikor két egymást szerető ember csak a rossz kommunikáció miatt nem jut el a másikhoz. Egyúttal hálásak is lehetünk a szerzőnek, hogy ugyan megmutatta nekünk, hogy mennyi mindent csinálunk rosszul (a néző választhat a hétféle karakter közül, de biztosan van, akivel azonosulni tudna), de villant némi fényt az alagút végén.
Ennek a Barabás Kiss Zoltánnal kiegészített csapatnak ezen a vasárnap estén jelentős sikere volt, a nézők sokat nevettek közben is, a végén meg tényleg erősen tapsoltak, nem udvariasságból.
Jól fog szórakozni, aki megnézi a Teljesen idegeneket a Játékszínben, akár a történet ismerete nélkül, akár már úgy, hogy az eredeti filmet, vagy ennek a youtube-on is könnyen elérhető magyar változatát (BÚÉK) már látta (én másfél éve néztem meg a filmhéten, ahol közönségdíjas lett, futólag írtam is róla). Az ehhez szükséges biztonságérzetének megtartásáért a színház mindent el is követ. (Impresszív a beléptetőkapu, hőmérsékletméréssel és fertőtlenítéssel, bár utóbbi nem tudom, hogy mennyire hatékony. Ha valaki ettől megnyugszik, akkor persze az. Én eleve nem aggódtam a vírus miatt, és kezdem a maszkot is szokni…)
INNEN MÁR NEM AZ ELŐADÁS AJÁNLÓJA, hozzáfűzött személyes kiegészítés
Ha valaki már itt tart, és figyelmesen olvasta az elejét, akkor mostanára már biztosan nem érti, hogy miről szólt a felütés. De most így lezárásként megosztom.
Az, hogy beugrás lesz szerepelt a Játékszín Fb-oldalán már előző nap is, de nem láttam, és csak a kezdés előtti percekben az igazgatói bejelentésből értesültem. Ha történetesen nem lett volna az egyik legfontosabb szempontom, hogy Makranczi Zalánt megnézzem, feltehetően kevésbé érint. Így viszont ennek az új helyzetnek a megemésztése elvitte a fél előadást, csak később tudtam ebből a gödörből kimászni. Ettől még érzékeltem közben is, hogy rendben vannak a dolgok, de ez nem azonos azzal, mintha a játék hatása alá tudtam volna kerülni.
De miért pont Zalánt? - kérdezheti valaki, amikor ebben az előadásban nincs kiemelkedő szereplő, hét egyenrangú színészt látunk, és mindenki kell az előadás összhangjához – ez pedig nem borult fel most sem, a beugró ténylegesen megmentette a helyzetet.
Erkély-jelenet, még Makranczi Zalánnal
Többször láttam Makranczi Zalánt már a Bárkán, a Nemzetiben is, és jó színésznek tartottam, de akkor emelkedett ki számomra évekkel később, amikor a Jurányiban egy monológot olyan természetességgel mondott el „szappanszínházi” produkcióban, hogy a sok korábban látott jelentős szerepét ismerve is elhittem neki, hogy ő ez a Krisztián, orvos, aki éppen egy amatőr színjátszókörben fellépésre készül.
Néha elég egy ilyen kivételes élmény, és meg vagyunk véve hosszú távra. Később a Védőbeszéd c. monodráma előadásával igazolta, hogy nemcsak egy kétperces monológgal tudja az érdeklődést felkelteni, de ezt hosszan fenn is tudja tartani. (Ez jelenleg az RS9-ben nézhető, és megrendelhető tantermi előadásnak is.)
Egyébként sokkal könnyebb valakit sokat nézni, mint keveset, látom magam körül, hogy sok mezei néző egy-egy színész vagy éppen társulat teljes munkáját figyeli, és nem jár el minden este másokat nézni. (Éppen ezek a nézők azok, akiket nem rettent vissza a maszk vagy a vírus.) Ez egyfajta – nem kizárólagos – nézői attitűd, és soha egy színész sem tudhatja, hogy valakiből mikor vált ki olyan hatást, hogy majd az illető ezek után nézni fogja mindenben. (Az én problémám ott van, amikor már túl sok a „pályakövetett”, és nem jut mindenkire szabad este. Most ezen az Opera teljes leállása rengeteget „segített”, most éppen van időm a prózai közeget dupla lendülettel megfigyelni.)
A végkövetkeztetésem, amit az elején leírtam feltétlenül tanulságos, fontos az embernek tudatosítania, hogy a színházban (is) valóban bármi megtörténhet, és alapos tájékozódással magunkat kell elsősorban felkészíteni minden elképzelhető váratlan helyzetre. Fel kell ismerni, hogy most van az ideje az utolsó perces döntéseknek – az előadás napján is bármire marad még jegy, akárhova bejuthatunk. Muszáj ezerrel örülni annak, ami jut. Ha kiesik egy egész műfaj, egy színház, vagy egy számunkra fontos színész, akkor a többieknek.
A darab mondanivalója, amely a filmből persze már nem volt új, szintén nem elhanyagolható – oda kell figyelni a mellettünk élőkre, nem hagyni, hogy kapcsolatainkat szétmarja a megszokás rozsdája, és persze még egy: meg kell tanulni szakítani, ahogy erre az egyik szereplő fel is szólít. De én itt nem tennék pontot: meg kell tanulni szakítani a rossz beidegződéseinkkel is.
PS. A Játékszín honlapjának galériájáról és Fb-oldaláról használtam fel Juhász G.Tamás képeit, még az eredeti szereposztással. Jó lett volna kicsit több részletről is...
